Latin névszóragozás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A(z) „deklináció” lap ide irányít át. Hasonló címmel lásd még: deklináció (csillagászat).

Mathias Ringmann 1509-es Grammatica figuratájának,^[1] képes-allegorikus gyerekeknek szánt nyelvtankönyvének első illusztrációja: a mondatrészek megszemélyesítve láthatóak az ábrán: a bal felső sarokban könyöklő király az „Ige” (Verbum), mellette a királyné a „Határozószó” (Adverbium). Az ablakon kihajoló udvari bolond alattuk a „Módosítószó” (Interjectio). Lejjebb, a kolduló barát a „Melléknévi igenév” (Participium). A kupájába vizet öntő utazó a „Kötőszó” (Coniunctio). Jobb szélen a harangozó sekrestyés az „Elöljáró” (Præpositio), a szószékről szónokló pap a „Főnév” (Nomen), a szertartáskönyvet tartó diakónus a szószék mellett a „Melléknév” (Pronomen). A kísérleti tankönyv Donatus híres Ars Minorját volt hivatva megvilágító erővel illusztrálni.^[2]

A latin név(szó)ragozást (declinatio nominum) alapvetően az határozza meg, hogy a latin hajlító-ragozó (úgynevezett „flektáló”) nyelv, névszóit tehát a tőtípus alapján 5-féle declinatio (deklináció, névszóragozás) szerint, és (az aranykori nyelvben) 6 alapesetben ragozza. Ezek: a nominativus (alanyeset, független eset); és négy függő eset: accusativus (tárgyeset), genitivus (birtokos eset), dativus (részes eset), ablativus (~ határozói eset). Szórványosan előfordulnak még sajátos alakok a külön locativusra (helyhatározó eset) és a (6. alapesetnek számító) vocativusra (megszólító eset), de egyébként az utóbbi szerepét formailag átvette az alanyeset, az előbbi pedig az indoeurópai alapnyelvben még a feltételezések szerint külön álló separativusszal együtt beolvadt az ablativusba.

A névszóragozás az eset (casus) mellett megkülönbözteti a névszó számát (numerus) és nyelvtani nemét (genus).

A névszóragozást követik a főnevek, a melléknevek, a participiumok, a gerundium és a gerundivum, a névmások és a számnevek (a rájuk jellemző sajátos kivételekkel és alakokkal). A szavak neme, ragozási osztálya nagy ingadozást mutat korszakonként, területenként, nyelvjárásonként és szociolektusonként is, azonkívül ingadozó a nyelvet beszélők grammatikai tudása is (nagyjából ahogy a német beszélők tudása ingadozik a grammatikai nemről és a ragozásról), az alakváltozatok tehát nagyon sokfélék, a nyelvtanok ezért megállapítottak egy vonatkoztatási pontot: az aranykori (nagyjából Kr. e. 1. század közepétől a Kr. u. 1. század közepéig) alkotások presztízse miatt e korszak irodalmi nagyságai által használt formákat tekintik normának a fennmaradt szöveganyag alapján.^[3] Ennek a korszaknak az irodalmi nyelve a grammatikai rendszer számára az alap, ehhez képest állapít meg rendhagyó és kivételes vagy sajátos stílusértékű alakokat, ezt a rendszert szentesítette azután az oktatás a kora középkortól mindmáig.^[4]

[szerkesztés] A névszók száma (numerus)

A magyarhoz hasonlóan két száma van a névszavaknak:

• numerus singularis (egyes szám, rövidítve: sing.)
• numerus pluralis (többes szám, rövidítve: plur.)

Az indoeurópai alapnyelvben létező (és nyomokban fennmaradt) úgynevezett kettős szám (dualis) bizonyos maradványai megtalálhatóak az olyan duális jelentésű szavak, mint az ambō (’mindketten’) és persze a duō (’kettő’) ragozásában.

Néhány főnévnek a jelentése az egyes és többes számban kicsit más:

[szerkesztés] Singulāria tantum és plurālia tantum

Egyes főneveknek csak az egyes számúk használatos (singulāria tantum): például iūstitia (igazság), scientia (tudás), vestis (ruha, öltözék), argentum (ezüst).

Másokat csak többes számban ragoznak (plurālia tantum): például dīvitiæ (gazdagság), reliquiæ (maradék, maradvány), līberī (gyerekek), māiōrēs (ősök), Idūs (a hónap 13. v. 15. napja).

