Első matabele háború
| Első matabele háború | |||
| Brit gyarmatosítás Afrikában | |||
 | |||
| Az 1893. október 25-én vívott shangani csata ábrázolása | |||
| Dátum | 1893. október – 1894. január | ||
| Helyszín | A mai Zimbabwe területe | ||
| Eredmény | döntő brit győzelem, az Ndebele Királyság megszűnése | ||
| Terület- változások | Matabeleföld brit fennhatóság alá került | ||
| Harcoló felek | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| |||
| Haderők | |||
| |||
| Veszteségek | |||
| |||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Első matabele háború témájú médiaállományokat. | |||
Az első matabele háború néven ismert hadjáratot 1893. október és 1894. január között vívták a mai Zimbabwe területén. A hadjárat során a Cecil Rhodes által vezetett Brit Dél-Afrika Társaság döntő vereséget mért a matabele (északi ndebele) népre, elfoglalta és brit fennhatóság alá vonta területüket és felszámolták az önálló Matabele Királyságot.
Lobengula, a matabelék királya, korábban kerülte a fegyveres konfliktust a brit társaság előőrseivel, mivel tanácsadói figyelmeztették arra, hogy a modern brit fegyverek milyen pusztítást végezhetnek a hagyományos harcmodor szerint tömeges alakzatban (impi) támadó matabele harcosok soraiban. Lobengula haderejében kb. 80 000 lándzsával felszerelt harcos és 20 000, Martini-Henry puskával felszerelt lövész volt. A viszonylag korszerű fegyverek hatását ellensúlyozta a matabelék alacsony színvonalú kiképzése és emiatt nem lehetett őket hatékonyan felhasználni ütközetben.
A konfliktus kezdetekor a Brit Dél-Afrika Társaságnak összesen 750 katonája lehetett, a Brit Dél-afrikai Rendőrség állományába szervezve. Őket egészítették ki a gyarmatról toborzott fehér önkéntesek (számuk nem ismert) és a mintegy 700 tswana harcos (a britek hagyományos szövetségesei a matabelékkel szemben). Cecil Rhodes, a Társaság vezetője és Cape Colony brit gyarmat miniszterelnöke, illetve Leander Starr Jameson, Mashonaland brit kormányzója szintén kerülték a fegyveres összecsapást a matabelékkel, mert nem akarták megingatni a telepesek és az anyaország bizalmát a gyarmat jövőjében. A konfliktus akkor éleződött ki, amikor Lobengula jóváhagyott egy büntető expedíciót az egyik Mashona törzsfőnök ellen a Fort Victoria nevű település körzetében, ami végül a Társasággal való fegyveres összeütközéshez vezetett.
Előzmények[szerkesztés]
A brit kormányzat engedélyt adott a Brit Dél-Afrika Társaságnak, hogy a Limpopo folyótól a Tanganyika-tóig terjedő területet fennhatósága alá vonja és protektorátusként igazgassa. Viktória királynő 1889-ben írta alá az erről szóló királyi megbízólevelet. Cecil Rhodes a dokumentumot felhasználva küldte északra a Pioneer Column néven ismert csoportot, amely telepesekből és a Brit Dél-Afrikai Rendőrség fegyvereseiből állt, az ismert vadász, Frederick Selous vezetése alatt. A csoport Matabeleföldön keresztül északra, a shonák területére hatolt be és megalapították Fort Salisbury-t (ma Zimbabwe fővárosa, Harare).
1891 és 1892 folyamán a matabele király, Lobengula gondosan ügyelt arra, hogy portyázó csapatait ne engedje be Mashonaföldre és elkerülje az összeütközést a brit telepesek és fiatal, vérszomjas parancsnokai között.[1] Azonban 1893-ban a Victoria körzeten az egyik Mashona törzsfőnök visszautasította, hogy behódoljon Lobengulának, mert úgy érezte, hogy a telepesek védelmét élvezi. Lobengula ekkor több ezer fős büntető expedíciót küldött ki, akik számos falut leromboltak és a lakosok egy részét lemészárolták (és még így is visszafogottak voltak, mert a matabelék szokás szerint elhurcolták a fiatal férfiakat és nőket, mindenki mást meggyilkoltak). A Társaság helyi vezetése viszont úgy érezte, hogy be kell avatkozni a konfliktusba, hogy el ne veszítsék a helyi lakosság bizalmát. Felszólították a büntető expedíció vezetőit, hogy azonnal vonuljanak vissza, akik ezt visszautasították. A rákövetkező összecsapásban a britek feltehetően súlyos veszteségeket okoztak a matabele csapatoknak, akiket végül visszavonulásra kényszerítettek.
