Horgony

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kapás horgonyok egy hajón

A horgony a horgonyzat legfőbb része, mely a hajónak egy helyen való megtartására szolgál.

A régi időben a föníciaiaknál, sőt még később is, e célra nagy kődarabokat (kőtömböket) vagy súlyos vasdarabokat használtak, melyek kötelekre kötve és a vízbe dobva a tengerfenékhez való súrlódásuk által akadályozták meg a hajónak helyéről való eltereltetését. Később az ilyen vasdarabot egy magát a tengerfenékbe vájó kampóval látták el (egykarú horgony a régi görögöknél és később az uszoroknak a kikötőkben való lehorgonyozásánál voltak használatosak), végül két, egymással szemben kifelé álló kampóval (karral, ággal). Ezen régi horgonyoknál a horgonytest súlya tartotta a hajót s csak a horgony további tökéletesbítésénél váltak e tekintetben a kampók mérvadóvá.

A kovácsolt vasból készült horgonynak, azon alakban, amelyben mondhatni Nagy Sándor idejétől egész mostanáig is fennáll, a következő részei vannak: A horgonyrúd (nyél, szár), egy, a horgony középső részét képező súlyos vasrúd, melynek egyik végén a horgonyláncnak megerősítésére szolgáló horgonykarika, a másik végén pedig két, kissé görbített, egymás ellen és kifelé álló horgonyág vagy horgonykar van. A horgonyágak vége, a horgonysaru vagy kapa, lapos D alaku, ezzel vájja be magát a horgony a földbe, vagyis tengeri műnyelven a horgonyfenékbe. Hogy a vízbe vetett horgony két ágával ne dőlhessen laposan a tenger fenekére, a horgony nyakán - a horgonyrúdnak felső vékonyabbik része - az úgynevezett horgonydúc vagy horgonyfa található. Ez egy négyszögletes, két végén gömbölyűre faragott fa, melyet az ágak összekötő tengelyére függőlegesen erősítenek a horgonynyakhoz. A húzás, melyet a szél vagy áramlat befolyása alatt álló hajó a horgonylánc által a horgonyra gyakorol, ezt csak úgy fektetheti, hogy a horgonyfa laposan a mederfenékre fekszik és a horgonykarok, illetve ezek sarui a földbe nyomulnak. A 19. század elejéig a horgonyláncot - melyet állítólag Caesar Anglia inváziójánál is használt már - erős és megfelelően vastag horgonykötelek helyettesítették.

Horgony lefektetése
Horgony kiemelése

A legjobb horgonyálló vízfenék az agyagfenék; kavicsos vízfenékben a horgony működése bizonytalan, homokfenékben pedig a homoknak laza minőségénél fogva a karok nem tartanak és a hajó «a horgony előtt tereltetik». A legjobb horgonyzó hely, nem tekintve annak nautikai jellegét, valamint a fenék minőségét, 12-25 m mélységű víz, 40 m a legnagyobb mélység, amelyben, tekintettel a láncnak hosszúságára, még horgonyt vetni lehet, miután legalább háromszor olyan hosszú darab láncot kell a láncréseken még a horgony után bocsátani, mint amennyi a víznek mélysége, sőt erős szélben 4-6-szor annyit is, mert minél hosszabb lánc tartja a hajót, annál inkább vízszintessé válik a húzás iránya és a horgonykapa annál kevésbé rántható ki a fenéktalajból. A horgony vetése előtt a hajó külső oldalfalazatán a horgonypárnákon (erős fadarabok) fekszik, ahol azt a csúsztató készüléknek láncai tartják; a horgonylánc a karikából, az elől lévő láncréseken át a hajó belsejébe és ottan a láncfülkébe vezet. A horgonynak a vízbe dobását, vagyis a hajósnépnek ezen cselekvését horgonyvetésnek, a horgonynak a vízből való kihúzását horgonyemelésnek mondják, az elsőt a csúsztató készülék segélyével eszközölik, míg a horgony emelése végett magát a hajót a járgány körül tekert láncnak bevonása által egészen a horgony fölé húzzák s ott a járgány további forgatása folytán, miután a lánc immár függőlegesen áll, a horgonyt a vízből kiemelik. Ha a körülmények vagy a horgonykarnak valami sziklahasadékba való beszorulása a horgonynak emelését nem engednék, úgy a láncot egy kengyelénél kikapcsolják és a láncvégre egy megfelelő hosszú kötélre egy úszó jelet, mint tonnát vagy fadarabot erősítenek, hogy más alkalomkor, esetleg búvárok segítségével, a horgonyt kiemelhessék.

