A világvallások összehasonlítása

Minden vallási gyülekezet a saját vallását tartja az egyedül igaznak vagy legalábbis az abszolút igazság legmagasabb rendű és legadekvátabb kifejezési formájának, minden más tanítást csekélyebb értékűnek — ha nem éppen teljességgel hamisnak — ítél. Egy adott tanítás igényeinek vizsgálatakor ezért rendkívül fontos tisztázni, mivel próbálja elsőbbségi jogát alátámasztani, és miért tulajdonít csekélyebb értéket minden más rendszernek.

A következőkben az öt nagy vallást oly módon tárgyaljuk, hogy előbb saját hívőik véleményét ismertetjük, azután más hitformák követőinek bírálatát.

Hinduizmus

A hinduizmus, híveinek véleménye szerint, az emberek (sőt az istenek és a démonok) örök, időtlen ősvallása. Ezt a következőképp indokolják:

1. A hinduizmusnak nincs alapítója, hanem a világ kezdete óta létezik, pontosabban öröktől fogva, mivel a mi világunkat más világok előzték meg.
2. Szent iratokon (a Védákon) alapszik, amelyek, más vallások hasonló irataival ellentétben, örökek és emberfeletti eredeíűek.
3. Olyan világ- és társadalmi rendet képvisel, amely a fokozatos megtisztulás elvén alapszik, és amely mint isteni intézmény meg ingathatatlan érvényre tarthat igényt.
4. A bráhmanák kasztjában a legtökéletesebb vér szerinti, erkölcsi és rituális sajátságokkal rendelkező papi nemességet mondhatja a magáénak.

Ezekkel az állításokkal már a régi buddhisták is vitába szálltak. Azt igyekeztek kimutatni, hogy a Védák ellentmondásokat és erkölcsileg támadható részleteket tartalmaznak, emberektől származnak, és hogy a kasztrendszer, valamint az egész vallási-társadalmi rendszer a kulturális fejlődés során jött csak létre. A Szuttanipáta szerint Buddha azt tanítja: „Az egyes állatfajták különbözők testi felépítésüket illetően, az embereknek mind egyforma testük és szerveik vannak. A kaszthoz való tartozás ezért emberi elképzeléseken alapszik. A bráhmanák sem mások, mint a többi ember, őket is anya hozta a világra, és ugyanolyan jó és rossz tulajdonságaik vannak, mint a többi embernek. Nem állíthatják magukról, hogy Brahmától származnak, és hozzá hasonlók, hiszen »Brahmá« jóságos, tiszta szívű, és nem ragaszkodik világi tulajdonhoz, a bráhmanák viszont pontosan ennek az ellentétei.” Végül pedig: „Honnan tudják tulajdonképpen a bráhmana urak, akik olyan büszkék származásukra, hogy anyjuk, nagyanyjuk és nőnemű elődeik hetedíziglen csak bráhmanákkal háltak és nem bráhmanákkal soha?” . Konfuciánusok, keresztények és muszlimok hasonlóképpen ítélik meg a hindu vallás igényeit. Vallási szempontból a hinduk vallásuk különleges előnyének tartják, hogy különböző hitbeli elképzeléseket és ájtatossági formákat enged meg, és ily módon a legkülönbözőbb szellemi beállítottságú és intellektuális felfogóképességű emberek igényeit elégíti ki. Ez azt is lehetővé teszi számukra, hogy más vallások vallási értékeit megbecsüljék, azok szent embereit sajátjaikkal egyforma módon nagyra értékeljék, és isteni inkarnációkként tiszteljék. Radhakrisnan indiai vallásfilozófus így ír erről The heart ofHindus-tan [Hindusztán szíve] c. művében (1932. 6 skk.): „Amikor a földhözragadt materializmus uralkodik az élet felett, fellép egy Ráma vagy Krisna, egy Buddha vagy Jézus, hogy az igazság szétrombolt harmóniáját helyreállítsa. Ezekben a férfiakban, akik megtörik az érzékek világának hatalmát, feltörik a szívbéli szeretet pecsétjét, és eltöltenek bennünket az igazság és törvény iránti szeretettel, az isten legnyomatékosabb koncentrációját kapjuk. Kinyilatkoztatják nekünk az utat, az igazságot és az életet. Ha a keresztény gondolkodók elismerik, hogy az emberek utat találhatnak az istenhez, és másként is megmenekedhetnek, mint Jézus közvetítésével, akkor a hinduk készségesen átveszik majd Jézus vallásának lényeges sajátosságait.” A protestáns világmisszió tambarami (Dél-India) konferenciáján 1938-ban mondotta egy indiai főbíró, hogy az ő ideálja az volna, ha a hinduizmuson belül Jézus híve lehetne, ha hinduként imádkozhatna Krisztushoz. Amikor egy alkalommal egy misszionárius azt jegyezte meg Gandhinak, hogy Jézus tanítványának tartja őt, Gandhi így válaszolt: „Az is vagyok, habár más értelemben, mint ahogyan azt Ön valószínűleg gondolja. Én ugyanis Buddhának, Krisnának és Mohamednek is tanítványa vagyok. Ők valamennyien ugyanazt akarják: igazságot, szeretetet és becsületességet.” „Meggyőződésem szerint azonban - folytatta erre a misszionárius - Krisztus a legfőbb igazságot hozta, mégpedig Isten kinyilatkoztatásaként.” „Ha erről én is meg volnék győződve - felelte erre Gandhi rendkívül barátságos mosollyal -, akkor nekem is meg kellene keresztelkednem.”

