Járókelő-effektus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A járókelő-effektus (bystander effect) a szociálpszichológiai elnevezése annak a jelenségnek, hogy minél többen tudnának segíteni egy rászorulónak, annál kisebb az esélye, hogy segít neki valaki. Az egyik legerősebb és legjobban reprodukálható effektus a pszichológiában.[1] Ennek a hátterében többféle mechanizmus van: bizonytalanság, csoportkohézió és a felelősség megoszlása.

Kutatások[szerkesztés]

A járókelő-effektust Kitty Genovese 1964-es meggyilkolása után kezdték el vizsgálni.[2] Mikor Kitty Genovese azon a márciusi kora reggelen munkájából hazafelé tartott, lakásának kapuja előtt megtámadták. Támadója többször megszúrta, de Genovese-nek sikerült eltámolyognia az utcasarokra, ahol segítségért kiáltott. Miközben a környező lakásokban fények gyulladtak, támadója visszatért és újra szúrt. Végül a támadás kezdete után több mint fél órával Kitty Genovese meghalt. A nyomozás kiderítette, hogy legalább harmincnyolc ember hallotta segélykiáltásait vagy látta a támadás rászleteit. A médiában nagy visszhangot keltett az ügy.

Ennek hatására John Darley és Bibb Latané (1968) számos kísérletet végzett annak megértésére, miért nem segítenek az emberek a rászorulóknak.[3] Azt gyanították, hogy a szomszédok passzivitása a többi szemtanú jelenlétére vezethető vissza, ami befolyásolta döntésüket abban, hogy a segítségnyújtás az ő felelősségük-e vagy sem. Darley és Latané megkezdték laboratóriumban vizsgálni a segítségnyújtás ezen aspektusát.

Az ilyen kísérletekben általában megjátszottak valamilyen vészhelyzetet, és mérték, hogy a kísérleti alanyok mennyi idő után avatkoznak be (ha egyáltalán); az első, 1968-as kísérletben az alanyok azt hitték, hogy az egyetemi élet problémáival kapcsolatos csoportvitára jelentkeznek résztvevőnek. Mindegyik kísérleti személyt egy-egy külön kabinba ültettek be, mely fel volt szerelve a kommunikációt lehetővé tevő szerkezetekkel. Minden egyes alkalommal csak egy igazi kísérleti személy vett részt, de mindegyikük úgy vélte, hogy legalább egy, kettő vagy öt másik csoporttag is jelen van még. A kísérleti személyek hallották, hogy az egyik "csoporttagnak" epilepsziás rohama lett, segítségért kiáltozott, majd hirtelen elhallgatott. A kísérletek rendre azt találták, hogy ha a kísérleti alanyon és az ál-áldozaton kívül mások is jelen voltak, az jelentősen lassította a válaszidőt.[4] A kísérleti személyek reakciói attól függtek, hogy mások halloták-e a segélykérést. Minél több résztvevő volt jelen a kísérleti személy tudomása szerint, annál kisebb valószínűséggel érezte úgy, hogy segítenie kell.[5] Például Latané és Judith Rodin 1969-es kísérletében az alanyok 70%-a ment oda segíteni egy nőnek, aki látszólag elesett és megsérült, ha csak ketten voltak a teremben; de csak 40%-uk, ha mások is voltak ott.[6]

Abban, hogy az emberek nem segítenek az arra láthatóan rászorulóknak, számos hatás játszik közre: bizonytalanok benne, hogy valóban szükséges-e, vagy hogy alkalmasak-e a segítségnyújtásra; aggódnak amiatt, hogy ha megpróbálják, de elrontják, nekik is bajuk eshet; nem éreznek szolidaritást a segítségre szorulóval; mivel senki más nem segít, ezt érzik normálisnak és nem akarnak kilógni a sorból (csoportnyomás); úgy érzik, nem az ő feladatuk, segítsen valaki más. A járókelő-effektust leginkább az utolsó okozza; minél több a szemlélő, annál inkább úgy érzi mindegyik, hogy nem az ő felelőssége, hiszen annyian vannak még ott.

A járókelő-effektus ellensúlyozására számos országban jó szamaritánus-törvényeket vezettek be, amik korlátozzák a segítségnyújtó felelősségét az elhibázott beavatkozásért, vagy egyenesen felelőssé teszik a segítségnyújtás elmulasztásáért.

