Kun Béla

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kun Béla
Kun Béla.jpg
Kun Béla
Született 1886. február 20.
Lele, Osztrák–Magyar Monarchia
Elhunyt 1938. augusztus 29.
vagy 1939. november 30. (52 évesen) vagy (53 évesen)
Moszkva, Szovjetunió
Foglalkozása politikus
diplomata
Iskolái Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem

Kun Béla (szül. Kohn Béla, Lele, 1886. február 20.Moszkva, 1938. augusztus 29. vagy 1939. november 30.) újságíró, kommunista politikus, a magyarországi Tanácsköztársaság tényleges vezetője, hivatalosan külügyi és hadügyi népbiztos. 1920-ban Moszkvába emigrált, ahol az 1938-39-es sztálini tisztogatás áldozatává vált.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fiatalkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Köztisztviselői zsidó családban született az akkoriban Szilágycseh közigazgatásához tartozó Lele faluban, 1886-ban. Szülei kitért izraeliták voltak: apja, Kohn Samu a falu jegyzője Galíciából, anyja Goldberger Róza.[1] Zilahon és a kolozsvári kálvinista középiskolában érettségizett, majd a kolozsvári egyetem joghallgatója lett, ám 1904-ben, félbeszakítva tanulmányait, újságíróskodni kezdett Kolozsvárott és Nagyváradon. A iskolai évkönyvek valamint egy általa már Kun Bélaként aláírt levél arra enged következtetni, hogy abban az évben magyarosította a nevét.[2]

Cikkei miatt többször állt bíróság előtt. 1907-ben féléves fogházbüntetésre ítélték, amit a szegedi Csillagbörtönben töltött le. A publikálás helyett a tisztviselőséget választotta: a kolozsvári Munkásbiztosító Pénztár titkáraként alkalmazták, ahol azonban később sikkasztással vádolták meg.

1913 májusában feleségül vette Gál Irént, középosztálybeli zenetanárnőt. Egy lányuk született, Ágnes.

Munkásmozgalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Még kolozsvári tanulóévei alatt Ady Endre ismertette meg a budapesti baloldali értelmiségi körökkel.[forrás?] 1902-ben már középiskolásként belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP), 1913-ban pedig már küldött volt a párt kongresszusán.

Az első világháború idején besorozták, 1916-ban orosz fogságba esett, egy uráli hadifogolytáborba küldték. Itt végleg kommunista lett, hadifogoly tisztekből csoportot szervezett. 1917-ben, a februári forradalom idején belépett a tomszki szociáldemokrata (később bolsevik) szervezetbe, 1918 márciusában az ő elnökletével alakult meg az Oroszországi Kommunista Párt magyar csoportja. Petrográdba, majd Moszkvába utazott, megismerkedett Leninnel, de a párton belül lényegében a vezér radikális ellenzékéhez tartozott. Lenin pragmatizmusával ellentétben Kun és mások (mint Rákosi vagy az olasz Terracini) a Grigorij Zinovjev és Karl Bernhardovics Radek körül csoportosuló, a „forradalmi offenzíva mindenáron” elvét hirdető kommunisták közé tartozott, akiket Lenin „kuneristáknak" nevezett.

1918-ban ismét fegyvert ragadott: harcolt a német intervenciósok, majd az eszer lázadók, a Csehszlovák Légió és Kolcsak fehérgárdistái ellen. Közben publikált is: a Pravda és az Izvesztyija munkatársa, illetve más baloldali lapok szerkesztője volt.

1918. november 17-én tért haza Budapestre. November 24-én megalakította a Kommunisták Magyarországi Pártját, s a központi bizottság elnöke lett. A mozgalom intenzív kormányellenes propagandatevékenységet folytatott. Lapjában, a Vörös Újságban különösen erősen támadta mind Károlyit, mind a szociáldemokratákat; maga Kun nap mint nap tartotta több szemtanú által „gyújtó hatásúnak” leírt szónoklatait, sztrájkokat és gyűléseket szerveztek. 1919. február 22-én a kommunisták felvonulást és demonstrációt szerveztek a Népszava budapesti szerkesztősége elé; ez lövöldözésbe torkollott, aminek során négy rendőr vesztette életét. Letartóztatták, megkínozták, addigra azonban – az orosz kommunista párt által pénzelt – agitációs munkájának is köszönhetően a KMP ismertté és népszerűvé vált a magyarság egyes rétegeinek (elsősorban a budapesti urbánus értelmiség és a munkásság egy része) körében. A fogságban folytatta a szervezőmunkát, előkészítette a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal (MSZDP) való egyesülést.

A Tanácsköztársaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Garbai Sándor és Kun Béla kikiáltják a Tanácsköztársaságot
Kun Béla Csepelen beszédet tart a munkásoknak

1919. március 21-én – az antanthatalmak területi követeléseit tartalmazó Vix-jegyzék átadását követő napon – Károlyi Mihály köztársasági elnök és Berinkey Dénes miniszterelnök lemondását fontolgatta, a KMP és az MSZDP egyesült, Kun Béla és Garbai Sándor kikiáltották a Tanácsköztársaságot, megalakítva a Forradalmi Kormányzótanácsot (FK). Államcsínnyel átvették a hatalmat. Kun Béla a kormányzótanácsban külügyi (március 21.augusztus 1.), és hadügyi népbiztos is volt (1919. április 3.1919. június 24.). Az FK elnöke névleg Garbai Sándor volt, ám a Tanácsköztársaság szinte valamennyi fontos eseménye kapcsolatba hozható Kun Bélával. Szava meghatározó az állam- és pártszervezés, a gazdasági és kulturális élet, valamint az ellenforradalom elleni harc kérdéseiben.

Kun megkísérelte exportálni a „proletárdiktatúrát” nemcsak észak, hanem – ami kevésbé ismert – nyugat felé is. Ernst Bettelheim budapesti ügyvéd a Komintern beleegyezésével megalakította az Osztrák Kommunista Pártot, melyet Kun eszmeileg támogatott. Bettelheim és társai 1919. június 14-ére tervezték Ausztria legfontosabb központjait fegyveresen elfoglalni, de az osztrák rendőrség az ezt megelőző éjszakán letartóztatta őket, a kiszabadításukért tüntető négyezer fős csoportot fegyveres erővel verték szét.

Kun eközben az osztrák határra vezényelte a Vörös Hadsereg bizonyos egységeit, hogy szükség esetén támogatást nyújthasson az osztrák kommunistáknak, de az esedékes beavatkozás előtt az osztrákok már letartóztatták Bettelheiméket. Kun nagyobb összegekkel (harmincezer líra) támogatta az Olasz Kommunista Pártot is (Peter Lamborn: An italian anarchist and his dream ['Egy olasz anarchista és álma']). Az európai hatalmak ezeket a próbálkozásokat természetesen nem nézték jó szemmel.

Személyéhez fűződő terror[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kun Béla 133 napig tartó uralma alatt, a vörösterror idején statáriális eljárással legalább 590 személyt végeztek ki. Az áldozatok között 200 pedagógus és 34 zsidó burzsuj is volt.[3] A Szamuely Tibor vezette Lenin-fiúk ennek többszörösét gyilkolták meg vidéken, minden törvényes felhatalmazás nélkül. A vörösterrornak is nagy szerepe volt a proletárdiktatúra bukásában. Hatására a vidéki lakosság szinte teljes egésze és Budapest polgári rétegeinek nagy része elfordult a Tanácsköztársaságtól.[4] Valószínűleg a trianoni tragédia méreteiben is nagy szerepet játszott a nyugatban hazánk iránt általa keltett ellenszenv.

A 133 napos kommunista uralom Magyarországon megmutatta, hogy Kunból hiányzott a hosszú távú tervezés, hogy türelmetlenül tört az azonnali eredményekre, és úgy látszott, túl akart tenni mentorán, Leninen is. Amikor Oroszországba menekült, belépett a Vörös Hadseregbe, hogy a bolsevikok oldalán harcoljon a polgárháborúban. Mint a krími szovjet elnöke, arról híresült el, hogy csaknem 10 000 elfogott fehér (tiszt és közember) kivégzését rendelte el, valamint tömegesen végeztette ki a krimi tatárokat. Ezt a mészárlást még Trockij és Sztálin is elítélte.”[5]

Külföldi tevékenysége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Kun Béla repülőgépen menekült az országból.

Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.

A gépet maga a népbiztos vezette.

Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett.

Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.

Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta.

Legalább a Krisztinában ezt beszélték.”

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Ausztria és a Krím[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, ottani szociáldemokrata elvtársai egy elmegyógyintézetben bújtatták el; de a hatóságok felfedezték és internálták; 1920 nyarán kiutasították Ausztriából. Szovjet-Oroszországban telepedett le – soha többé nem is tért haza. Leninék szívesen fogadták, és a krími területekre helyezték, hogy azok „re-bolsevizálását” végrehajtsa. Ez elsősorban a „vörösök” által elfogott „fehér” hadifoglyok ezreinek tömeges kivégzésében (forrás például Victor Serge) és a krími tatárok elleni etnikai tisztogatásban nyilvánult meg. Két éves működése egyes becslések szerint csak a tatárok között 60 000 áldozatot követelt.[3] Az atrocitásokat Kun Béla és Zemljacska, a krími régió párttitkára kezdeményezte.[6] Működésének nyomán, mint Magyarországon is annak idején, terrorhullám söpört végig a tartományban, melynek törökök, tatárok és oroszok további ezrei estek áldozatul. Módszereit még a bolsevikok köreiben is megkérdőjelezték, s bár pozícióját elvesztette, hitelét nem teljesen. Az oroszoktól új megbízást kapott, a német fronton kellett helytállnia.

A „márciusi akció” Németországban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1921-ben Németországba utazott, az ottani ún. „munkásfelkelések” szervezését segítendő. Ezek háttere a következő volt: március 16-án Szászország kormányfője, Otto Horsing parancsára a rendőrség elfoglalta a mansfeldi rézbányákat és a Halle környéki vegyi üzemeket, a hivatalos indoklás szerint azért, mert ezeken a helyeken szabad rablás és fosztogatás zajlott. A valódi ok az egyre élénkebb kommunista tevékenység volt, melynek alapján Horsing - helyesen - gyanította, hogy a kommunisták zavargások kirobbantására készülnek.

Ezen zavargások hátteréről – amelyeket a kommunisták összefoglalva „márciusi akció”-nak neveztek – a történészek véleménye megoszlik: egyes feltételezések (Ruth Fischer, Németország Kommunista Pártjának vezetője) szerint céljuk az volt, hogy az orosz kommunista párt belső válságáról eltereljék a figyelmet, mások szerint Lenin radikális ellenfeleinek túlbuzgóságáról volt szó, ami erőltetett németországi aktivitásban nyilvánult meg. A rendőrség és a kommunisták szembenállása hamarosan fegyveres összecsapásokba torkollott (ezek kirobbantásában elsődleges szerepe volt a Max Hoelz anarchista gerillavezér vezette vörös őrségnek, amely akkoriban uralta a mansfeldi térséget). A kommunista fegyveresek forradalmi lendülete hamar megtört, mert a munkásság nem volt hajlandó fegyveres harcba szállni a rendőrséggel és katonasággal. Sőt, sok helyen, mint például a Krupp Művek gyárában, illetve a hamburgi hajógyárban, amikor a fegyveres harc sikertelensége után Kun és társai általános sztrájkra és az állam elleni hadviselésre szólították fel a munkásokat, azok husánggal támadtak a gyárat elfoglaló és a munkát akadályozó kommunista aktivistákra. Amint később a Komintern végrehajtó bizottságának egyik ülésén Lenin is elismerte, a tömegek támogatása lényegében hiányzott, valójában tehát vitatható a márciusi eseményeket munkásfelkelésnek nevezni. A sikertelen akciót megtorlás követte: több ezer kommunista vezetőt bebörtönöztek, a párt tagsága negyedére csökkent.

„A dolgok végső elemzése alapján Levinnek politikailag sok szempontból igaza van. Thallheimer és Kun Béla tézise politikailag teljesen téves. Frázisok és baloldali radikálist játszó foglalatoskodás.”