Indiában igen gyakran találni gyakorlati példát arra, hogy hinduk keresztény vagy muszlim szenteket tisztelnek, anélkül, hogy a kereszténységre vagy az iszlámra való áttérésre gondolnának. Az ebben megnyilvánuló hitbeli készség, amely felülemelkedik a felekezetiségen, a legtöbb európai számára természetesen érthetetlen, és a keresztény missziók szigorúan elutasítják, mert ezzel Krisztus elveszítené egyedüli voltát, és a hinduk „mitológiai alakjai”-val azonos szintre kerülne. A keresztények éppen a hinduizmusnak ezekben a szinkretikus tendenciáiban látják egyházaik terjeszkedésének fő akadályát.

A hindu rendszerek centrális dogmája a karmáról és a lélekvándorlásról szóló tanítás. A keresztények és muszlimok, valamint a kínai filozófusok azt hozzák fel ez ellen, hogy a jó és rossz cselekedetek automatikus megítélése nem létezik, ez csak isteni ítélettel történhet meg. Jogtalan, igazságtalan, ha egy lény olyasmiért bűnhődik, amit olyan állapotában követett el, amelyről nem is tud. Az újramegtestesülési elmélet pedagógiai értéke illuzórikussá válik azáltal, hogy az embernek nincsenek emlékei korábbi létezéséről, tehát annak tapasztalataiból egyáltalán nem okulhat.

A buddhizmus, habár szintén hirdeti az újjászületést, támadja az egyik testből a másikba vándorló lélek örökkévalóságába, halhatatlanságába vetett hitet. Szerinte nincsenek maradandó, változhatatlan szellem-monádok, hanem csak a létezés tényezőinek a halálon túl is folyamatosan folytatódó kombinációi. A szellem-monádok szerinte csak fikciók, amelyeknek nem szabad semminemű reális létezést tulajdonítani. A legtöbb hinduista rendszer panenteizmusát sok keresztény és muszlim az isten lealacsonyításának tekinti, mivel az isten oly magasan áll az általa teremtett világ felett, hogy az utóbbit nem szabad az ő szubsztanciája átalakulásának vagy belőle származó emanációnak felfogni. A buddhisták általában tagadják a valamennyi jelenség alapjául szolgáló, bennük működő és felettük uralkodó mindenható isten létezését. Létezése, milyensége, akarata és cselekvése tekintetében önálló abszolút lény egyáltalán nem létezhet, mivel a világon nem található változatlan szubsztancia, hanem csak változó dharmák folyamata. Ha léteznék az isten, aki a világot akarata szerint teremtette, akkor felelőssé lehetne tenni azért, hogy gyilkosok, csalók stb. élnek (Anguttara 3, 61, 3).