A háború kitörése[szerkesztés]
Az első incidens után közel két hónapig (augusztustól októberig) levelezett Jameson a Fokvárosban székelő Rhodes-al arról, hogyan lehetne elegendő katonát összeszedni a Matabeleföld felé irányuló invázióhoz.
Végül a Brit Dél-Afrikai Rendőrség két menetoszlopot indított Fort Salisburyből és Fort Victoriából, ezek az Iron Mine Hill nevű domb közelében, Matabeleföld közepén találkoztak 1893. október 16-án.[2] A briteknek ekkor 750 katonája és 5 Maxim típusú géppuskája volt Patrick William Forbes őrnagy vezetése alatt, akiket ismeretlen számú önkéntes kísért. Forbes menetoszlopa ekkor a délnyugati irányban fekvő Bulawayo, Lobengula fővárosa felé indult. Szintén erre tartott déli irányból kb. 700 tswana (becsuána) harcos III. Khama vezetése alatt.
A matabelék mozgósították hadseregüket és kétszer is megpróbálták feltartóztatni a közeledő brit menetoszlopot. Először október 25-én kb. 3500 matabele harcos támadta meg a briteket a Shangani folyó közelében.[3] A matabele harcosok a korabeli afrikai viszonyokhoz képest félelmetesen jól képzettek és harcban igen hatásosak voltak, de eddig még sohasem kerültek összeütközésbe modern európai lőfegyverekkel. A britek Maxim gépfegyverei, amelyeket harcban még nem próbáltak ki, felülmúlták az elvárásokat és egy szemtanú beszámolója szerint "úgy kaszálták le őket, mint a füvet".[4] Az első összecsapás során a matabelék mintegy 1500 főt vesztettek, míg a britek vesztesége 4 fő volt.[4]
Egy héttel később, november 1-jén 2000 matabele lövész és 4000 lándzsás indított támadást Forbes ellen Bembezinél, Bulawayo-tól kb. 50 km-re északkeletre.[3] A matabelék ismételten kudarcot vallottak, nem vehették fel a harcot az öt Maxim-géppuska egyesített tűzerejével és miután 2500 főt veszítettek, ismét visszavonultak.[3] A vesztes csata hírét hallva Lobengula elmenekült Bulawayóból.[3]
A Khama vezetése alatt álló tswana harcosok dél felől vonultak Bulawayo ellen és november 2-án győzelmet arattak a Singuesi folyó mellett. A britek előőrsei Frederick Russell Burnham és Frederick Selous vezetése alatt ugyanazon a napon érték el Bulawayót, ahol még szemtanúi lehettek annak, hogy Lobengula parancsot adott a matabele hadsereg fegyver- és lőszerraktárának felrobbantására - ezzel akarta megelőzni, hogy a britek kezére kerüljön az arzenál. A rákövetkező tűzvészben a város sárfalú, fagerendákból épített házainak többsége lángra kapott és Bulawayo jelentős része leégett.[5]
A britek menetoszlopa november 3-án érte el Bulawayót, ahol még szemtanúi voltak a várost elemésztő tűzvésznek.[2] Ekkorra Lobengula és megmaradt harcosai már visszavonultak a Zambezi folyó felé. A britek kísérletet tettek arra, hogy megadásra szólítsák fel Lobengulát, de nem kaptak választ üzenetükre. A britek a következő nap vonultak be a kiégett városba, támaszpontot létesítettek a "White Man's Camp" nevű helyen és kitűzték a Társaság és az Egyesült Királyság zászlóit.[6] A tüzek eloltása után a britek haladéktalanul megkezdték Bulawayo újjáépítését, de Lobengula rezidenciája helyén egy, a fehérek fennhatósága alatt lévő város nőtt ki a földből.[7]
Az összes brit erő beérkezése után Forbes őrnagy november 13-ára újjászervezte menetoszlopát és Lobengula üldözésére indult.
Shangani őrjárat[szerkesztés]
A Lobengula üldözésére induló briteket jelentősen hátráltatták az alig járható utak és a heves esőzések. Csak december 3-a körül érték utol a király menetoszlopát a Shangani folyónál. Allan Wilson őrnagy ekkor 34 emberével átkelt a folyó túloldalára és Lobengula szállása közelében épített ki magának állásokat. Éjszaka azonban a folyó megáradt, Forbes őrnagy nem tudott erősítést küldeni és a matabelék reggel körbevették a brit előőrsöt.
