Erdődi megállapodás
Az erdődi megállapodás (szerbhorvátul: erdutski sporazum) egy 1995. november 12-én létrejött, Kelet-Szlavóniáról, Baranyáról és Nyugat-Szerémségről szóló alapmegállapodás volt a Horvát Köztársaság hatóságai és a kelet-szlavóniai, baranyai és nyugat-szerémségi régió helyi szerb hatóságai között, a békéről szóló megállapodás volt. Megindította a régió békés újraintegrálását a központi kormány irányítása alá (amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete ellenőrzésével hajtottak végre), és garanciákat nyújtott a kisebbségi jogokra és a menekültek visszatérésére. Az egyezmény a kelet-szlavóniai Erdődről, az aláírás helyszínéről kapta a nevét. Az aláírók Hrvoje Šarinić, Horvátország volt miniszterelnöke és Milan Milanović helyi szerb politikus, a Krajinai Szerb Köztársaság (RSK) képviselője voltak, utóbbi a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság hatóságainak utasítására írta alá az egyezményt. A tanúk Peter Galbraith, az Egyesült Államok akkori horvátországi nagykövete és Thorvald Stoltenberg, az ENSZ közvetítője voltak.[1]
Kelet-Szlavónia, Baranya és Nyugat-Szerémség területét korábban az RSK, előtte pedig a Kelet-Szlavóniai, Baranyai és Nyugat-Szerémségi Szerb Autonóm Terület ellenőrizte. A megállapodást az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1023. számú határozata is elismerte, és ez megnyitotta az utat az Egyesült Nemzetek Szervezete Kelet-Szlavóniai, Baranyai és Nyugat-Szerémségi Átmeneti Hatóságának (UNTAES) létrehozásához. Az UNTAES-t nem közönséges ENSZ-missziónak tervezték, hanem részben az Egyesült Nemzetek Szervezetének Kambodzsai Átmeneti Hatóságának mintájára átmeneti adminisztrációnak, így az UNTAES-t, amely az Egyesült Nemzetek Szervezetének protektorátusa volt közvetlen és legfelsőbb kormányzási mandátummal látták el a térségben.
Előzmények[szerkesztés]
A zágrábi külföldi nagykövetek mini kontaktcsoportja 1995-ben átfogó javaslatot fogalmazott meg Franjo Tuđman horvát elnöknek és a Knini Szerb Krajina vezetőinek a horvátországi háború békés megoldására. A javaslat, mely Z–4 tervként lett ismert, Krajinát Horvátország autonóm régiójaként meghatározó új alkotmányos egyezmény alapján javasolta annak visszaillesztését a horvát alkotmányos keretek közé. A terv nem külön autonómiát irányzott elő Kelet-Szlavóniára, hanem két éves átmeneti időszakot. A knini krajnai vezetők megtagadták a javaslattervezet átvételét, amely ezt követően a Villám és a Vihar hadművelethez, valamint Krajina teljes katonai vereségéhez vezetett, aminek következtében több mint 200 000 horvátországi szerb menekült hagyta el otthonát.
Ezt követően Kelet-Szlavónia, Baranya és Nyugat-Szlavónia (közismert egységes nevén Kelet-Szlavónia) területe maradt Horvátország egyetlen szerb irányítás alatt álló része. Krajinával ellentétben Kelet-Szlavónia hosszan volt határos osztozott a Szerb Köztársasággal, ráadásul gazdaságilag és társadalmilag is jobban függött, és politikailag is sokkal szorosabban kötődött a belgrádi és újvidéki, mint krajnai hatóságokhoz.[2] Ez arra késztette a nemzetközi közösséget, hogy tartson attól, hogy a horvát beavatkozás Kelet-Szlavóniában katonai reakciót váltana ki Jugoszláviából, és az ellenségeskedés fokozódását eredményezné.[3] A krajinai katonai vereség és a washingtoni megállapodás aláírása ugyanakkor teret nyitott a boszniai fegyveres konfliktus megoldására, amelyet az Egyesült Államok kormánya az 1996-os amerikai elnökválasztás előtt politikai munícióként kívánt felhasználni.[4] Horvátország a daytoni békekonferencián való részvételét a kelet-szlavóniai konfliktus megoldásához kötötte, miközben a nemzetközi közösség ragaszkodott a délszláv válság minden újabb eszkalációjának elkerüléséhez. Mindez olyan helyzetet teremtett, amelyek alapján a minden érintett fél által elfogadott békés megoldást előnyben részesítették.