[szerkesztés] A névszók esetei (casus)

A névszók mondatbeli szerepeit mindkét számban hat-hat alapeset jelöli (melyek mindegyike több mondatrészi szerepben is használatos). Ezek:

A vocativus önálló alakkal csak a második deklinációban (és az ‑ius végű tulajdonneveknél) bír, egyébként egybeesik formailag az alanyesettel.

Az ablativus három, az indoeurópai alapnyelvben még önálló eset összeolvadásával született, ezek:

• sēparativus (az elválasztás, elkülönítés, távolítás esete)
• instrumentālis (eszközhatározói eset)
• locativus (hely- és időhatározói eset)

A nom. és a voc. úgynevezett „független esetek” (casus recti), azaz az alany szerepét töltik be többnyire, a többi eset az úgynevezett „függő esetek” (casus obliqui).

[szerkesztés] Ragozhatatlan névszók (indeclinabilia)

Némely névszavaknak összesen egyetlen alakjuk használatos, és mivel ezek mind semlegesneműek, ez az alak egyszerre alany- és tárgyeset:

[szerkesztés] Hiányos ragozású névszók (dēfectīva cāsibus)

Csak egyes eseteiket képezik a következők:

• Singularisban:
  • vīs, vim, vī ’erő, erőszak’
  • opem, opis, ope ’segítség’
• Pluralisban:
  • frūmenta, frūmenta, frūmentōrum ’lábon álló gabona’
• Csak egyetlen esetet képeznek:
  • pondō ’font(nyi)’
  • pessum [ti. ire] ’tönkremenni’
  • forte [sing. abl.] ’véletlen(ül)’
  • sponte [sing. abl.] ’önként’

[szerkesztés] A névszók neme (genus)

A latin névszavaknak három nemük van:

• hímnem (genus masculīnum), rövidítése: m.,
• nőnem (genus fēminīnum), rövidítése: f.,
• semlegesnem (genus neutrum), rövidítése: n.

A szavak neme felismerhető a szó jelentéséből (úgynevezett „természetes nem”) vagy a szó végződéséről („grammatikai/nyelvtani nem”).

[szerkesztés] Emberek neme (genus hominum)

Az emberek nemének jelölése a természetes nemet követi, a főnév végződésére való tekintet nélkül.

• A nemi különbséget jelölhetik nemek szerint elkülönülő szavak:

• A nemi különbséget jelölhetik a változó végződések:

• Előfordul, hogy a szavak nem jelölik a nemi különbséget (substantiva commūnia), hanem a jelentésük szerint viselkednek hol egyik, hol másik nemnek megfelelően:

[szerkesztés] Állatok neme (genus animalium)

Az állatokat jelölő nevek a grammatikai nemhez igazodnak, végződésük szerint lesznek hím- vagy nőneműek:

Ahol a nemi különbség valamiért fontos, ott:

• vagy különböző szavakat használnak:

• vagy különböző végződést:

[szerkesztés] Dolgok neme (genus rērum)

A dolgok nemének jelölése teljességgel a grammatikai nemet követi, lehetnek hím-, nő- és semlegesneműek is:

[szerkesztés] Jelentésük vagy végződésük alapján kivételek

A fenti osztályozásban jelentésük vagy végződésük alapján kivételesen egységes nemet kapnak az alábbi főnevek.

• Egységesen hímneműek
  • a folyónevek és a szelek (egyfajta archaikus animizáló-termékenységi gondolkodásnak megfelelően): Albis m. (Elba), Mosella m. (Mosel); aquilō m. (északkeleti szél);
  • a népnevek: Scytha m. (szkíta).
• Egységesen nőneműek
  • a fák, szigetek (ugyancsak termékenységi okokból): mālus f. (almafa), pōpulus f. (nyárfa), pīnus f. (fenyő), quercus f. (tölgy); Dēlus f. (Délosz szigete);
  • a városok és országok (mint a legtöbb közösséghez kapcsolódó szó, a ház, a család, a törzs): Corinthus f. (Korinthosz), Ægyptus f. (Egyiptom).
  • A ‑siō, ‑tiō, ‑xiō, ‑tus, ‑tas, ‑tudo végű elvont és kumulatív fogalmak: visiō f. (látás), quæstiō f. (kérdés, keresés), connexiō f. (kapcsolat), iuventus f. (fiatalság), pulchritudo f. (szépség).

• Egységesen semlegesneműek
  • A ragozhatatlan szavak: fās n. (isteni törvény), nefās n. (isteni tilalom).