V. I. Lenin levele G. Zinovjevnek

Lenin annyira dühös volt Kunékra a kudarcok és az elhamarkodott akciók miatt, hogy azokat néhány levelében, illetve a már említett végrehajtó bizottsági kongresszuson francia nyelven egymás után többször is „Kun Béla ostobaságainak” („les bêtises de Béla Kun”) nevezte – bár Kun nem vesztette el végrehajtó bizottsági tagságát, és a zárt ülés végén elfogadott záródokumentum elismerte a német kommunisták „harci szellemét”:

„A Komintern végrehajtó bizottságának ülésén Lenin hosszan elemezte a németországi eseményeket, és kifejtette, hogy azok minden tömeges támogatás és politikai meggondolás nélkül biztos bukásra voltak ítélve. A zárt ülésen kevesen voltak jelen. Kun Béla […] fejét lehajtva hallgatta Lenin beszédét, beteges mosolya csakhamar eltűnt az arcáról. Lenin franciául beszélt, metszően és keményen. Tízszer vagy többször megismételte: »les bêtises de Béla Kun«, ezek a szavak kővé dermesztették a jelenlévőket. Feleségem gyorsírással jegyezte Lenin szavait, és később át kellett dolgoznunk a szöveget, mert mégsem illett volna, hogy a magyar forradalom vezérét egy írott dokumentumban tízszer egymás után félkegyelműnek nevezzék.”
(Victor Serge visszaemlékezése)

Tevékenysége Közép-Európában, haláláig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1921-1936 között a Kommunista Internacionálé végrehajtó bizottságának a tagja. 1925-ben és 1930-ban a KMP végrehajtó bizottságának tagjává választották. A KMP-ben végzett munkájával összefüggésben többször járt illegalitásban Ausztriában, Csehszlovákiában és Németországban. 1928-ban Bécsben felismerték és letartóztatták, Magyarország kérte is a kiadatását, de az osztrák és a nemzetközi munkásmozgalmi tiltakozások hatására, valamint Bécs akkori szociáldemokrata polgármesterének nyomására[7] végül erre nem került sor. Visszatért a Szovjetunióba, ahol tovább folytatta kominternes munkáját: az agitációs-propaganda osztály, a közép-európai, majd a balkáni titkárságot vezette. 1937. június 29-én Sztálin parancsára letartóztatták (valószínűleg azért, mert egy ideig kapcsolatban állt Trockijjal), és koholt vádak alapján elítélik. Halálával kapcsolatban két verzió is létezik: az egyik szerint 1938-ban kivégezték, a másik szerint egy évvel később egy moszkvai börtönben halt meg.

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szobra, Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész alkotása 1986-tól 1992-ig állt a budapesti Vérmezőn. Ekkor a Fővárosi Önkormányzat a Szoborparkba szállíttatta, ahol ma is megtekinthető (a szobor talapzatát a helyi önkormányzat csak 1997-ben távolította el).

A rendszerváltás előtt több általános iskola is a nevét viselte (többek között Debrecenben, Győrött, Kazincbarcikán, Nagykanizsán).

Leszármazottai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Unokája Kun Miklós történész.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Borsányi György: Kun Béla. Politikai életrajz. Bp., 1979., Kossuth
  • Victor Serge: Memoirs of a Revolutionary Publisher („Egy forradalmár emlékiratai”), Writers & Readers Publishing, 1984
  • Pierre Broué: Germany, 1921: The March Action. The Journal of the Socialist Labour League, Vol. 1., No. 2., 1964 (benne: Lenin levele Zinovjevnek)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. HU BFL VII.5.c 9903/1924
  2. Borsányi György: Kun Béla. Kossuth Könyvkiadó, 1979. 6. old.
  3. ^ a b Tóth Gy. László – Kaslik Péter: A pótolhatatlan Kun Béla. Magyar Nemzet Magazin, 2005. november 19., szombati száma. (Hozzáférés: 2008. december 31.)
  4. Magyarország a XX. században. A proletárdiktatúra című fejezete. (Hozzáférés: 2008. december 31.)
  5. Bryan Cartledge: Trianon egy angol szemével.Officina'96 kiadó, Budapest 2008.ISBN 978 963 9705 62 3
  6. Governments of the Crimea - Officials:KUN Bela. (Hozzáférés: 2008. december 31.)
  7. Uj Kelet (Kolozsvár), 1928. április

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Kun Béla témában.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kun Béla témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]