A körülmények szerepe[szerkesztés]

Latané és Darley további három kísérletet szervezett, hogy a nem vészhelyzeti eseteket is modellezze.[7] Eredményeik azt mutatják, hogy igenis számít, hogyan kér segítséget az, akinek segítség kell. Az egyik helyzetben megkérdezte annak a nevét, akihez fordult. Többen igazították útba, mint különben. Egy másik helyzetben pénzt kért. Hogyha elmagyarázta, hogy ellopták a pénztárcáját, akkor többen adtak (72%, szemben 34%-kal). Faul, Mark és társaik az EMS által gyűjtött adatok alapján azt találták, hogy a segítségnyújtás korrelált a helyzet súlyosságával.[8]

Latané és Darley szerint a vészhelyzetet a következők jellemzik:[7]

  • Sérüléssel vagy annak veszélyével járnak
  • Szokatlanok és ritkák
  • Egyedi akciót igényelnek
  • Megjósolhatatlanok, és előrejelezhetetlenek
  • Azonnali cselekvést igényelnek

Ezek alapján a járókelőknek a következő folyamatokon kell végigmenniük:

  • Felismerni, hogy gond van
  • Értelmezni a helyzetet
  • Felelősséget érezni
  • Megválasztani a segítségnyújtás módját
  • Cselekedni

Felismerés[szerkesztés]

Latane és Darley (1968) a Columbia Egyetem hallgatóival végezte el a következő kísérletet. A hallgatók úgy tudták, hogy kísérletre várnak, közben egy tesztet kellett kitölteniük. Hirtelen a füst áramlott a terembe. Azok a hallgatók, akik egyedül voltak, szinte azonnal (5 másodpercen belül) jelezték a helyzetet. Ha együtt dolgoztak, akkor az első jelzésig akár 20 másodperc is eltelt.

Latané és Darley ezt úgy magyarázta, hogy csak a társadalmi elvárásoknak feleltek meg. A nyugati kultúrában nem nagyon szabad tétlenül körülnézni, ez udvariatlanság vagy kíváncsiskodás. Emiatt a járókelők inkább csak magukra figyelnek, ha többen is vannak, mint akkor, amikor egyedül.

Értelmezés[szerkesztés]

Nem elég felismerni a helyzetet, például a füstöt. Az értelmezésre is hat a csoportgondolkodás. Ha az ember azt látja, hogy mások nem reagálnak, akkor megnyugszik, hogy nincs igazán baj. Például a füstös kísérletben habár észlelték a hallgatók a füstöt, mégsem siettek jelenteni még akkor sem, amikor már akadályozta a látást, irritálta a szemet és a légutakat, ha csoportban voltak. Csak egy hallgató jelentett négy percen belül, és a nyolc csoport közül ötből senki sem jelentett a kísérlet végéig. Ezekben a csoportokban kevésbé tartották veszélyesnek a füstöt, és inkább arra gondoltak, hogy a légkondicionáló szivárog, mint arra, hogy tűz van.[9]

Egy másik kísérletben egy férfi és egy nő vitatkozott az utcán. Ha az derült ki, hogy idegenek, akkor 65% avatkozott közbe. Ha pedig az, hogy férj és feleség, akkor csak 19%.[6]

A legtöbb kísérletet olyan helyzetben végezték, ami igazából nem volt komolyan veszélyes. Ezt 2006-ban tesztelték. Ha kevéssé veszélyes a helyzet, akkor a személy inkább segített, ha egyedül volt, mint akkor, ha többen is voltak. De ha potenciálisan nagy a veszély, akkor ez a különbség eltűnik, és még akkor is segítenek, ha nincsenek egyedül. Ennek az a magyarázata, hogy ekkor jobban fel tudják mérni a helyzet súlyosságát.[10]

Felelősségérzet[szerkesztés]

Darley és Latané szerint a felelősségérzet három tényezőtől függ:

  • Érzik-e, hogy valóban szükség van-e segítségre
  • Kompetencia
  • Kapcsolat a bajba kerülttel

A segítségnyújtás módja[szerkesztés]

Latané és Darley definíciója:

  • Közvetlen segítség, például fuldokló után ugrás
  • Közvetett segítség, rendőrség, tűzoltók, mentők hívása

Megvalósítás[szerkesztés]

Mindezek után a személynek meg kell valósítania a kiválasztott akciót.

