Capgras-szindróma
A Capgras-szindróma egy olyan zavar, mely során a páciens úgy érzi, hogy egy barátot, hitvest, szülőt, vagy más közeli családtagot egy ugyanolyan külsejű imposztor helyettesít. A betegség téves azonosítás-szindróma, mely hallucinációkkal, illetve emberek, helyek, tárgyak helytelen azonosításával járhat. Jelentkezhet akut, mulandó, vagy krónikus formában is. A szindróma leggyakrabban szkizofrén betegeknél fordul elő, de sok esetben az agy különböző sérülései is okozhatják a tüneteket.[1] Az előfordulás gyakorisága nőknél és férfiaknál körülbelül 3:2.[2] Bár a Capgras téveszmét általában szindrómának nevezik, mivel jelentkezhet önmagában, vagy más betegségek mellett is, néhány kutató amellett érvel, hogy a szimptóma megnevezés sokkal inkább megfelelő a folyamatra.
Története[szerkesztés]
A Capgras téveszmét Joseph Capgrasról nevezték el (1873–1950), ő volt az a francia pszichiáter, aki először írta le a zavart 1923-ban. Társszerzője Reboul-Lachaux[3] volt. Egy francia nő esetét jegyezték le, aki arról panaszkodott, hogy idegen személyek vették át a férje, és néhány ismerőse helyét.
Bemutatás[szerkesztés]
Az eset Passer és Warnock 1991-es beszámolójából való.[4] Mrs. D.-ről, egy 74 éves idős háziasszonyról a pszichiátriai vizsgálat során megállapították, hogy atípusos pszichózisban szenved. Felvétele előtt egy évvel számolt be arról, hogy férjét egy idegen ember helyettesíti. Nem volt hajlandó többé a férje mellett aludni, magára zárta a hálószobája ajtaját, fiától pedig egy fegyvert kért. Amikor végül a rendőrök megpróbálták kórházba vinni, harcolni kezdett velük. Időnként azt gondolta, a férje igazából az ő rég elhunyt nagyapja.
Lehetséges okok[szerkesztés]
A Capgras-szindróma lehetséges okait először agyi sérült pácienseken kezdték vizsgálni, akiknél a prozopagnózia megjelent tünetként. Ez azt jelenti, hogy a beteg képtelen felismerni az arcokat annak ellenére, hogy más fajta vizuális tárgyak azonosításával nincs problémája.
1990-ben, a British Journal of Psychiatry című lapban Hadyn Ellis és Andy Young pszichológusok arról írtak, hogy a Capgras-szindróma, illetve a prosopagnosia tünetei bizonyos szempontból egymás tükörképei, hiszen az előbbi betegségnél az arc felismerésének képessége teljesen ép, tehát a probléma abban a rendszerben van, ami az ezután következő érzelmi válaszadásért felelős.[5] Ez talán ahhoz a tapasztalathoz vezet, hogy megismerik a személyeket egészen addig, amíg azt nem érzik, hogy „valami nincs rendben” velük.
Hadyn Ellis és munkatársai az 1997-es publikációjukban öt Capgras-szindrómás beteg vizsgálatáról számolt be (mindegyikük esetében szkizofréniát diagnosztizáltak). Bebizonyosodott, hogy az arcok felismerése nem okozott a pácienseknek nehézséget, viszont a normális, automatikus érzelmi válasz náluk nem jelentkezett.[6]
Ugyanebben az évben William Hirstein és Vilayanur S. Ramachandran hasonló felfedezést tett egy publikációban. Ez egy egyedi esetet dolgoz fel, ahol a páciens agysérülése után kezdte el produkálni a Capgras-szindróma tüneteit.[7] Ramachandran ugyanerről ír „Phantoms in the Brain” című könyvében.[8] Mivel a beteg képes volt az érzelmek megélésére, illetve az arcok felismerésére, viszont az ismerős személyt megpillantva nem a „megfelelő” emóció volt a válasz, Ramachandran azt vetette fel, hogy a Capgras-szindrómánál megszűnik a kapcsolat a temporális Cortex – ami az arc felismeréséért felelős - és a limbikus rendszer között – ami pedig az érzelmek megélésében játszik szerepet. A páciensek nem tudták magukban „összerakni” az emlékeket és az érzéseket, a fotókon látott személyekről minden újabb megtekintésnél azt hitték, hogy először látják azokat. Az érzelmek felidézésének normálisan kellene működni, mivel hozzájuk közelálló személyek fényképeit mutatták nekik, vagy éppen saját magukat.
A legvalószínűbb tehát, hogy a Capgras-szindrómánál többről van szó, mint az automatikus érzelmi válasz meghibásodása.[9] Ellis és munkatársai vetették fel, hogy van egy második tényező, ami megmagyarázza, hogy ez a szokatlan gondolat miért változik át rögeszmévé. Ez a második tényező a gondolkodásban bekövetkező károsodás, habár nem találtak olyan rongálódást, ami a betegség egészét megmagyarázza.[10]
Alapvetően a betegség összefügghet drogtúladagolással, agyvérzés miatt létrejött felismerési károsodással, illetve egyéb központi idegrendszeri okkal, habár a régebbi feljegyzésekben pszichodinamikai etiológiát tartottak a legvalószínűbbnek.[11]
A szindróma egyéb elnevezései[szerkesztés]
Deluzív téves identifikáció, fantom-duplikációs szindróma, duplikációs illúzió, szubjektív duplikációs szindróma és negatív duplikációs illúzió.[12]
Megjelenése az irodalomban[szerkesztés]
- Richard Powers (2006). The Echo Maker. Heinemann, London
- Shirley Jackson: The Beautiful Stranger
- Neil Gaiman: Foreign Parts (a Smoke and Mirrors című kollekcióból)
- Kate Atkinson (1997). Human Croquet : regény. Doubleday, London
- John Wyndham (1959). The Outward Urge
- Rivka Galchen: Atmospheric DisturbancesJegyzetek