Húsz magyar népdal

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Húsz magyar népdal (Sz. 92, BB 98) a zongora-kíséretes szólóénekre írott népdalfeldolgozások műfajában Bartók Béla érett stílusának legnagyszerűbb megvalósítása.

Keletkezéstörténet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1929-ben komponált sorozat természetesen nem előzmény nélkül való Bartók életművében. Előzménynek tekinthető a Magyar népdalok (Kodállyal közösen) ill. Nyolc magyar népdal, vagy a zongorára íródott Improvizációk magyar parasztdalokra, a két hegedűrapszódia, illetve a szintén énekhangot és zongorát foglalkoztató Bartók: Falun ciklus.

Idézet A népi zene hatása a mai műzenére címmel tartott 1931-es Budapesti előadás szövegéből (Bartók ebben fogalmazta meg a maga elé gördített kihívásokat): „Népi dallamokkal bánni tudni: egyike a legnehezebb feladatoknak. Merem állítani, van olyan nehéz, ha nem nehezebb, mint egy nagyszabású eredeti mű megírása. Ha nem feledkezünk meg arról, hogy [az] előre megadott idegen dallamnak kötelező volta máris nagy megkötöttséget jelent, akkor megértjük a feladat nehézségének egyik okát. Egy másik nehézség a népi dallam sajátságos karaktere. Ezt először is fel kell ismerni, át kell érezni, aztán pedig reliefszerűen kidomborítani a feldolgozásnál, nem pedig elhomályosítani. Annyi bizonyos, hogy a népdalfeldolgozásokhoz éppen annyira szükséges a jó órában történő munka, vagy ahogy mondani szokás, a „megfelelő inspiráció”, mint bármilyen más mű megírásához.”

Bartók a feldolgozott dallamokat „A magyar népdal” című 1924-ben megjelent monográfiájából válogatta.

1933-ban a Budapesti Filharmóniai Társaság fennállásának 80 éves jubileumára a Húsz magyar népdal öt tételét átírta zenekarra. Ezt a meghangszerelt változatot 5 évvel később egy rangos németországi fesztivál, a Baden-Baden-i Ünnepi Játékok keretében is be akarták mutatni. 1938 februárjában a produkció ügyében írott levelében Bartók leszögezte: „Ezek a művek nem „feldolgozások”, hanem eredeti kompozíciók, föléjük – mintegy mottóként – helyezett magyar népdalokkal.” A tervezett Baden-Baden-i bemutató azonban nem valósulhatott meg, mert az Anschluss után az életbe lépő német törvények miatt átdolgozásokat nem lehetett előadni, az ezt felügyelő bizottság meg Bartók művét annak minősítette.

Füzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első füzetbe jobbára régi stílusú parlando népdalok kerültek Szomorú nóták címmel, a másodikba feszes ritmusú Táncdalok. A 3. füzet a legterjedelmesebb, ebben hét idegen, nyugati-európai hatást mutató, ún. vegyes stílusú dallamot dolgozott fel Bartók. A negyedik, utolsó füzet pedig új stílusú népdalokat foglal össze egyetlen nagyobb ívű formába, mely megállás, szünet nélkül játszandó (attacca).

Autográf anyagok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Fogalmazvány (és 1 p. vázlat a 8. számhoz) (Bartók Péter gyűjteménye: 64VoPS1)
  • Autográf másolat (rendhagyó formájú kézirat kézi kottavonalazással), végső javítások után az Universal Edition 1521–1524 4-füzetes elsőkiadás (1932) metszőpéldánya (Bartók Péter gyűjteménye: 64VoPFC1)
  • Az autográfról készült kék és barna kontakt-kópiák Bartók kézírásos revízióival, részben már német fordítással (Bartók Archívum, Budapest: 2008)
  • Az autográfról készült barna kontakt-kópia, R. St. Hoffmann német fordításával (Bartók Péter gyűjteménye: 64VoPFC2)
  • Lásd még BB 108

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]