Nagyobb hajókon 2-3, hadihajókon 4-5 nehéz és 3-4 könnyebb horgony van. A két legfőbb horgony az anyahorgony, elől és oldalonként a hajó homlokrészén, hadihajókon a hasonló nehéz párkányhorgony oldalanként az előárboc párkányzata alatt, kéreskedelmi vitorláshajókon az úgynevezett reményhorgony a felső fedélzet elől lévő lépcső-vék nyílásába állítva van elhelyezve; ez utóbbit használat esetén még onnan ki kell emelni és vetése előtt a horgonydarura akasztani. A könnyű horgonyhoz tartozik a tengeri hajókon még a folyamhorgony és valamennyi hajón a kukázó, segédhorgony és a kis négyágú vasmacska. Ez utóbbit tengeri hajókon leginkább csak a tengerfenékre esett tárgyaknak megkeresésére és kiemelésére használják. A hajók anyahorgonyának súlya természetesen a hajók nagyságától függ; szabály szerint a hajó szélességének négyzetével áll arányban. Úgy a horgony, mint a lánc annál nagyobb erőkifejtésnek van kitéve, minél nagyobb a hajó elejének a szél által ért felülete. Ebből kifolyólag egyenlő nagyságú hajók, melyek elől keskenyebbek, súlyra nézve könnyebb horgonyt igényelnek, mint a teltebbek. A horgonynak tartóssága, melytől sok embernek élete és a szálított áru biztonsága is függ, szigorú vizsgálatok (horgonypróba) alá esik, melyet vagy hidraulikus gépek feszítő erejének a horgonyra való hatása által eszközölnek, vagy pedig akként, hogy a horgonyt megfelelő magasságból sziklákra ejtvén, semmi nagyobbmérvű deformálást mutatnia nem szabad.

