In the Court of the Crimson King

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
King Crimson
In the Court of the Crimson King
stúdióalbum
Megjelent 1969. október 10.
Felvételek Wessex Sound Studios, London
1969. júniusaugusztus
Stílus progresszív rock
Nyelv angol
Hossz 43:52
Kiadó Atlantic Records
Producer King Crimson
Kritikák
King Crimson-kronológia
In the Court of the Crimson King
(1969)
In the Wake of Poseidon
(1970)

1969. október 10-én jelent meg a King Crimson debütáló albuma, az In the Court of the Crimson King. Az album a brit listák 3. helyéig jutott. Az 1990-es évek végén újrakeverték és újra kiadták, 2004-ben pedig egy újabb kiadás jelent meg, miután a Virgin Records raktárában megtalálták az eredeti felvételeket. Az USA-ban az album aranylemez minősítést kapott.

Az albumot sokan a progresszív rock kiindulópontjának tartják, ahol a dzsessz és az európai klasszikus zene hatásai teljesen átvették a blues helyét. Pete Townshend, a The Who gitárosa „hátborzongató mestermű”-ként írta le az albumot. Az album szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben.

A borító[szerkesztés]

A képet Barry Godber (1946–1970), egy művész és számítógép-programozó festette. Godber nem sokkal az album megjelenése után, 1970 februárjában halt meg szívrohamban. Ez a kép volt az egyetlen festménye, ami ma Fripp tulajdona. Fripp ezt mondta Godberről:

Barry Godber nem festő, hanem programozó volt. Ez volt az egyetlen kép, amit valaha festett. Peter Sinfield barátja volt, és 24 évesen halt meg, szívrohamban. Peter elhozta a festményt és a többieknek megtetszett. Az eredetit nem is olyan régen elhoztam az EG irodájából, mert túl erős fénynek volt kitéve, félő volt, hogy nagyobb károsodás éri. A külső arc a Skizofrén Emberé (Schizoid Man), belül pedig a Bíborkirály (Crimson King) látható. Ha letakarja a mosolygó szájat, a szemek hihetetlen szomorúságot sugároznak. Kell ennél több? A zene hangulatát adja vissza.

Kritikák[szerkesztés]

A King Crimson debütáló albumának legújabb kiadása minden korábbi változatot felülír. Az 1990-es évek végén Robert Fripp az egész Crimson-életművet felújította egy harmincadik évfordulós kiadáshoz. A felújítás sehol sem volt annyira megérdemelt (vagy szükséges), mint a rockzene eme sarokkövénél. A King Crimson eredeti tagjai Robert Fripp (gitár), Ian McDonald (fafúvósok, vibrafon, billentyűs hangszerek, Mellotron, vokál), Greg Lake (ének, basszusgitár), Michael Giles (dob, ütőhangszerek, vokál) és Peter Sinfield (dalszövegek) voltak.

A King Crimson a poszt-pszichedelikus rock sötétebb, élesebb, kissé profétikusabb vonalát képviselte. Ennek hangsúlyozásaképp intelligens is volt… afféle „gondolkodó emberek Pink Floydja”. Fripp már itt tanújelét adja a kontraszt és a csend értékének, jelen esetben a 21st Century Schizoid Man című dalban. A dal nem szűkölködik azokban az elemekben, melyekből később az egész heavy alternatív és grunge színtér ihletet merített. Ezt az elektromos erőbombát követi egy légies ballada, az I Talk to the Wind. A finom énekharmóniák, McDonald szívbemarkoló fuvolaszólója és a dallam ellenpontjai ellenállhatatlanná teszik. A szürreális, nehezen megfejthető szöveg bepillantást enged Peter Sinfield egyedülálló költői világába, mely az együttes ezt követő három albumát jellemezte. Az eredeti bakelitlemez A-oldala az Epitaph megrázó hangképével zárult. A vonósokat utánzó Mellotron kísérteties hangja és Fripp akusztikus- és elektromos gitáron játszott ellenpontjai szinte áhítatos hangulatot adnak a bevezetőnek, mely tovább fokozza az album amúgy is baljós hangulatát. Giles dobjátéka kulcsszerept játszik mind a refrénben, mind pedig a hangszeres részekben. A Moonchild egy baljós hangulatú szerelmesdal. A dallam könnyed, időtlen, a zene olyan, mint a kopasz fák között lengedező szél. A dal egy struktúra nélküli free jazz improvizációvá válik, melynek Fripp rövid dallamtöredékei adják az alapját. Az albumot a címadó The Court of the Crimson King zárja. A Sinfield szövegében megjelenő balsors veszélye nagyszerűen megjelenik a viszonylag hosszú versszakokban és az ezeket összekötő, valamint a dalt záró hangszeres részekben.

Ez a rövid értékelés természetesen nem pótolja az album meghallgatása közben kialakuló saját benyomásokat. Fripp és segítői munkájának köszönhetően a harmincadik évfordulós kiadás hangminősége a mai technikai lehetőségekhez mérten a lehető legjobb. Igazság szerint a HDCD formátum sokkal élethűbb hangzást nyújt, mint egy bakelitlemez. Ez különösen az I Talk to the Wind és a Moonchild halkabb részeinél vehető észre. Az első példányok az eredeti bakelitlemez kinyitható borítójának korlátozott példányszámú másolatában kerültek a boltokba, melyekhez korabeli fotókat és újságcikkeket tartalmazó, 12 oldalas füzetet is adtak.

– Allmusic.com

Az album dalai[szerkesztés]

  CímSzerző(k) Hossz
1. 21st Century Schizoid Man
(magába foglalja a Mirrors című dalt)  
Robert Fripp, Ian McDonald, Greg Lake, Michael Giles, Peter Sinfield 7:20
2. I Talk to the Wind  Ian McDonald, Peter Sinfield 6:05
3. Epitaph
(magába foglalja a March for No Reason és Tomorrow and Tomorrow dalokat)  
Robert Fripp, Ian McDonald, Greg Lake, Michael Giles, Peter Sinfield 8:47
4. Moonchild
(magába foglalja a The Dream és The Illusion dalokat)  
Robert Fripp, Ian McDonald, Greg Lake, Michael Giles, Peter Sinfield 12:13
5. The Court of the Crimson King
(magába foglalja a The Return of the Fire Witch és The Dance of the Puppets dalokat)  
Ian McDonald, Peter Sinfield 9:25

Közreműködők[szerkesztés]

Produkció[szerkesztés]

  • Robin Thompson – hangmérnök
  • Tony Page – hangmérnök asszisztens
  • Barry Godber – borító, illusztrációk
  • Hugh O'Donell – design
  • King Crimson – producer