[szerkesztés] A főnévragozás deklinációi

[szerkesztés] A deklinációk felosztása

	Romulus: […] Az uzsonnámat. Pryamus: Az ozsonnát. Romulus: Az uzsonnát. Hogy mi a klasszikus latinság, azt az én házamban én határozom meg.
– F. Dürrenmatt, A nagy Romulus

A régi-régi grammatikai hagyománynak megfelelően világszerte öt deklinációba sorolják a névszókat a tőhangzó alapján – bár nem teljesen következetesen, az úgynevezett harmadik deklinációban ugyanis egymás mellett vannak a mássalhangzós és az i-tövű szavak (ez utóbbi ugyanis félhangzónak számít tőhangzóként, ezért a mássalhangzós ragozást követi), a többi deklináció tisztán magánhangzós töveket tartalmaz (voltaképpen tehát a kétféle gyökeresen különböző ragozás a mással- és a magánhangzós; az utolsó két deklináció az előbbi ragjaival alakult ki, bár a tövek magánhangzósak, és messze ritkább tőtípust tartalmaznak, mint az első három).

A tőhangzót úgy kapjuk meg, hogy a többes genitivus ‑rum vagy ‑um végződését elhagyjuk:

Melléknevek csak az 1–3. deklinációhoz tartoznak, azon belül részleteket lásd a melléknevek ragozásáról szóló szakaszban.

A főnevek szótári alakja (averbó) a sing. nom.-t közli első helyen, azután a sing. gen. végződését,^[6] azután a szó nemét, pl.: terra, ‑æ f (föld); a mellékneveké a sing. nom. alakját, majd a többi nemhez tartozó sing. nom. végződést, pl. bonus, ‑a, ‑um (jó), facilis, ‑e (könnyű) és dives (gazdag), de szokásos így is: bonus 3, facilis 2 és pauper 1 (olykor felső kitevővel is), ez utóbbi esetben az indexszám azt adja meg, hány alakú a melléknév, azaz hány nemet különböztet meg (a három alakúak mindhármat, a kétalakúak esetében az első a hím- és a nőnem, a második a semleges, az egyalakúak mindhárom nemben ugyanazt az alakot használják).

[szerkesztés] Az összes deklinációra érvényes szabályok

• A vocativus alakilag egybeesik a nominativusszal, kivéve
  • a 2. deklináció ‑us-ra végződő főneveit, melyeknek a vocativusa ‑e;

• • az ‑ius végű tulajdonneveket, melyeknek a vocativusa ‑ī, pl. Pompeius → Pompeī;
  • és egyetlen szókapcsolatot, melyben szintén ‑ī a voc.: mī fīlī (fiam!).^[7]

• A semlegesnemű (neutrum) névszók alany-, tárgy- és megszólító esete alakilag egybeesik mindenhol (úgynevezett „neutrum-szabály”), egyes és többes számban is, és többes számban e három esetben mindenütt ‑a a végződés.

• A plur. dativus és ablativus alakilag mindenütt egybeesik.

[szerkesztés] Első deklináció, ā-tövűek (declinatio prima)

Az 1. deklinációhoz tartozó nevek a sing. nom.-ban a-ra végződnek, a szótári alakjuk: puella, ‑æ f (lány), a tövük a plur. gen-ből (terrārum): '‑ā‑'.

Az ide tartozó főnevek elsöprő többsége nőnemű (az ā-tő egy jellegzetesen nőnemű, magánhangzós grammatikai tő), pl. puella nostra (a mi lányunk). Kivételek:

• az olyan foglalkozást jelölő szavak, melyeket többnyire férfiak töltenek be:
  • poēta bonus (jó költő)
  • agricola sēdulus (szorgos földműves)
  • nauta piger (lusta hajós)
• a népnevek általános alanyként alkalmazva:
  • Persæ horrendī (rémisztő perzsák)
  • Celtæ multi (rengeteg sok kelta)

Ezekhez tehát a nőnemű tövük ellenére hímnemben illeszkednek a melléknevek.

[szerkesztés] Kivételes alakok

• A familia régies sing. gen. formája familiās megmarad e két szókapcsolatban:
  • pater familiās (családapa),
  • māter familiās (családanya);
• Ha egymás mellett áll a fīlius és a fīlia (illetve a deus és a dea) többes dativusa vagy ablativusa, akkor ez utóbbiak az alaki egybeesés elkerülésére szokásos végződése helyett rendszerint fīliābus illetve deābus végződést kap.

• Az 1. deklinációban ragozódnak az ‑ās, ‑ēs végződésű hímnemű (Ænēās, Anchīsēs), illetve az ‑ē végződésű nőnemű (Circē) görög tulajdonnevek, ragozásukat lásd külön, a Görög nevek és kölcsönszavak ragozása szakaszban.

