Asztéja
 |
Ez a szócikk/szakasz most épül, még dolgoznak az első verzión! |
Az asztéja szanszkrit szó (अस्तेय), jelentése: nem-lopni. Az ind filozófiában és vallásokban használt szó és erény. A tulajdon tisztelete, az önösség, az egyéni érdekek érvényre juttatásának kiiktatása.
Amikor az ember lop, ezzel lényegében a becsületét veszíti el, belső értékei rongálódnak meg. Az anyagi jólét tudatát hordozó lét képtelen megbirkózni a reinkarnáció gondolatával, mert megoldhatatlan feladatként tornyosul előtte a felhalmozott vagyon további sorsának kérdése, amit az "örökkévaló" jelzővel ruházott fel, s amivel természetesen önmagát is azonosította. Az anyagiakhoz való viszonyt ezért természetszerűleg határozza meg az emberi tudat felépítettsége. Az anyagiak jótékony célú felhasználásáról beszélünk, ha valaki a viszonzás belső elvárása nélkül osztja meg jolétét, vagyonát másokkal, de még ezen belül is számolhatunk fokozatbeli különbségekkel. A sokból, a feleslegesből juttatni valamennyit a rászorulónak közel sem jelent olyan áldozatot, mintha valaki a vagyonát (az életét) jelentő keveset is képes megosztani vagy akár teljesen átadni másnak. [1] Az, ami az előbbi esetben csupán egy nemes gesztusból fakadó jó cselekedet, az az utóbbi esetben az ember énjének totális megtagadásával egyenlő. Az asztéját megvalósító egyén tisztult tudata először megfordítja a szokásos emberi értékrendet, és a mások szemében értéktelennek tűnő dolgokban is képes felfedezni azok igazi értékét, másfelől az önmegtagadás (tapasz) pozíciójából a lét minden jelenségét egyenlően ítéli meg, tudván, hogy a tárgyi világ dolgainak minősítését a jelenségek tudati tükröződése határozza meg.
A mindennapi életvitelben alkalmazott magatartás-elemzés (átma-vicsára) észre véteti az emberrel, hogy a jóga követelményei közül melyiket, mikor és hol sértette meg, vagy hagyta figyelmen kívül. A jóga-szádhana öntisztító folyamatában néha már úgy tűnhet, hogy az egyén a realizáció magas szintjére jutott el, amikor egy nem várt szituáció az ellenkezőjét bizonyítja. Az evangéliumi hagyomány szerint Jézus hallatlan éleslátással tapintott rá a gazdag ifjú érzékeny pontjára, aki a Tóra és a parancsolatok maximális betartásával tökéletesnek hiszi és vallja magát, de Jézus életprogramja - "...add el minden vagyonodat és oszd ki a szegényeknek és kincsed lesz a mennyben" (Márk. 10,17-20.) végleg reménytelenné teszi helyzetét. Amíg valaki függőségi viszonyban van az anyagi javakkal, addig nem lehet elértnek tekinteni a lelki-szellemi szabadságot. Nem véletlenül volt több önmegvalósító irányzat és rend előírásai között az anyagi javakról való lemondás, sokszor a teljesség igényével. Ez annyit jelentett, hogy a rend tagjai vagyonukról lemondva, szegénységi fogadalmat téve csak a létfenntartáshoz szükséges élelmet, ruhát fogadták el alamizsnaként az adakozóktól. A rendtagok kötelességszerűen hirdették életformájukat a világban. Az önmegvalósító rendek és iskolák így transzformálták át az általánosan lenézett és elvetett szegénységet a lelki-szellemi iskolázottság magasszintű feltételévé. A "nincstelenség" (aparigraha) önkéntes vállalása (Buddha, Jézus) az intuitív megismerés belső gazdagságát nyújtja a "keskeny úton járó" zarándoknak: "Minden kincs szolgálatára áll annak, akiben a 'nem-lopni' elve megszilárdult". [2]
Kapcsolódó cikkek
Hivatkozás
- Rafael József: A tradicionális jóga rendszere, 1986
- Ez a szócikk részben vagy egészben az Aparigraha című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.