Csuklós ekevas horgony

Szerkezeti minőségre nézve többféle horgony létezik, melyek közül a Porter-féle horgony mozgókarokkal, a Martin-féle horgony mozgó- és a horgonyfával vagy duccal párhuzamosan (nem keresztbe) fekvő karokkal, melyek egyszerre vájódnak a fenékagyagba, a legnevezetesebbek. A horgony általában a tengerészet, de ezenkívül a reménynek és állhatatosságnak jelképe; a régi indusoknál pedig a béke és a hírnökök jelének tekintették. A horgonyzat legfőbb része, mely a hajónak egy helyen való megtartására szolgál. A régi időben a feniciaiknál, sőt még később is, e célra nagy kődarabokat (kőtömböket) vagy súlyos vasdarabokat használtak, melyek kötelekre kötve és a vizbe dobva a tengerfenékhez való surlódásuk által akadályozták meg a hajónak helyéről való eltereltetését. Később az ilyen vasdarab egy magát a tengerfenékbe vájó kampóval láttatott el (egykaru H. a régi görögöknél és a jelenben különösen az uszoroknak a kikötőkben való lehorgonyozásánál használatosak), végre 2 egymással szemben kifelé álló kampóval (karral, ággal). Ezen régi H.-oknál a horgonytestnek sulya tartotta a hajót s csak a H. további tökéletesbítésénél váltak e tekintetben a kampók mérvadóvá. A kovácsolt vasból készült H.-nak, azon alakban, amelyben mondhatni Nagy Sándor idejétől egész mostanáig is fennáll, következő részei vannak: A horgonyrud (nyél, szár), egy a horgony középső részét képező súlyos vasrud, melynek egyik végén a horgonyláncnak megerősítésére szolgáló horgonykarika, a másik végén pedig két kissé görbített, egymás ellen és kifelé álló horgonyág vagy horgonykar van. A horgonyágak vége, a horgonysaru v. kapa, lapos D alaku, ezzel vájja be magát a H. a földbe, vagyis tengeri műnyelven a horgonyfenékbe. Hogy a vizbe vetett H. két ágával ne dülhessen laposan a tenger fenekére, a horgony nyakán - a horgonyrudnak felső vékonyabbik része - az ugynevezett horgonyduc vagy horgonyfa található. Ez egy négyszögletes, két végén gömbölyüre faragott fa, mely az ágak összekötő tengelyére függőlegesen erősíttetik a horgonynyakhoz. A huzás, melyet a szél vagy áramlat befolyása alatt álló hajó a horgonylánc által a horgonyra gyakorol, ezt csak ugy fektetheti, hogy a horgonyfa laposan a mederfenékre fekszik és a horgonykarok, illetve ezek sarui a földbe nyomulnak. E század elejéig a horgonyláncot - melyet különben, ugy mondják, hogy Caesar Angolország inváziójánál is használt már - erős és megfelelő vastag horgonykötelek helyettesítették (l. Horgonylánc). A legjobb horgonyálló vizfenék az agyagfenék; kavicsos vizfenékben a horgony működése bizonytalan, homokfenékben pedig a homoknak laza minőségénél fogva a karok nem tartanak és a hajó «a horgony előtt tereltetik». A legjobb horgonyzó hely, nem tekintve annak nautikai jellegét, valamint a fenék minőségét, 12-25 m. mélységü viz, 40 m. a legnagyobb mélység, amelyben, tekintettel a láncnak hosszuságára, még horgonyt vetni lehet, miután legalább háromszor oly hosszu darab láncot kell a láncréseken még a horgony után bocsátani, mint amennyi a viznek mélysége, sőt erős szélben 4-6-szor annyit is, mert minél hosszabb lánc tartja a hajót, annál inkább vizszintessé válik a huzás iránya és a horgonykapa annál kevésbé rántható ki a fenéktalajból. A H. vetése előtt a hajó külső oldalfalazatán a horgonypárnákon (erős fadarabok) fekszik, ahol azt a csusztató készüléknek láncai tartják; a horgonylánc a karikából, az elől lévő láncréseken át a hajó belsejébe és ottan a láncfülkébe vezet. A H.-nak a vizbe dobását, vagyis a hajósnépnek ezen cselekvését «horgonyvetés»-nek, a H.-nak a vizből való kihuzását «horgonyemelés»-nek mondják, az első a csusztató készülék segélyével (l. o.) eszközöltetik, mig a H. emelése végett a hajó maga a járgány körül tekert láncnak bevonása által egész a H. fölé huzatik s ott a járgány további forgatása folytán, miután a lánc immár függélyesen áll, a H. a vizből kiemeltetik. Ha a körülmények v. a horgonykarnak valami sziklahasadékba való beszorulása a H.-nak emelését mindjárt meg nem engednék, ugy a láncot egy kengyelénél kikapcsolják és a láncvégre egy megfelelő hosszu kötélre egy uszó jelet, mint tonnát vagy fadarabot erősítenek, hogy más alkalomkor, esetleg buvárok segélyével, a H.-t kiemelhessék. Nagyobb hajókon 2-3, hadihajókon 4-5 nehéz és 3-4 könnyebb H. van. A két legfőbb H. az anyahorgony, elől és oldalonként a hajó homlokrészén, hadihajókon a hasonló nehéz párkányhorgony oldalonként az előárboc párkányzata alatt, kéreskedelmi vitorláshajókon az ugynevezett reményhorgony a felső fedélzet elől lévő lépcső-vék nyilásába állítva van elhelyezve; ez utóbbit használtatása esetén még onnan ki kell emelni és vetése előtt a H.-darura akasztani. A könnyü H.-hoz tartozik a tengeri hajókon még a folyamhorgony és valamennyi hajón a kukázó, segéd H. és a kis négyágu vasmacska. Ez utóbbit tengeri hajókon leginkább csak a tengerfenékre esett tárgyaknak megkeresésére és kiemelésére használják. A hajók anyahorgonyának súlya természetesen a hajók nagyságától függ; szabály szerint a hajó szélességének négyzetéhez áll arányban. Ugy a H. mint a lánc annál nagyobb erőkifejtésnek van kitéve, minél nagyobb a hajó elejének a szél által ért felülete. Ebből kifolyólag egyenlő nagyságu hajók, melyek elől keskenyebbek, súlyra nézve könnyebb H.-t igényelnek, mint a teltebbek. A H.-nak tartóssága, melytől sok embernek élete és áruknak biztonsága is függ, szigoru kipróbálás (horgonypróba) alá esik, mely vagy hidraulikus gépek feszítő erejének a horgonyra való hatása által eszközöltetik, vagy pedig akként, hogy a H.-t megfelelő magasságból sziklákra ejtvén, semmi nagyobbmérvü deformálást mutatnia nem szabad. Szerkezeti minőségre nézve többféle H. létezik, melyek közül a Porter-féle H. mozgókarokkal, a Martin-féle H. mozgó- és a horgonyfával vagy duccal párhuzamosan (nem keresztbe) fekvő karokkal, melyek egyszerre vájódnak a fenékagyagba, a legnevezetesebbek. A H. általában a tengerészet, de ezenkivül a reménynek és állhatatosságnak jelképe; a régi indusoknál pedig a béke és a hirnökök jelének tekintették.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]