[szerkesztés] A deklináció története

• Sing. nom.: az ‑a alkalmasint hosszú *‑ā volt,^[8] ebből rövidült > ‑a. Lehetséges magyarázat: kéttagúak jambikus rövidüléséből általánosulhatott, így: *togā (hangsúly az első szótagon) > toga, ugyanígy aqua, mola, via etc.
• Sing. acc.: *‑ām > ‑am, szintén megrövidült (hosszú ‑ām-ra lásd: oszk paam ~ latin quam).
• Sing. gen.: az ‑æ mellett két további alak is volt „forgalomban”, 1) az ólatin ‑ās, 2) az ‑æ előzménye és 3) az ‑æs:

• 1. ‑ās = indoeurópai ‑ās (< *‑ā + ‑os), vesd össze pater familiās, māter familiās, filius familiās, de előfordul pater familiæ is. Livius Andronicusnál Latonās (Latona Létó latinos neve), Naeviusnál terrās, fortunās, Enniusnál viās sing. genitivusi alakok találhatóak.
  2. ‑æ < ‑āī, a második deklináció ‑ī birtokosának analógiájára: agricolās bonī > agricolāī bonī stb.^[9] Az ‑āī előfordul írásban Plautusnál: fīliāī, Enniusnál: viāī (Annales, 203), silvāī frondōsāī (191), rēx Albāī Longāī, Lucretiusnál: aquāī, animāī stb. (alkalmasint direkt archaizálás); már ‑æ formában előfordul Plautusnál: filiæ, Enniusnál: operæ pretium (465).
  3. ‑æs < ‑æ és ‑ās kontaminációjából, azaz az előbbi kettő összemosásából.
• Sing. dat.: az ‑æ < ólatin ‑ai, feliratokon: Dianai (D 44), Meneruai (178), Iuturnai sacrum (135). Az ‑ai viszont < ‑āī-ra megy vissza, ami azonos az ieu. *‑āī-jal < *‑ā + ei. Claudius császár feliratában (kétségtelenül szándékos archaizálás) ‑ai dat.: Antoniai, Augustai és Agrippinai. Ólatinban előfordul: ‑ā, vesd össze Diana, Loucina, Matre Matuta (D 45–175) < ‑āi-ból, a második deklinációs sing. dat. analógiájára, ahol az ‑i dativusi rag szintén lekopott a tőhangzó mögül: ‑ōī > ‑ō.
• Sing. abl.: ‑ā < ‑ād, italikus új képzés az ō-deklináció sing. abl. ‑ōd ragja mintájára: ‑ad lásd a Senatusconsultum de Bacchanalibusban: sententiad, arvorsum ead, suprad, exstrad – a szóvégi ‑d Kr. e. 200 körülre kopott le.

[szerkesztés] Második deklináció, ō-tövűek (declinatio secunda)

A 2. deklinációba tartozó főnevek sing. nom.-ban ‑us-ra és ‑um-ra végződnek^[10], illetve végződés nélküliek (puer).^[11] Szótári alakjuk: dominus, ‑ī m (úr), labellum, ‑ī n (szájacska, ajak) és puer, ‑ī m (fiú), a tövük a plur. gen-ből (labellōrum): ‑ō-.

Puer ragozását követi a vir (férfi).

[szerkesztés] Az ō-tövű főnevek neme

Az ‑us, ‑er, ‑ir végűek általában hímneműek, az ‑um végűek semlegesneműek:

• dominus benignus (bőkezű úr)
• ager publicus (állami föld)
• vir malevolus (rosszindulatú férfi)
• labellum pulchrum (szép szájacska)

Az ‑us végűek közül

• nőneműek (a Jelentésük alapján kivételek szakaszban tárgyaltak és) a következők:

• • humus, ‑ī f. (termőföld)
  • alvus, ‑ī f. (has)
• semlegesneműek:
  • vīrus, ‑ī n. (méreg)
  • vulgus, ‑ī n. (tömeg, nép)

• • pelagus, ‑ī n. (tenger)

[szerkesztés] A deklináció sajátságai

• Az ‑ius, ‑ium végű szavak a sing. gen. pro forma „szabályos” ‑iī végződést hajlamosak ‑ī-vé vonni össze, pl. Vergilius → Vergilī, Horātius → Horātī. Ez minden bizonnyal a beszédben is összevonódott, köznevek ilyen ragozására főleg költői szövegekből van példa: consilium → consilī.
• Az ‑ius végű tulajdonnevek sing. vocativusa ‑ī, pl. Tullius → Tullī (ugyanígy: mī fīlī, azaz „Fiacskám!”). *A plur. gen. végződése ‑ōrum-ból ‑ūm-má vonódhat össze ezeknél: sēsterius → sēstertiūm, nummus → nummūm, iugerum → iugerūm, superī → superūm, triumvirī → triumvirūm (költői szövegekben vir → virūm is).

