Leonardo Vinci

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Leonardo Vinci

Leonardo Vinci (Strongoli de calabria vagy Nápoly ?, 1690 – Nápoly, 1730) olasz barokk zeneszerző, a helyi dialektusban írt, népies nyelvű nápolyi commedia per musica képviselője volt.

Élete és munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1690-ben valószínűleg Calabriában született, de egyes kutatók szerint Nápolyban látta meg a napvilágot. A nápolyi Poveri di Gesu Cristo konzervatóriumban folytatott zenei tanulmányokat. Gaetano Greco tanítványa volt. Tanulmányai befejezése után San Severo herceg nápolyi karmestere lett. 1725-ben kinevezték az Alessandro Scarlatti halálával megüresedő királyi ének- és zenekar vezetőjévé. Ezt az állást öt évvel később bekövetkezett haláig betötlötte.

Zenei pályája, mint zenés komédiák szerzője indult, de sajnos ezekből a darabokból csak egy maradt az utókorra. A Le Zite’n galera 1722-ben került bemutatásra. A darab külsőleg az opera seria formáját követi, de az áriák részben a népies canzone stílusban íródtak. A recitativók Pergolesi és a későbbi opera buffa parlando-stílusára mutatnak előre. Vinci zenés komédiáinak nagy közönsége volt, ez tekintélyt kölcsönzött, a sokáig alacsonyabbnak tartott műfajnak.

Vinci azonban nemcsak mint zenés komédiák, hanem mint opera seriák szerzője is nagy hírnévre tett szert. Operáinak a száma meghaladja az ötvenet, de írt egyházzenei műveket, serenatákat, oratóriumokat is. Misererjének ósiási híre volt Itália szerte, akárcsak La morte d’Abele című oratóriumának. Önálló operái mellett közreműködött számos más szerző, többek között Alessandro Scarlatti, egyes színpadi műveinek az elkészítésében.

Vígoperáiban kibővíti időben a formai szerkezetek tendenciáját, az együttesek gyakran túlsúlyba kerülnek az áiák rovására, ezzel gyakorlatilag a későbbi opera buffa formáját előlegezi meg. Vokális dallamainak vezetése hangszeres jellegű, ez Alessadro Scarlattihoz közelíti művészetét.

Operái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Le doje lettere (1719)
  • Lo cecato fauzo (1719)
  • Lo scagno (1720)
  • Lo scassone (1720)
  • Lo Barone di Trocchia (1721)
  • Don Ciccio (1721)
  • Li zite 'ngalera (1722)
  • La festa di Bacco (1722)
  • Publio Cornelio Scipione (1722)
  • Lo castiello sacchiato (1722)
  • Lo labberinto (1723)
  • Semiramide (1723)
  • Partenope (1723)
  • Silla dittatore (1723)
  • Farnace (1724)
  • La mogliera fedele (1724)
  • Turno Aricino (1724)
  • Ifigenia in Tauride (1725)
  • La Rosmira fedele (1725)
  • Il trionfo di Camilla (1725)
  • Elpidia (1725)
  • L'Astianatte (1725)
  • Didone abbandonata (1726)
  • Siroe, Re di Persia (1726)
  • L'asteria (1726)
  • Ernelinda (1726)
  • Gismondo, Re di Polonia (1727)
  • La caduta dei Decemviri (1727)
  • Catone in Utica (1728)
  • Medo (1728)
  • Flavio Anicio Olibrio (1728 )
  • La Semiramide riconosciuta (1729 )
  • Alessandro nell'Indie (1729)
  • Farnace (1729)
  • La Contesa dei Numi (1729)
  • Massiminiano (1729)
  • Artaserse (1730)

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gerhard Dietel: Zenetörténet évszámokban, I. A 2. századtól 1800, Springer kiadó, 1996 362. o.
  • G. Lise-E. Rescigno: A 18. századi opera Scarlattitól Mozartig, Zeneműkiadó, Bp., 1978, 26-27. o.
  • Szalóczy Péter: Elfeledett zeneszerzők, Typotex, Bp., 2007, 98.o.
  • Az angol wikipédia megfelelő szócikke
  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap