Kategóriavita:Vallás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Szavazas Torlesrol, Indoklas:

Isten es Boszorkany egy kategoriaban. Ez sertheti a hivok erzekenyseget. --Math 2005. május 26., 10:59 (CEST)

Az enyémet nem sérti. Isten 2005. május 31., 01:08 (CEST)

Szerintem a B. nem azért van benne mert a B. vallási alak, hanem mert a keresztény egyház inkvizicionalizálta szegény embereket ezzel a címkével, és így ez náluk egy vallási alapon alapuló fogalom volt. --grin 2005. június 1., 22:44 (CEST)

Grin: A Boszorkanyok a nepi/pogany/osi vallas elemei voltak. Az inkvizicio azert uldozte eloszor, mert a pogany vallasnak resze volt, jelkepezte azt, divatos volt, elo volt. Tehat

1) A boszokkranyokat azert kezdtek eloszor uldozni, mert egy rivalis vallas megtestesitoje volt. 2) Tehat az ok-okozatisag forditott. Nem azert resze a vallasnak, mert az inkvizicio uldozte, hanem forditva.

--Math 2005. június 2., 09:44 (CEST)

Link a kategórialapról[szerkesztés]

Ez szerintem nem a kategória lapjára való:

Külső link: http://gondolkodom.hu/acview.php?ArtID=2377

nyenyec  2005. június 19., 20:51 (CEST)

hippiket idemásolom a kategóriából[szerkesztés]

Életmód, normák és értékek - Hippikorszak


A hatvanas években nagy változásokat élt át és izgalmas felfedezéseket tett az a generáció, amely a második világháborút követő években született. Londonban, San Fransiscóban, Los Angelesben, New Yorkban, Párizsban és még sok kisebb, de nem kevésbé jelentős városban buzgón cseréltek nézeteket, kutatták a misztikus filozófiákat s kísérleteztek a tudatállapot megváltoztatására képes kábítószerekkel. A világ minden részéről összesereglett hasonló gondolkodású emberek egymásra találása spontán volt és feltartóztathatatlan. Ezek a személyek –muzsikusok, írók, gondolkodók, drogosok, szerencselovagok, ruhatervezők és álmodozó- hippik néven váltak ismertté. Hívhatjuk őket csodabogaraknak, undergroundnak, ellenkultúrának, virágnemzedéknek vagy hippiknek egyik sem pontos meghatározása a 60-as évek ifjúsági kultúrájának, amely átalakította az addig megszokott nyugati életformát, bevezetve a szabadság, a remény, a boldogság, a változás forradalmi szellemét. Kicsiben kezdődött: Az ötvenes évek beatnemzedékéből nőtt ki. Számos beatnik központi szerepet töltött be a mozgalomban a hatvanas évek során is: Gary Snider, Michael McClure, Lawrence Ferlinghetti és Allen Ginsberg költőket mind a mozgalom politikusainak, és guruinak tekintették az Egyesült Államokban, csakúgy, mint William Burroughs-s aki önkéntes száműzetése során Londonba költözött. A beatnikekhez hasonlóan a hippik is visszautasították az ötvenes évek amerikai fogyasztói társadalmak léha unalmát, és más alternatívát kínáltak az elterjedt elképzeléssel szemben, miszerint egyforma külvárosokban kell lakni, kétszemélyes ágyakban aludni, gyakorlatilag ugyanolyan autókat vezetni, butító sorozatokat nézni a tévében, vagy faltól falig terjedő ablakon át, bámulni a szomszéd ugyanolyan faltól falig terjedő ablakát. A „konvencionális társadalom” névre keresztelt réteg templomba járt, és kielégítette az a tudat, hogy a világ erkölcscsősze az istentelen kommunizmus ellen vívott harcban. De kik is azok a hippik? Honnan kapták a nevüket?

