Szerkesztő:Karmela/Utazhatott-e magyar államplgár a Kádár-korszakban Nyugatra?

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

lásd: [2]

Kérdés[szerkesztés]

szevasz! Meg tudod-e válaszolni a következő kérdést? A kérdés így szól: Utazhatott-e magyar államplgár a Kádár-korszakban Nyugatra?

  • A: Igen, korlátlanul
  • B: Igen, de korlátozással (pl.:néhány napra megfelelő valutával)
  • C: Nem

RuszkiHos

Szevasz!

Ez valami beugrató kérdés? :) Helyes válasz a "B": korlátozások: nem volt érvényes világútlevél birtokában, ezt három évenként igényelhette, és kaphatta meg; különböző összegű 50 és 300 dollár között váltakozó összegű valuta megvásárlását biztosította részére az állam. Itt megjegyezném, hogy Magyarországon egyedülálló módon az állampolgárnak lehetett ú.n. utazási bankszámlája (ez volt a híres BC-számla), amelyen korlátozás nélkül elhelyezhette az itt-ott megszerzett valutáját.

Ez persze nem volt végig így, de sajnos az erre a rendszerre való fokozatos nyitást nem tudom pontosan, hogy mikor volt, a 60-as évek végére teszem. Talán OsvátA vagy Godson tudnák pontosan.

Üdvözlettel, --Burumbátor társalgó 2007. február 6., 03:39 (CET)

69-ben, amikor először voltam nyugaton, és még jó pár évig azután, a hároméves szabályozás volt érvényben: háromévenként lehetett valutát vásárolni, viszont évente is lehetett nyugatra utazni, de csak 5 dollárral a zsebben. Az összeget fokozatosan emelték, kissé.
A külföldi tartózkodás alapban maximum 30 napra volt megengedve.
Az gyakorlatilag pénznélküli, de évenkénti kiutazásnak az volt a feltétele, hogy legyen egy meghívó személy nyugaton, aki levélileg minden költséget vállal. A meghívó nem lehetett illegálisan külföldre távozott személy. A levelet két helyen is be kellett mutatni: először a magyar hatóságoknál, de a célország követsége is látni akarta, hogy nem fogom ott a segélyből élők számát szaporítani. Azt is aláíratták, hogy ott munkát nem vállalok.
Tehát egyrészt kiutazási engedély a magyar hatóságoktól, másrészt beutazási engedély (magyarul vízum) a célországban.
Szükség volt továbbá a kiutazási engedély iránti kérelem beadásakor a munkahely írásbeli hozzájárulásához is. Javította az esélyt az engedélyre, ha az embernek a közeli hozzátartozói itthon maradtak.
Ha minden feltétel megvolt, akkor évente lehetett utazni 30 napra.
A háromévenként vásárolható valuta mértékére már nem emlékszem pontosan, folytonosan változott. Mindig alatta maradt azonban annak az összegnek, amiből egy hónapon át megaláztatások vállalása nélkül utazni lehetett. Csak a magamfajta elszánt utazó tudta abból a pénzből - autóstoppal, a tengerpart homokján és padokon aludva, gyümölcs és kenyér diétán - bejárni fél európát. Azért szép volt az így is, óriási kaland.
Évente lehetett nyugatra utazni azoknak is, akiknek olyan sok pénze volt, hogy be tudtak fizetni a méregdrága, de még így is államilag támogatott társasutazásokra.
A rendszerváltást megelőző kb. nyolc évben rohamosan tágultak a lehetőségek. Legelőször a magyar cégektől külföldi munkára kiközvetítettek nyertek gyakorlatilag szabad mozgást.
A hosszú szövegelésért elnézést kérek, de elkapott az emlékezés.
Fontosnak tartom azt is, hogy az újabb nemzedékek pontos információt kapjanak, ítélni maguk is tudnak. A világ sohasem volt fekete-fehér.

User:Karmela2007. február 6., 06:25 (CET)

Helyes válasz: B. Rengeteg korlát volt, melyeknek zöme nem volt nyilvános, köztük a kény és a kedv is. OsvátA. 2007. február 6., 08:40 (CET)

Megszólíttattam: B. (Karmela igen pontosan írta le az állapotokat, és OsvátA kigészítése is lényeges.) Én csak kiemelem, hogy nem egyszerűen javította az esélyt a kijutásra, ha csak csonka család utazott, hanem inkább fordítva: teljes családnak nemigen volt esélye együtt utazni "Nyugatra".--Mihaszna Godson fóruma 2007. február 6., 08:51 (CET)

Idézet egy interjúból Fónagy Ivánnal: [1]

58-ban kijöttem (Párizsba) látogatóba, akkor valami kongresszus volt. Ez akkor volt, amikor nagyon kivételesen ki lehetett jönni, ha az ember érvényes túszokat hagyott hátra. Házastársat de csak akkor, ha érvényes túsz, ha az a házasság az ÁVO szerint is jónak bizonyult. Alaposan utánajártak, le volt nyomozva a házasságunk, és végül is úgy látták, ez egy jó házasság, és ennek következtében 58-ban kimehettem.

Utólag + adalék[szerkesztés]

Látom, hogy már régen íródtak a válaszok, de csak most tévedtem ide. Én az 1970-es évek elején kértem nyugati útlevelet, mert munkám miatt előbb nem tudtam kimenni (eszembe sem jutott).

Az útlevél-kérő lapon a munkaadó javaslatára is szükség volt, amit tudtommal (legalább is az én munkahelyem) nem tagadott meg senkitől, de (a kitöltését követően) általában azzal a megjegyzéssel adták át, hogy: "Menjél csak, az is egy pofon az imperialistáknak" Amikor már sokadszor hallottam, nem volt kedvem nevetni "ezen a jó viccen" és kimentem az irodából, de még hallottam amikor a főnök (gondolom egy kézlegyintés kíséretében) - "ennek nincs humora" kijelentéssel nyugtázta a távozásomat a harsányan kacagó kollégák előtt. 1974-et írtunk. - Üdv. » KeFe « vitalapom 2008. szeptember 12., 10:52 (CEST)

'80-as évek[szerkesztés]

én csak a '80-as évekre emlékszem, akkor már úgy mászkált ki mindenki, mint a pinty, az igaz, hogy dollárt a feketepiacon kellett beszerezni hozzá. én meg gyerekként nem értettem, miért fél mindenki, hogy aki kiutazik, az kinn akar maradni... gondoltam, utazgatni jó, de akar a halál mindig olyan országban lakni, ahol a nyelvet se beszéli és a kaja is ehetetlen (mentségemre szóljon, az egyetlen külföld, ahol nyolcéves korom előtt jártam, a tényleg nem a konyhájukról híres németek voltak :) de a kaját leszámítva jó volt. ~ Alensha  hö? 2008. november 30., 15:30 (CET)

Románia 1989 decemberéig[szerkesztés]

Kedves Karmela! Bocsáss meg, hogy "kezdő"-ként belekotyogok a témába és ráadásul nem is a Kádár korszakkal kapcsolatban, de szintén utazásról.

Romániában még a Ceausescu-rendszer idején sem lehetett külföldre utazni. Ez így volt a Ceausescu házaspár kivégzéséig, vagyis 1989 decemberéig. Útlevelünket visszatartották a rendőrségen és csak két évenként engedélyeztek egy-egy 3o napos kirándulást nyugatra, de csak abban az esetben, ha az utolsó két évben "lojálisan" viselkedtünk a román állammal szemben. – Czako Ilona vita 2008. november 30., 07:06 (CET)

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. Thalassa, (8), 1997, 2�3: 42�58.[1]