Wilson és katonái hősiesen harcoltak a túlerőben lévő matabelék ellen, de végül alulmaradtak. Csak három ember menekült meg az őrjáratból, akiket Wilson visszaküldött Forbeshoz, hogy erősítést kérjen: az amerikai Frederick Russell Burnham és Pearl "Pete" Ingram, valamint egy Gooding nevű ausztrál.
A háború vége[szerkesztés]
Lobengula végül himlőfertőzést kapott és 1894. január 22-én vagy 23-án elhunyt,[2][8] miközben a matabele harcosok sorra vereséget szenvedtek a britektől. Lobengula halála után főnökei (inDuna) egymás után behódoltak a briteknek. A Társaság 1894. június 18-ára keltezett döntésében terjesztette ki adminisztratív fennhatóságát Matabeleföldre.
A brit parlament alsóházában a háború lezárása után a matabelék provokálásával vádolták meg a Társaságot, a vád szerint azért provokálták a matabeléket, hogy a Társaság ellenőrzése alá tudja vonni Matabeleföldet. A rákövetkező vizsgálat során azonban a gyarmati államtitkár, Lord Ripon felmentette a Társaságot.
Következmények[szerkesztés]
Az egész hadjárat értelmi szerzőjének és irányítójának Cecil Rhodes, Fokföld miniszterelnökét tartják, amit jól mutat az is, hogy a Társaság által elfoglalt területeken később Rhodesia néven alapítottak államot a brit telepesek. A háború lezárásának évében már hatalmas erőfeszítéseket tettek a frissen elfoglalt területek kincseinek kiaknázására: Bulawayo-ban a britek elképesztő összegekért árultak földterületeket és bányászati jogokat. Kilenc hónap alatt az újjáépített város lakossága 1900 főre nőtt, emellett az aranymezőkön további 2000 fehér bányász igyekezett meggazdagodni. 1895 végére a Társaság 500 mérföldnyi új távíróvonallal hálózta be a területet.
Cecil Rhodes bátyja, Frank Rhodes ezredes irányítása alatt megalakult az Afrikai Transzkontinentális Társaság (African Transcontinental Company), amelynek kimondott célkitűzése volt Fokváros és Kairó között egy vasútvonal felépítése. 1895 végére ebből a vasútvonalból 133 mérföldet már meg is építettek: Fokvárostól egészen a rhodesiai határig. 1896-ban Matabeleföldön újabb lázadás tört ki, amelyet a britek 1897-re a második matabele háborúban levertek. A fokvárosi vasútvonal 1897-ben érte el Bulawayót. Keleti irányban is építkezés folyt, hogy összekössék Salisburyt a Mozambik partvonalán található kikötővárossal, Beirával. Ez a vasútvonal 1899-re készült el.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Knight-Bruce, George Wyndham. Journals of the Mashonaland Mission 1888 to 1892. Society for the Propagation of the Gospel in Foreign Parts (1892)
- ↑ a b c History Society of Zimbabwe 1993. pp. 5–6.
- ↑ a b c d Knight 1989. pp. 35–36.
- ↑ a b Ferguson 2004. p. 188.
- ↑ The Cambridge History of Africa: From 1870 to 1905 v. 6 (The Cambridge History of Africa) CUP, 1985
- ↑ Ransford July 1968. p. 13.
- ↑ Ranger 2010. pp. 14–17.
- ↑ Hopkins 2002. p. 191
Források[szerkesztés]
- Cary, Robert. A Time to Die. Cape Town: Howard Timmins (1968)
- Ferguson, Niall. Empire: the rise and demise of the British world order and the lessons for global power. New York: Basic Books (2004. April). ISBN 978-0465023295
- Gale, W. D.. Zambezi Sunrise: How Civilisation Came to Rhodesia and Nyasaland. Cape Town: Howard Timmins (1958)
- Hopkins, Donald R.. The Greatest Killer: Smallpox in History. Chicago, Illinois: University Of Chicago Press [1983] (2002. September). ISBN 978-0-226-35168-1
- Knight, Ian. Queen Victoria's Enemies: Southern Africa. Oxford: Osprey Publishing (1989. July). ISBN 978-0-85045-901-2
- Marshall Hole, Hugh. The Making of Rhodesia. London: Macmillan Publishers (1926)
- Ranger, Terence O.. Bulawayo Burning: The Social History of a Southern African City, 1893–1960. Oxford: James Currey (2010. September). ISBN 978-1847010209
- Ransford, O. N. (1968. July). „'White Man's Camp', Bulawayo”, Salisbury, 13–21. o, Kiadó: The Rhodesiana Society.
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben a First Matabele War című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
