Ugrás a tartalomhoz

Gyökérgubacsképző fonálféreg

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Kertészeti gubacs-fonálféreg (Meloidogyne incognita) lárvája (SEM felvétel)

Bevezetés, történeti áttekintés[szerkesztés]

Világszerte elterjedt fonálféreg genus a Meloidogyne, amelybe gyökérgubacsképző (root-knot nematode), obligát endoparazita életmódot folytató fajok tartoznak. 1877-ben Brazíliában Jobert figyelt meg először kávécserje gyökerein borsószem méretű vastagodásokat, melyek tojásokat és „fonálféreg-szerű” élőlényeket tartalmaztak. Tíz évvel később Goldi készített egy tanulmányt a kávécserje-betegségről, amelyben először leírta a Meloidogyne exigua fonálféreg által okozott növényi kórképet.[1] Európában elsőként a 19. században észlelték, de sokáig nem tudták megkülönböztetni a cisztát képző Heterodera fajoktól.[2]

Magyarországi Nematoda kutatások vonatkozásban Dr. Örley László és Prof. Andrássy István nevét kell megemlíteni. Örley László használta elsőként a fonálféreg kifejezést, Andrássy István átfogó taxonómiai munkássága világszinten elismert. Nevéhez fűződik a kertészeti és szántóföldi növényi kártevő fonálférgek morfológiai vizsgálata és hazánkban előforduló fajok azonosítása.[2]

Kártétel[szerkesztés]

A gyökérgubacsképző fonálféreg fajok kártétele gyökéren

A gyökérgubacsképző fonálférgek, ahogy magyar elnevezésük sejteti, a növények gyökerén képeznek fürtszerűen elhelyezkedő megvastagodásokat, avagy gubacsokat. A fiatal gubacsok csupán borsószem méretűek, míg az idősebb vastagodások elérhetik nemegyszer az ököl nagyságot is. A paradicsom, dinnye, uborka, dohány, tápnövényeken akár csicsókára emlékeztető képződményeket hoznak létre, míg a paprikán és több dísznövényen (pl. gerberán) alig észrevehető.

A fertőzött növény a növekedésben visszamarad, levelei sárgulnak, virága/virágzata elszárad, de akár súlyosabb esetben el is pusztulhat. Gyakran a fonálféreg fertőzés elősegíti más kórokozó fertőzését.

A kártétel mértéke szabad földön általában nem haladja meg a 20%-ot, ám üvegházban a hőigényes növények (mint a paprika, paradicsom, uborka) esetén elérheti a 100%-ot is. Ebből adódóan számos kutatás irányul napjainkban ezen növényi kártevő fonálféreg fajokra.[3][2]

Életciklus[szerkesztés]

Életciklusa során az adult (vagyis ivarérett) nőstény körülbelül 1000 tojást helyez kocsonyás tömegben a gyökér felszínére. Két vedlés után a második stádiumú lárvák a tojást elhagyva a gyökér belsejébe hatolnak kitines szájszuronyuk, azaz styletjeik és sejtfalkárosító enzimeik (celluláz, pektináz) segítségével. A lárvák a gyökéren belül először a gyökércsúcs felé haladnak, majd a merisztematikus régióban megfordulnak és a növény szállítószövetei felé mozognak. Az állandó táplálkozási hely kiválasztása után fejüket a szállítónyalábba helyezve rögzülnek.[4] A lárvákkal érintkező növényi sejtek számos sejtosztódás nélküli magosztódáson mennek keresztül, melynek hatására megduzzadnak és úgynevezett "gyökérgubacsot" képeznek. A fertőzés szövettani megnyilvánulása a denz citoplazma, a fejletlen sejtfal, a kisméretű vakuolák és mitokondriumok magas száma.[5] Az adult alak három vedlést követően alakul ki. A 3. és 4. lárvastádiumban nincs táplálkozás, és nem fejlődik szurony. A Meloidogyne genusban jellemző az ivari dimorfizmus. Az érett nőstények megduzzadnak, körte alakúak, átlátszók vagy legfeljebb halványsárgák, és a gyökéren belül táplálkoznak. A hímek teste hosszúkás, kifejlődés után elhagyják a gyökeret. Gyakori a parthenogenesis (vagyis szűznemzés), a hímek többnyire csak kedvezőtlen környezeti feltételek mellett alakulnak ki.[2][6]

Védekezés[szerkesztés]

Napjainkban a gyökérgubacsot képző fonálféreg jelenti az egyik legnagyobb mezőgazdasági kártételt, így egyre több vizsgálat irányul a vele szembeni védekezés fejlesztésére.[4]

A növényi patogén fonálféreg fertőzések ellen a leghatékonyabb módszer a megelőzés. Fontos a növénytermesztés során fertőzésmentes vetőanyag használata. A fitopatogén nematodák ellen való védekezésre fizikai, kémiai és biológiai megoldások alkalmazhatók.

