L’Astrée
| L’Astrée | |
 | |
| Szerző | Honoré d'Urfé |
| Nyelv | francia |
| Műfaj | pastoral novel |
| Kiadás | |
| Kiadás dátuma | 1612 |
 A Wikimédia Commons tartalmaz L’Astrée témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
A L'Astrée Honoré d’Urfé francia író pásztorregénye, az irodalomban a manierizmus jellegzetes képviselője. A 17. század folyamán rendkívül népszerű volt művelt körökben.
A munka négy része 1607–1627 között, folytatásokban jelent (1607, 1610, 1619, 1627); a fennmaradó részt a szerző titkára, Balthazar Baro fejezte be és adta ki később.
A pásztorregény[szerkesztés]
Az óriási terjedelmű regény eredetileg a spanyol nyelven író, de portugál Jorge de Montemayor Diana (1559) című pásztorregényének átdolgozásaként született, megírására Torquato Tasso Amintája (1573) is hatással volt. Az első könyv sikere láttán a szerző folytatta a szerelmi témát, „alapját vetve meg egy regénytípusnak, amely lehet történelmi vagy társadalmi témájú, de a cselekmény középpontja mindig a sok arculatú szerelem.”[1]
A történet az V. század idealizált világában játszódik, amikor a gallok a barbárok hódítása elől a természet világába vonultak. Pásztor hőseinek és hősnőinek alakjában azonban a szerző korának egy-egy nevezetes személyisége rejtőzik, pásztorai az udvari élet gáláns modorában viselkednek és fejezik ki magukat. Celadon pásztor a Lignon folyó partján, akire Astrée, a pásztorlány megharagszik, ezért beleöli magát a folyóba, de egy nimfa kimenti. Ezután több könyvön keresztül epekedik és térdenáll – írja Szerb Antal a maga könnyed stílusában –, míg Astrée végre kiengesztelődik és színe elé bocsátja.
A cselekmény központi szálát rengeteg epizód szakítja meg, mellékszereplők sokasága meséli el a maga történetét, néha szinte külön kisregényt alkotva. A könyvben végig szerelemről van szó – ez a nagy francia szerelmi pszichológia egyik első jelentkezése. A manierista ábrázolásmód elsősorban a szereplők választékos és kissé szertartásos szellemességében nyilvánul meg. Hősének neve, Celadon talán az egyetlen, ami a pásztori műfajból élve maradt a tudatban, – a név sokáig az epekedő szerelmes szimbóluma volt.[2]
Hatása, utóélete[szerkesztés]
Mai szemmel nézve a pásztorregények unalmasak, idejétmúltak. D'Urfé pásztor-hősei azonban a külsőségektől eltekintve udvari emberek, és ezzel – a valóságtól messzire elrugaszkodott lovagregények világa után – a korabeli valóság egy darabja vonult be a regény műfajába: az udvar. Az előkelő világ minden stilizáció ellenére önmagát látta d'Urfé epekedő pásztoraiban. Könyvének óriási sikere volt. Nyelvezetével, a finom vagy finomkodó érzések rajzával, a pásztori élet egyszerű képeivel a 17. századi olvasóközönség egész nemzedékeire hatott, Rousseau-ra is nagy befolyást gyakorolt.
A szerelemnek, a gáláns viselkedésnek, az érzelmekről való beszédnek valósággal iskolája lett, különösen a nők számára közvetített viselkedési mintát. A regény mintegy száz levelet is tartalmaz, és maga a levél mint érintkezési forma „az Astrée-n keresztül viselkedési és megnyilatkozási mintát ad az [korabeli] olvasóknak, majd hétköznapi-társasági divattá válik.”[3]
A L'Astrée-t számos európai nyelvre lefordították, rövidített és átdolgozott variánsainak sokasága jelent meg. Teljes szövegének korai publikációi közül megemlítendő az 1637. évi (5 kötet) és az 1647. évi (5 kötet) kiadás. Már a teljes kiadás előtt a regénynek több követője támadt. Negyven éven át a L'Astrée-ból merítették témájukat a francia színműírók (pl. Georges de Scudéry: Lydamon et Lydias, 1631), Madeleine de Scudéry d'Urfé regényét tartotta követendő mintának. Jean Ogier de Gombauld megírta L'Endimion-ját (1624), Marin Le Roy de Gomberville pedig előbb La Carithée (1621), majd a Polexandre (L'exil de Polexandre) című regényét (első rész: 1629), melynek szintén hatalmas sikere volt, bár jóval alacsonyabb színvonalú, mint az Astrée. 1642-től kezdve La Calprenède kötetek sorában jelentette meg történelmi témájú Kasszandrá-ját (Cassandre), melyet Báróczi Sándor fordított magyarra.
D'Urfé szerelmeseinek történetét Éric Rohmer francia rendező filmesítette meg 2007-ben: Les amours d'Astrée et de Céladon (Astrée és Céladon szerelmei), ez volt a híres filmrendező utolsó munkája.[4]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Hegedüs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok
- ↑ A Celadon nevet Ovidiustól vehette át Honoré d’Urfé. Szeladon egy kékeszöld színárnyalatnak is és az ilyen színű mázzal bevont kőcserépedénynek is a neve. Egy elterjedt nézet szerint ezeket Celadonról – ruhájának zöld díszítéséről – nevezték el, amikor először érkeztek ilyen edények Kínából Franciaországba.(Tóth Erzsébet földtani doktori értekezése, 13. o.[halott link])
- ↑ Bódi Katalin: Egy műfaj apológiája Ph.D-disszertáció, 144. o. (Debrecen, 2005)
- ↑ Buzogány Klára: A pásztorfiú esete a nimfákkal és a kelta papokkal (Filmtett, 2008. február 29.)
Források[szerkesztés]
- Szerb Antal: A világirodalom története (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962) A manierizmus c. alfejezet, 319. oldal.
- Bokor József (szerk.). Urfé, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X
- Bokor József (szerk.). Urfé, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X (Francia irodalom / XVII. század)
- Enciklopegyija Brokgauza i Efrona (orosz nyelven) (1890–1907)
- Lityeraturnaja enciklopegyija (orosz nyelven). Moszkva: Feb-web.ru/ [1929–1939]. Hozzáférés ideje: 2016. január 11.