Abraham S. Ross 36 férfi egyetemi hallgatóval végzett kísérleteket, hogy gyerekek jelentében másként viselkednek-e. Az előzetes várakozások szerint a gyerekek jelenléte növeli a segítségnyújtás esélyét, de az eredmény ezt cáfolta.[11]

Egy 2011-es metaelemzés a következőket foglalta össze:[12]

A járókelő-effektus gyengül, ha:
  • a helyzet veszélyes
  • jelen van egy elkövető
  • a beavatkozás költsége fizikai

Mindezek a megállapítások leírhatók az arousal-költség-jutalom modellel. Mivel a veszélyt hamarabb és jobban felismerik, mint egy nem veszélyes helyzetet, emiatt jobban megnöveli az arousalt, ezzel nagyobb segítőkészséget váltva ki. A fizikai segítségnyújtás valószínűsége nagyobb, és az effektus gyengébb, ha:

  • csak férfiak vannak jelen
  • nem tudnak az előzményekről
  • ismerik az áldozatot

Stanley Milgram szerint az effektus azoknak a stratégiáknak a mellékterméke, amelyekkel a normál helyzetekben elkerülik, hogy idegrendszerüknek túl sok információt kelljen kezelnie. Egyes tapasztalati kutatások támogatják ezt.[13]

Timothy Hart és Ternace Miethe a National Crime Victimization Survey (NCVS) adatait elemezte. Az erőszakos bűncselekmények 65%-ában találkoztak a járókelő-effektussal. A leggyakrabban a testi sértésnél (68%), ezután a rablásnál (49%), és a szexuális bántalmazásnál (28%). A külső szemlélők beavatkozása: nem segített, nem ártott (48%), segített (37%), ártott (10%), segített és ártott (3%). A támadások fele este történt, az áldozat és a szemlélők nem ismerték egymást, és a legtöbb eset testi sértés volt.[14]

Lásd még[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  1. Fischer, Peter. „The bystander-effect: A meta-analytic review on bystander intervention in dangerous and non-dangerous emergencies.”. Psychological Bulletin 137 (4), 517–537. o. DOI:10.1037/a0023304. PMID 21534650.  
  2. Darley, J. M. (1968). „Bystander intervention in emergencies: Diffusion of responsibility”. Journal of Personality and Social Psychology 8, 377–383. o. DOI:10.1037/h0025589.  
  3. Fischer, Peter. „The bystander-effect: A meta-analytic review on bystander intervention in dangerous and non-dangerous emergencies.”. Psychological Bulletin 137 (4), 517–537. o. DOI:10.1037/a0023304. PMID 21534650.  
  4. Hudson, James M. (2004). „The Bystander Effect: A Lens for Understanding Patterns of Participation”. Journal of the Learning Sciences 13 (2), 165–195. o. DOI:10.1207/s15327809jls1302_2.  
  5. Smith, E. R. & Mackie, D. M. Social Psychology Worth Publishers, New York, 1995
  6. ^ a b Meyers, D. G.. Social Psychology (10th Ed). New York: McGraw- Hill (2010). ISBN 978-0-07-337066-8 
  7. ^ a b Darley, J. M., & Latane, B. (1970). The unresponsive bystander: why doesn't he help? New York, NY: Appleton Century Crofts.
  8. Faul, M., Aikman, S. N., & Sasser, S. M. (2016). Bystander Intervention Prior to The Arrival of Emergency Medical Services: Comparing Assistance across Types of Medical Emergencies. Prehospital Emergency Care, 1-7. doi:10.3109/10903127.2015.1088605
  9. (1968) „Group inhibition of bystander intervention in emergencies”. Journal of Personality and Social Psychology 10, 308–324. o. DOI:10.1037/h0026570.  
  10. (2006) „The unresponsive bystander: Are bystanders more responsive in dangerous emergencies?”. European Journal of Social Psychology 36 (2), 267–278. o. DOI:10.1002/ejsp.297.  
  11. Ross, Abraham (1971). „Effect of increase responsibility on bystander intervention: presence of children”. Journal of Personality and Social Psychology 19 (3), 306–310. o. DOI:10.1037/h0031459.  
  12. „The bystander-effect: a meta-analytic review on bystander intervention in dangerous and non-dangerous emergencies”. Psychol Bull 137, 517–37. o. DOI:10.1037/a0023304. PMID 21534650.  
  13. Christensen, K. & Levinson, D. (2003). Encyclopedia of community: From the village to the virtual world, Band 1, p. 662.
  14. Hart, T. (2008). „Exploring Bystander Presence and Intervention in Nonfatal Violent Victimization: When Does Helping Really Help?.”. Violence and Victims 23 (5), 637–651. o. DOI:10.1891/0886-6708.23.5.637.  

Külső hivatkozások[szerkesztés]