„Az embernek joga kell legyen ahhoz, hogy olyan nagy legyen, amilyen nagynak belülről érzi magát” (Ken Babbs)

Kezdjük az elnevezéssel: A hippi is nehezen fordítható magyarra, akárcsak a beat. Keletkezését illetően többfajta magyarázatot ismerünk, közülük kettő hangzik a leghitelesebben. Berry Nicholson szociológus szerint a hippi eredetileg néger dzsessz műszava: „bölcs”, „tapasztalt”, „előrelátó”. Az amerikai néger időtlen önvigaszát ezúttal egy fehér kisebbség kölcsönözte ki: „Én vagyok az okosabb, a többet tudó-sejtő, az idő nekem dolgozik.” Lewis Yablonsky szerint: „A harmincas- negyvenes években ’hep’-nek, vagy ’hep-cat’-nek hívták valamilyen okból a ’menőket’. A ’hep’ szó valamilyen okból az ötvenes években ’hip’-re változott. ’Hip’-nek lenni azt jelentette (és most is azt jelenti), hogy az illető ’benne van’, hogy ’menő’, hogy ösztönösen a lelke mélyén érzi, hogy voltaképpen mi is történik egy érzéki szinten. Az ötvenes években, ha valaki azt mondta, ’hep’, nyárspolgárnak számított, de ha azt mondta ’hip’, akkor mindenki tudta, hogy ’benne van’ (azaz tudja) és ’menő’. Továbbá feltételezem, hogy a hippi szó széles körű használata a rádióban, televízióban és a sajtóban a Ramparts c. folyóirat A hippik társadalomtörténete (1967. márciusi szám) című cikkétől számítható. Ettől kezdve a tömeghírközlő szervek lépten-nyomon ezzel a szóval jelölik az új mozgalom tagjait. Bár a mozgalom sok vezetője tiltakozik az elnevezés ellen (Haight-Ashburyben még afféle gyászszertartást is rendeztek, amelyen eltemették a fogalmat), szerintem ez a név most már rájuk ragadt, és rajtuk is marad mindaddig, amíg a mozgalom jelenlegi szerkezete nem változik meg.” Az első hippiközösségek a hatvanas évek első felében jelentek meg Amerika területén szétszórva, leginkább New Yorkban és a nyugati tengerparton. San Francisco egyik kerülete, Haight-Ashbury lett a mozgalom központja, modellje, mintatelepe az érvényesebb hippibeszámolók kikerülhetetlen tája. A fénykor a hatvanas évek második fele, 1966 és 1969 között virágzott Haight-Ashbury; a mozgalom ekkor terjedt át Európára, szinte minden nyugati nagyvárosban megteremtve a bevándorolt, vagy benszülött hippiközösségeket; a magányos, páros, kiscsoportos, falkányi hippisejtek ekkor indultak ázsiai zarándokútra, Afganisztánba, Nepálba, Indiába; ártatlanul megérkeztek, bizonytalan időre megtelepedtek, hirtelen felkerekedtek, célirány nélkül továbbvándoroltak, hirdették és átélték az idő lassú múlását, tanultak és tanítottak, világlátásukat szelíd, de nyomatékos jelenlétükkel terjesztették. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a hippiség mint egységes irányzat bomlásnak indult, ágakra szakadozott a „földalatti” underground-ifjúság világmozgalmába olvadt be. Múlt az idő, a hetvenes évek első fele nem kedvezett az ifjúsági ellenzék kihívásának. A gyűlölt, tagadott establishment- a Rendszer, a Létesítmény, a Szerkezet-egyenlőre erősebbnek bizonyult, hatalmi szóval, csábítással visszahívta magába a bizonytalan habozókat, felmorzsolta, vagy számkivetésbe hajszolta az ellenállókat. A hetvenes évek második felére a hippik mozgalma nincs, eltűnt. Ahhoz, hogy mégis teljes képet kapjunk erről a kultúráról, meg kell vizsgálnunk, hogy valójában ki, és mi nem hippi. Nem hippi az, - Amerikában, Nyugat-Európában, Kelet-Európában, a világ bármely pontján- a hippiség némely külső jegyeit magáévá teszi. Nem jelez hippit a (mosott vagy mosatlan) lapockáig érő haj, az afrofrizura, öv, saru egyenruhája, a melltartó mellőzése nőknél. Mindez senkit sem avat vagy bélyegez hippivé.