A muszlimok a hindukat általában hitetlen bálványimádókként szokták emlegetni. Képkultuszuk, tehéntiszteletük, rituális és szociális tisztaságelképzeléseik és szokásaik egyaránt idegenek és ellenszenvesek számukra. Eredetileg pogányoknak tartották őket, akik ellentétben a zsidókkal, keresztényekkel és szábeusokkal, nem részesülnek az „Írás birtokosainak” előjogaiban. Ez azonban az idők folyamán részben módosult. A szúfí Mirzá Dzsandzsanan Mazhar (1701-1781) monoteistáknak tekintette a hindukat, akiknek az isten a teremtéskor angyalával, Brahmával elküldte a szent könyvet (a Védákat), Ráma és Krisna a hinduk őrzői és prófétái, angyalokat (dévákat) és szenteket ábrázoló képeik csak az elmélyedés tárgyaiul szolgálnak, nem azonosak azokkal a bálványokkal és bálványimádattal, amely ellen Mohamed Arábíában küzdött stb. A hinduk történetietlen szemlélete, valamint kozmogóniájuk, világtörténetük és mitológiájuk buja fantasztikuma gyakran volt tárgya a másvallásúak kritikájának. Már al-Birúni arab földrajztudós (1030 körül) így írt: „Keveset törődnek az események történeti sorrendjével, és igen gondatlanok királyaik sorrendjének feljegyzésében. Ha valaki magyarázatot kér tőlük, nyomban készek meséket mondani.” Lord Macaulay híres emlékiratában (1835) szintén gúny céltáblájává tette a hinduk földrajzi és történelmi elképzeléseit, szembeállítva őket a modern nyugati tudomány eredményeivel, természetesen anélkül, hogy figyelembe vette volna, hogy a középkorban az európai földrajz és történetírás szintén meglepően furcsa virágokat termett.

A keresztények és muszlimok, sőt a hindu reformerek és a buddhisták is utálattal fordulnak el a hindu szexuális mítoszoktól és rítusoktól. Ez érthető és egyes esetekben jogos, az absztrakt átszellemített tanítások hívői azonban a maguk szempontjából nézve erkölcstelennek és obszcénnak látnak olyasmit is, ami a hindu ember számára csupán az isteni erő jelképe, és ami semmiféle obszcén asszociációt nem ébreszt benne.

Buddhizmus

A buddhizmust Jasomitra a legjobb üdvtanként magasztalja, amikor így beszél: „Ameddig az én-rögeszme a gondolkodásban gyökerezik, nem szűnik meg az újjászületés körforgása. Az én-rögeszme nem távozik a szívből, amíg létezik az az elképzelés, hogy van egy saját én (vagyis egy örök, abszolút, önálló lényeg); mivel a világon egyetlen más mester sem hirdette, hogy saját én nem létezik, ezért nincs más út a megváltáshoz, csakis az ő tanítása.” Buddha különleges érdemét tehát abban látja, hogy a lélek-szubsztancia elképzelésének kiküszöbölésével megteremtette a lehetőséget minden egoizmus elméleti és gyakorlati kiirtásához.

Más buddhisták azért tekintik tanaikat a legtökéletesebbnek, mivel lemondanak számos hitbeli hipotézisről, amelyeknek más vallásokban nagy jelentőségük van, noha nem bizonyíthatók, és csak az emberek metafizikus gondolkodásából származnak. Henry Alabaster a következőképpen mondja el nézeteit:

„Buddha vallása nem foglalkozott a kezdet kezdetével, amelyet nem tudott megismerni, elkerülte az isten tevékenységét, amelyet nem volt képes felfogni, és nyitva hagyta a vég nélküli viták számára azt a problémát, amelyet nem tudott megoldani: a tökéletes ember végső jutalmát. Olyannak fogadja el az életet, amilyen; mindent jónak ítél, ami kizárólagos céljához: minden érző lény nyomorúságának csökkentéséhez elvezet; magatartási szabályokat állít fel, amelyek sohasem múlhatók felül, és ésszerű reményeket támaszt a tökéletes boldogság eljöveteléről. Bizonyságai azon a feltevésen alapulnak, hogy az emberi értelem a legbiztosabb vezető, és hogy a természet törvénye a tökéletes igazságosságot hordja magában... „Hogyan érthetnénk egyet azoknak a tanaival, akik csak egy feltámadásban hisznek, akik úgy vélik, hogy az embert befogadják az égbe, miközben természete tele van tisztátalansággal? Megtisztul az ilyen ember Allah Úrnak vagy a nagy Brahmának érdemei révén? Nem tudjuk, hol vannak ők. Sosem láttuk őket. Azt azonban tudjuk, és be is tudjuk bizonyítani, hogy az ember képes saját természetét megtisztítani, és ismerjük azokat a szabályokat, amelyek szerint ez a megtisztulás végbemegy. Nem jobb-e abban hinni, amit láthatunk és tudhatunk, mint valami olyanban, amely felfogóképességünk számára nem reális?”