Fizikai védekezés a vetésforgó, a talajgőzölés, a melegvizes csávázás, az elektromos sugárkezelés és az árasztás. Ezek használata időigényes, és hatásuk nem specifikus.[3]

A kémiai kezelések alkalmazása költséges volta, toxicitása és bizonytalansága miatt napjainkban egyre inkább háttérbe szorul.[7] A 19. században fontos mezőgazdasági módszer volt a talaj mésszel vagy folyékony ammóniával való kezelése. Természetes nematicid a zöldtrágya és az állati trágya, hiszen a bomló szerves anyagok aktiválják a fonálféreg-pusztító gombákat, a széndioxid-tartalom pedig serkenti az anhydrobiosisban lévő fonálféreglárvák kelését, illetve csökkenti az ellenálló képességüket.[3]

Egy kísérlet során paradicsom ültetvényeket trágyáztak komposztált és nem komposztált állati trágyával. Két éven keresztül vizsgálták a talaj kémiai tulajdonságait, illetve nematoda és mikrobiális összetételét. A trágyázott területen megnőtt a gombaevő, baktériumevő és ragadozó fonálférgek egyedszáma, míg a növényparazitáké csökkent. Az össz-nematoda egyedszám nőtt a kontrollhoz képest, legmagasabb a komposztált trágya használata esetén volt.[8] Továbbá trágyában magasabb volt a biokontrollként is használt csapdázó és endoparazita nematofág gomba spórák mennyisége is.[9]

A mesterségesen előállított nematicid vegyszerek hatásuk szerint lehetnek maró, deplazmolizáló, légzésbénító, tápanyagfelvétel-gátló, vedlést gátló, és szaporodást gátló anyagok. Egy csoportjuk közvetlenül a fonálférgekre hat, míg más készítmények általános inszekticidek, illetve fungicidek, melyeknek fonálféregölő mellékhatása van. Az utóbbiak kevésbé drasztikusak a környezetre nézve, hatásuk azonban rövidebb ideig tart.[3] A peszticidek használata gyakran nemcsak a célzott kártevő fajokat érinti, mérgező hatása széles spektrumban érvényesül, így emberre és a környezetre is igen káros lehet. Ezért is fontos egy környezetre kártékony, megbízható és specifikus védekezés alkalmazása.[10][2]

A biológiai védekezés (vagy biokontroll) során valamely specifikus kártevő denzitásának csökkenése más élőlény felhasználásával érhető el.[11] Növényi patogén fonálférgek ellen gombákat, baktériumokat, ragadozó fonálférgeket, vírusokat és protisztákat alkalmaznak.[2]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Sasser, J. N. (1980. július 3.). „Root-Knot Nematodes: A Globe”. Plant Disease 64 (1), 36. o. DOI:10.1094/pd-64-36. ISSN 0191-2917.  
  2. a b c d e f Balog, Luca Eszter. Növényi patogén fonálférgek jelentősége Európában, 48. o.. Hozzáférés ideje: 2017. 
  3. a b c d Andrássy István: Kertészeti növények fonálféreg kártevői : agronematológiai kézikönyv. Farkas Károly. 1988. ISBN 963-232-498-6 Hozzáférés: 2020. június 11.  
  4. a b Jones, John T., Etienne G. J. (2013. július 1.). „Top 10 plant-parasitic nematodes in molecular plant pathology”. Molecular Plant Pathology 14 (9), 946–961. o. DOI:10.1111/mpp.12057. ISSN 1464-6722.  
  5. Sijmons, Peter C., Nicola (1991. szeptember 1.). „Arabidopsis thalianaas a new model host for plant-parasitic nematodes”. The Plant Journal 1 (2), 245–254. o. DOI:10.1111/j.1365-313x.1991.00245.x. ISSN 0960-7412.  
  6. D. J. Chitwood – R. N. Perry: Reproduction, physiology and biochemistry. 182–200. o. ISBN 978-1-84593-492-7 Hozzáférés: 2020. június 11.  
  7. Nádasy I. (2001. július 3.). „Apró, de alattomos kártevőink a növényparazita fonálférgek”. Országos Mezőgazdasági Szakfolyóirat (39).  
  8. Nahar, M.S., S.A. (2006. december 1.). „Differential effects of raw and composted manure on nematode community, and its indicative value for soil microbial, physical and chemical properties”. Applied Soil Ecology 34 (2-3), 140–151. o. DOI:10.1016/j.apsoil.2006.03.011. ISSN 0929-1393.  
  9. Dackman, Carin, Hans -Börje (1987. január 1.). „Quantification of predatory and endoparasitic nematophagous fungi in soil”. Microbial Ecology 13 (1), 89–93. o. DOI:10.1007/bf02014965. ISSN 0095-3628.  
  10. BATHON, H. (1996. szeptember 1.). „Impact of Entomopathogenic Nematodes on Non-target Hosts”. Biocontrol Science and Technology 6 (3), 421–434. o. DOI:10.1080/09583159631398. ISSN 0958-3157.  
  11. Eilenberg, J., C. (2001. július 3.). „{{{title}}}”. BioControl 46 (4), 387–400. o. DOI:10.1023/a:1014193329979. ISSN 1386-6141.