A megállapodás tartalmának kialakulása[szerkesztés]
A boszniai béketörekvések részeként Bill Clinton, az Amerikai Egyesült Államok elnöke is megfogalmazta elvárásait arra vonatkozóan, hogy szükség van egy hosszú távú tervre a kelet-szlavóniai helyzet megoldására is, amely a horvát szuverenitáson és a Z-4-terv elvein (köztük az ott élő szerbeknek nyújtott garanciákon, beleértve a menekültek visszatérési jogát) alapul[5] Annak ellenére, hogy a területi autonómia előkelő helyet foglalt el Clinton elnök tervei között, és Peter Galbraith amerikai nagykövet is erre törekedett, ezt a javaslatot a horvát kormány, amely a területi autonómiával szemben a katonai megoldást részesítette előnyben, elutasította.[5] Ez arról győzte meg a nemzetközi közösséget, hogy ne a területi autonómiára, hanem a kisebbségi jogokra és a települések közötti együttműködésre összpontosítson. A területi autonómiára vonatkozó rendelkezések az egyezménybe való felvételének megtagadása megerősítette az emberi jogi rendelkezések beemelése iránti igényeket.[6]
A megállapodás rendelkezései[szerkesztés]
A menekültek visszatérése[szerkesztés]
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Átmeneti Hatóságát (UNTAES) felkérték, hogy biztosítsa a menekültek és a lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek származási otthonaikba való visszatérésének lehetőségét. Ugyanazok a jogok illessék meg azokat, akik elhagyták a régiót, mint azokat, akik Horvátország más részeiről érkeztek a régióba.
A hatalommegosztás[szerkesztés]
A helyi horvát és szerb közösségek által létrehozott közös végrehajtó bizottságok segítsék az UNTAES-t a régió irányításában. A helyi rendőri erőket úgy szervezzék meg, hogy bennük azonos számban legyenek a horvát és szerb etnikumúak, emellett a régió összes többi közösségébe kisebb létszámban legyen képviselve bennük.
A kisebbségi jogok[szerkesztés]
Maga a megállapodás, valamint az UNTAES mandátuma alatti későbbi fejlemények és kötelezettségvállalások ma is számos kisebbségi intézmény működésének alapját képezik. A szerb közösség számára biztosított jogok egyike volt a szerb többségű Önkormányzatok Közös Tanácsának megalakítása. Ugyanebben az időben más intézmények is létreejöttek, mint például a Szerb Nemzeti Tanács és a Novosti című hetilap, míg néhányat, például a Radio Borovot, a horvát törvények szerint vették nyilvántartásba. A megállapodás megkövetelte a nemzetközileg elismert emberi jogok és alapvető szabadságok legmagasabb szintű tiszteletben tartását.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Lukic, Renéo. La politique étrangère de la Croatie, de son indépendance à nos jours, 1991-2006. Les Presses de l'Université Laval, 193. o. (2006. április 12.). ISBN 2763780199
- ↑ Hayball, Harry Jack (April 2015), Serbia and the Serbian Rebellion in Croatia (1990-1991), Goldsmiths College, <https://research.gold.ac.uk/12301/1/HIS_thesis_HayballH_2015.pdf>. Hozzáférés ideje: 4 July 2020
- ↑ Encyclopedia of International Peacekeeping Operations. Santa Barbara, California: ABC-CLIO (1999. április 12.). ISBN 0874368928
- ↑ Dover, Edwin D.. The Presidential Election of 1996: Clinton's Incumbency and Television. Westport, Connecticut & London: Praeger Publishers (1998). ISBN 0-275-96259-8
- ↑ a b Galbraith, Peter. Negotiating Peace in Croatia: a personal account of the road to Erdut, War and Change in the Balkans. Cambridge University Press, 124–131. o. (2006. október 12.). ISBN 0-521-86042-3
- ↑ Nina Caspersen. „Human Rights in Territorial Peace Agreements”.
Források[szerkesztés]
- Albert Bing (2008. október 1.). „Sjedinjene Američke Države i reintegracija hrvatskog Podunavlja” (horvát nyelven). Scrinia Slavonica, Slavonski Brod 8, Kiadó: Croatian Institute of History. (Hozzáférés: 2013. február 21.)
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben az Erdut Agreement című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.