A hinduk elvetik a buddhizmusban azt, hogy a Védákat és a bráhmanák előjogait nem ismeri el, és hogy Isten kinyilatkoztatása helyett egy mindentudónak tartott ember kijelentéseire hivatkozik. Támadásaik céltáblája a buddhizmus ateizmusa, az, hogy tagadja a lelket, továbbá a buddhizmus oksági elmélete, végül pedig a mahájána által kifejlesztett relativizmusa.

A konfuciánusok mint a konzervatív állásponttól idegen tanítást támadják a buddhizmust, mivel egyedül az atyák szellemi örökségének kegyeletes ápolása a helyes. Úgy látják, hogy szerzetesrendjeik veszélyt jelentenek a családi elvre nézve, amely az állam és a társadalom alapját alkotja. Konfucianista tudósok, mint pl. Fu Ji (624), Jao Csung (714) és Han Jü (+824) memorandumot nyújtottak be a császárhoz, amelyben Buddhát „nyugati barbár”-nak, tanítását a klasszikusok nézeteivel összeegyeztethetetlennek nyilvánították, és óvtak tőle, mivel aláássa a császári tekintélyt. Az ortodox szerzők még azt is szemére vetették a buddhistáknak, hogy értéktelenné teszik az erényeket azzal, hogy jutalmat és büntetést helyeznek kilátásba. A valódi erény igaz indítéka a kötelességtudás, nem pedig a félelem vagy a remény. A nirvána sem a megfelelő legfőbb cél, hiszen ez a semmittevés idealizálása.

A keresztények elsősorban azért itélik el a buddhizmust, mert tagadja a világok teremtő, uralkodó, irányító és megkegyelmező urának létezését, lehetségesnek tartja az ember önmegváltását, és minden törekvés végső célját a nirvánába jutásban látja, nem pedig az örök élet elnyerésében. Különösen hiányolják belőle, hogy a hivő nem fordulhat imával egy szerető és segítő istenhez. Egyes kritikusok ezért „a buddhista világnézet halálos unalmá”-ról (A. Wuttke), „hideg, ésszerű józanságának fagyos leheleté”-ről (Max Schreiber), „erőtlenségé”-ről (C. F. Köppen) és „metafizikai szegénységé”-ről (A. Anwander) beszélnek.

Sok kereszténynek, elsősorban azonban a modern nyugati emberek többségének szemében a világ buddhista megtagadása tévútnak tűnik. Erwin Reisner a buddhistákat „a sátánikusok arisztokráciájá”-nak nevezi, amiért „a halálban találják meg boldogságukat”, Karl Friedrich Borre pedig ezt irja : „Az ebben a tanitásban rejlő életellenesség - amely valójában az élettől való félelem -, nekem úgy tetszik, megtagadja életünk alapvető tényét: azt, hogy az élet, ha már egyszer a miénk, azért van, hogy éljük, és ez számunkra, európaiak számára megakadályozza legalábbis azt, hogy életfilozófiát lássunk a buddhizmusban.”

Az az engedékenység, amelyet a buddhizmus azoknak a vallásával szemben tanúsít, akiket meg akar tériteni, az európaiak számára szintén érthetetlen. Joggal hangsúlyozza A. Anwander: „Az egyházat a német nép életében meghonosító Szent Bonifác és a Koreában és Japánban körülbelül vele egyidőben működő buddhista misszionáriusok között mérhetetlen a különbség.” Valóban aligha volna lehetséges missziós tevékenységek között nagyobb különbséget elképzelni. Az angolszász Bonifác (+754) kivágta Donar [germán isten] geismari [község a mai Hessenben] szent tölgyét, a japán Kóbó Daisi, aki 806-ban megalapította a singon-iskolát, nem irtotta ki a bennszülött sintó vallást, hanem átértelmezte, és buddhista szellemmel itatta át.

A keresztények még azt is felhozzák Buddha ellen, hogy az újra-megtestesülésről szóló tanításával elmossa az állat és az ember közötti lényegbevágó különbséget. Egy katolikus teológus még azt is mondja:

„A lények egyetemes szeretete (maitrí), amelynek révén a buddhizmus (egyes bírálók véleménye szerint) a kereszténységgel azonos, sőt még

nagyobb erkölcsi jelentőségre tett szert, elveszti minden értékét, mivel az állatokra is kiterjed, és éppen ezért joggal a keresztény karitász eltorzításának és az ember lealacsonyításának látszik. Az állatokkal azonos rendű lénynek tekintve, szükségképpen el kell veszítenie magasabb rendeltetésének, személyiségének és erkölcsi természetének tudatát, és ezekkel együtt kell elpusztulnia a természet életének áramlásában, a természet életével együtt.