Ktiszták
A ktiszták (ógörögül: κτίσται, latinul: ctistae) egy réteg volt a müsziaiak társadalmában.
A müsziaiak kerülték az élőlények megevését, ezért olyan élelmiszereken éltek, mint a méz, a tej, a túró és a sajt. Emiatt az „istenfélő” és a kapnobaták azaz „füstjárók” (felhőjárók, felhőkben utazók) néven emlegették őket.
A ktiszták a müsziaiak társadalmának egy olyan rétege voltak, akik nemcsak betartották ezeket az étkezési korlátozásokat, hanem tartózkodtak a nőkkel való együttéléstől, cölibátusban éltek és soha nem házasodtak meg. A trákok szent helyeken tartották őket, életüket az isteneknek szentelték. Sztrabón említi őket Poszeidóniosz nyomán.
- „Vannak Poseidónios szerint a thrákok közt olyanok is, akik asszony nélkül élnek; ezeket ktistáknak nevezik, szenteket megillető tiszteletben részesülnek s minden veszedelemtől mentes az életük”[1]
Sztrabón szerint, akár felvették a cölibátust, akár nem, együttesen hippémolgoszoknak (kancafejők), galaktophagoszoknak (tejevők, tejen élők) vagy abioszoknak (nincstelenek, vagyontalanok) hívták őket.[2]
Sztrabón ugyanebben a részben megjegyzi, hogy a görögök összekeverték a müsziaiakat a getákkal (vagy geto-dákokkal).[2]
Joseph Justus Scaliger (†1609) már korán megjegyezte, hogy a Sztrabón által leírt ktiszták azonosak lehetnek a dákok közt élő polistákkal, akiket Josephus Flavius A zsidók története című könyvében említett.[3] Úgy sejtette, hogy az aszkéták egy része csoportokban élt és épületekben lakott, innen ered az a megkülönböztetés, hogy polistaiknak azaz városlakóknak nevezték őket.
Források[szerkesztés]
- Strabon: Geógraphika, Gondolat, Budapest, 1977, 998 oldal, fordította: Földy József (idézetek)
- Josephus Flavius: A zsidók története; fordította: Révay József, utószó Hahn István, Gondolat, Budapest, 1983, ISBN 963-281-253-0