„Ha elmész, feltétlenül viselj virágot a hajadban.” (John Philips)

Továbbá: A hippiségnek semmi köze a fiatalkorúak garázdaságához. Az akkori nemzetközi bulvársajtó előszeretettel nevezte ki hippinek a munkakerülő, randalírozó, torzonborz hajú fiatalkorút, különösen, ha csoportosan fordult elő, vízparton, köztereken, mozibejáratnál, aluljáróban lődörgött, a megengedettnél hangosabb zajt csapott, a személyazonossági igazolványa hiányos volt, és szemérmetlen választ adott az igazoltató rendőrnek. A garázda, vagy garázdagyanús fiatalkorú nem hippi. Még kevésbé hippi a bizonyított bűnöző. Az igazi hippit nem érdekli a rajta kívüli világ; épp azért lép ki belőle, mert javíthatatlannak ítéli. Mégis, a hippi példát kíván adni a megtagadott és elhagyott társadalomnak. Önmaga megtalált harmóniáját, létezésének emelkedettebb szintjét folytonosan kinyilvánítja. Ezért van az, hogy a szüntelen és egyetemes tagadás tételein túl a hippiszövegekben- különféle megfogalmazásokban, eltérő tudatszinteken, de állandóan- felhangzik az önpéldamutatás. Az ideológiátlan ideológia talán legfontosabb eleméből, a passzív aktivitásból érthető meg leginkább a hippi világkép különlegessége, a fogalmiságot elvető érzetes ösztönösség, a gondolatszegény, mégis szuggesztív gyermekiség. A hippi tudja, hogy kisebbségben van, helye, szava és szerepe a törpe minoritásé. Tudja, hogy összemérhetetlenül erőtlenebb, mint a vele szemben álló, általa elhagyott világ. Tudja, vállalja, átéli, hogy a világ szemében ő – a tagadó, kivonult, normaszegő emberparány- jó esetben közöny, rosszabb esetben gúny, megvetés, üldözés tárgya. A hippi magatartásának legfontosabb eleme mégis a csöndes, de megátalkodott hit, hogy létezésének puszta ténye belátásra intés ígéretes, követendő példát kínál. De mi valójában a hippi?

„Mosolyunk politikai zászló, és meztelenségünk jelzőtábla!” (Jerry Rubin, Be-In, San-Francisco)

A mozgalom az ifjúság nemzetközi lázadássorozatának egyik fontos, jellegzetes tünete a hatvanas években. A hippi megtagadja, elhárítja a késő kapitalista társadalom- és államszerkezet, annak összes hatásterületein, a gazdaságban, a politikában, a kultúrában, a mindennapi életben. A hippi elutasítja mindazt, amit a világ felkínál a szerkezetébe idomulni hajlandónak: Az egyetemes státussal és anyagi csereértékkel jutalmazott munkát, a teljesítményt, a tulajdont, az intézményes értéklétrákat, a létrák sikeres megmászásának lehetőségét, a részleges hatalmat, a bármilyen hatalmat. A hippitiltakozást az ifjúsági lázadás egyéb protestmozgalmaitól elkülöníti viszont, hogy béke- és szeretet eszményük jegyében csak elhárítani törekszenek, rombolni soha. Eszmevilágukban nem szerepel az uj baloldal sokféle irányzatának romantikus-anarchikus elképzelése (és lehetőség szerinti gyakorlása) az egyéni és kollektiv terrorról, a nagyvárosi, fegyveres gerillaharcról, az uralkodó rendszererőszakos megdöntéséről, a hatalomátvételről. Az érzelmi alapozású hippimozgalom az egyéni és a közösségi szabadság végpontjai között a csoport, a kis kollektíva lehetséges üdvözülési módját hirdette és valósította meg. Hogy a hippik gyakorlatilag mit csinálnak, a hippiközösség élete napról napra, nulla órától huszonnégy órától mivel telik el: a legnehezebb feladat értelmezni. Akkor is, ha a beltagok dokumentumaiból, a kívülállók elemzéseiből ismerjük már a részleteket. A hippi köznapi tevékenységét nemcsak a kívülről figyelő láthatja nehezen. Gyanítható, azért tudunk ilyen keveset, mert a bentlakó hippi sem tudatosítja létezésének részleteit. Az idő nem szerepel a hippiszótárban; a hippi sosem siet; az idő megállt, múlása sehova sem hajt, semmire sem sürget. És ebben a mozdulatlan lényegtelen időközegben nehéz az időegységekre bontott tevékenységet rögzíteni. Kétségtelen, a hippi valamelyest dolgozik. Annyi munkát vállal és végez, amennyi anyagi juttatása az ellenséges külvilágtól bekerített hippiközösségnek az elemi létfenntartásra szüksége lehet. Ez az önfenntartásra szorítkozó munka a hippiközösség önálló földművelése, konyhakertészete, állattenyésztése is lehet, amint néhány film – a Zabriskie Point, a Szelíd Motorosok, az Eper és vér – hippibetétjében láthattuk. De többnyire segédmunka, alkalmi munka, a fogalmak eredeti értelmében. Alárendelt, másokat szolgáló munka, nem önálló, alkotó tevékenység. A hippi, ha másvalaki helyett kiüríti a kukákat, ha másvalakinek trógerol, ha másvalaki villakertjében a füvet nyírja: mindezt abban a boldogító tudatban végzi, hogy (nem túl hosszú) kényszerű munkája nyomán pénzt kap, s a pénz birtokában eredeti tevékenységéhez láthat. A hippi tetemes szabadidő birtokosa. Mire fordítja vajon ezt a tetemes szabadidejét? A beatnikektől megint csak eltérően, a hippi időfölöslegét nem csak magányos elmélkedésre, öntökéletesítésre szánja, hanem csoportos tevékenységgel tölti ki. Ennek a társas létnek a közege a páros, vagy kollektív séta és beszélgetés, az ürügyet mindig találó tánc, a megunhatatlan gitárzene, a kábítószeres „utazás”, az összebújás csendje. Együtt vannak.

„Minél jobban lázadok, annál többet szeretkezem.” (graffity a hatvanas évekből)

A kimondott véleménycserénél fontosabb egymás létezésének tapasztalása, a szüntelen bizonyosság együttes jelenlétükről, azonos rangú testvérközösségükről. A hippimozgalom –az eltelt évek távlatából így látszik- valóban gyakorlati életmóddá alakította azt, ami naiv világképünk antifogalmiságában értelmezhetetlen: a szeretet. Szeretni egymást, a jól ismert szeretetre vágyó csoporttársakat; szeretni a (még) vakon tévelygő világot; röviden ennyi a hippikódex. Úgy élni, hogy az emberközi kapcsolatokban ne maradjon nyoma a manipulatív gazdasági, politikai, etikai, esztétikai álságainak. E külvilágot passzív aktivitással kell meggyőzni, a békés tiltakozás eszközeivel jobb belátásra késztetni. Innen érthető a –korántsem keresztény alapozású- hippimozgalom szerepe az amerikai protestmegnyilatkozások békés változataiban, a szelid ülő- és állósztrájkokban, táblásfelvonulásokban, a néhai Martin Luther King békemeneteiben, egyebekben.

A hippimozgalom azért keletkezett, létezett és halt el, mert megtagadta az adott, rajta kívűl létező világot. Ezt a megtagadott világot a hippigondolkodás részben hitelesen érzékeli, részben mitikussá növeli. A „fogyasztói”, a „jóléti”, az „ipari”, a „posztipari” társadalom világa, hogy a modern szociológia látványos jelzőiből használjunk néhányat. Vagyis az ötvenes-hatvanas évek késő kapitalizmusa, annak is legfejlettebb változata, az amerikai minta. Mit gyűlöl, mit tagad meg ebből a világból a hippi? Leginkább a gazdasági alapszerkezetet. A javak megtermelésének, elfogyasztásának és újratermelésének körforgását. Természetesen a kizsákmányolás – a megemelt javak igazságtalan elosztása- tényét, fogalmát is elutasítja. Tagadása azonban általánosabb. A hippi már a szervezett munkafolyamatban is az elidegenedés ősforrását fedezi fel.: emberellenesnek tartja, ha egy munkás, technikus, tisztviselő nyolc, vagy hat órában, napról napra, hétről hétre, évről évre ugyanazt a fizikai, vagy adminisztratív vagy szellemi munkafolyamatot végzi, a hét végi szabadidőben ugyanolyan gépiesen újítja meg önmagát, amilyen gépiesen hét közben dolgozott, s a következő hét kezdetén ugyanolyan gépiesen folytatja elidegenült munkáját. A gazdasági szerkezet bírálata így vált át egy totális bírálatává. A hippi szemében a földkerekség legutálatosabb emberfajtája a square, amely magyarul valami olyasmit tesz, hogy : „pógár”. Aki szorgalmasan végignézi napi munkáját, mintaférj, és csodálatos családapa, jogosan bízik a fizetésemelésben, rendszeresen cseréli, egyre jobb márkára az autóját, bérlakásból a kertes suburbba (külkerületbe) vágyik, öltönyt, fehér inget, nyakkendőt visel, engedelmesen szolgálja az alig ismert, közvetlen hivatali feletteseit, az ismeretlen közvetett főnökeit, meg az őket irányító establishmentet, a Rendszert, a Létesítményt. És úgy hal meg, hogy szorgos életének értelme nem volt, nyoma nem maradt. Hogy lássuk, miért gyűlöli, miért tagadja a hippivilág a fent említetteket, tekintsünk bele egy kicsit a hippik filozófiájába.

„Nézd magad, nézz engem, tíz lábbal a föld felett, egész nap csak mosolygunk, hogy lehet ez, barátunk?” (M. Rocuzzo & J. Heims, egy vers Sonny & Cher Look At Us Lp-jénék hátsó borítójáról, 1965)

A hippik világképét fogalmilag nem lehet meghatározni. Ez a filozófia maga védi ki az ellene szóló, nyilvánvaló érveket azzal, hogy nem óhajt elmélet, ideológia lenni (sőt, minden ilyesmit elszántan tagad), pusztán önmaga gyakorlatát kínálja a bármilyenfogalmak helyett. A távoli szemlélő a hippi világképből először az eszmei tagadásokra, elhatárolódásokra figyelhet fel. Ez az elutasítás szinte parttalan; minden tételes nézetrendszerre érvényes. A hippik nem követik a beatnikek eklektikus befogadását, akik ellentétes gondolatokból is gátlástalanul hasznosították a nekik tetsző részleteket. A hippi világkép nemcsak a „hivatalos” filozófiát és társadalomtudományt hárítja el, de lemond az új baloldal vezérideológiáiról is.

 A hippik számát az USA-ban 1968-ban félmilliónál többre becsülték. Létszámuk onnantól kezdve folyamatosan csökkent; pontos adatokat mondani mostanra sem lehet. Hippik ma is vannak, Amerikában is, másutt is, de a mozgalom véget ért. A hatvanas évek nyugati ifjúságának lázadó nemzedéke csalódott, elfáradt, megokosodott, de mindenképp kiöregedett. 

Nem tudjuk, senki nem tudja, hogy milyen lesz, merre tart a mostani amerikai nemzedék. De akármilyen lesz, magatartásában nyomot hagy –fontos felismeréseivel, nagy tévedéseivel, elegyes nézeteivel, tanulságos történeteivel – a hippimozgalom.

Felhasznált irodalom: Beat-Hippi-Punk; Sükösd Mihály; Kozmosz könyvek; Budapest; 1985 Hippik; Barry Miles; Jószöveg műhely kiadó; Budapest; 2005

Alensha (üzenet • műveim) 2006. június 19., 18:53 (CEST)