• A deus, ‑ī m (isten) ragozása rendhagyó:

• A locusnak kétféle többes száma van:

• • locī m. (könyvbéli passzusok, helyek, idézetek)
  • loca n. (földrajzi helyek)
• Az ‑eus végű görög tulajdonnevek (pl. Orpheus) ragozására lásd a Görög nevek és kölcsönszavak ragozása szakaszt.

[szerkesztés] Harmadik deklináció, msh.- és i-tövűek (declinatio tertia)

A harmadik deklinációhoz tartoznak a mássalhangzós és az i-tövű névszók (ez utóbbiak azért, mert az i félhangzóként viselkedik a tőben, tehát az i-tövűek voltaképpen a mássalhangzós ragozást követik). Sing. nominativusuk változatos formákat mutat, de a gen. mindig ‑is-re végződik. Szótári alakjuk: rēx, ‑gis m. (király), nāvis, ‑is f. (hajó). E szavak tövét is a plur. gen. végződésének (‑um) elhagyásával kapjuk meg: rēgum → ‑g-, a rēx tehát mássalhangzós tövű, és nāvium → ‑i-, a nāvis tehát i-tövű.

Azokat az idetartozó főneveket, melyeknek a sing. gen.-ben a sing. nom.-hoz képest egyel több szótag van, egyenlőtlen szótagszámúnak nevezzük; ha a szó szótagszáma a sing. nom.-ban és gen.-ben azonos, egyenlő szótagszámú a neve (ennek a nyelvtani nem és a tőtípus szempontjából lesz jelentősége).

• Egyenlőtlen szótagszámra példák: rēx, rē|gis; con|sul, con|su|lis; mul|ti|tū|dō, mul|ti|tū|di|nis.
• Egyenlő szótagszámra példák: avis, avis; nūbēs, nūbis; cædēs, cædis.

[szerkesztés] Mássalhangzós tövűek

Az idetartozó főnevek kevés kivételtől eltekintve egyenlőtlen szótagszámúak: sōl, sōlis m. (nap, az égitest); arbor, arboris f. (fa).

A deklináció sajátosságai:

• Rendhagyó a sing. nom.:
  • Iuppiter, Iovis m. (Jupiter): Iovem, Iovis, Iovī, Iove^[13]
  • bōs, bovis m./f. (marha):
    • sing. bovem, bovis, bovī, bove
    • plur. bovēs, bovēs, boum (bovum), bōbus/būbus, bōbus/būbus (bovibus helyett)
  • senex, senis m. (öreg):
    • sing. senem, senis, senī, sene
    • plur. senēs, senēs, senum, senibus, senibus
  • nix, nivis f. (hó):
    • sing. nivem, nivis, nivī, nive
    • plur. nivēs, nivēs, nivium, nivibus, nivibus
  • iter, itineris n. (út):^[14]
    • sing. iter, itineris, itinerī, itinere
    • plur. itinera, itinera, itinerum, itineribus, itineribus
• A plur. átmegy az ō-deklinációba:
  • vās, vāsis n (edény):
    • plur. vāsa, vāsa, vāsōrum, vāsīs, vāsīs
• Egyes mássalhangzós tövűek a plur. gen.-ban i-tövű, ‑ium ragot kapnak: līs, lītis f. (per): lītium • mūs, mūris m. (egér): mūrium • nix, nivis f. (hó): nivium • os, ossis n. (csont): ossium • strix, strigis f. (bagoly): strigium.

[szerkesztés] i-tövűek

Az i-tövűek ragozásában a félhangzós tő gyakran olvad össze a mássalhangzós ragozásból vett ragokkal, azok kötőhangzóival, és különféle alosztályokat képeznek az ide tartozó szavak aszerint, mennyire érvényesült az i-tő ereje maradéktalanul a végső ragozásban. Eszerint megkülönböztetünk két fő csoportot:

• a tiszta i-tövűeket, ezek ragozásában az ‑i- szinte minden esetben megmaradt (bizonyos alakváltozatokban tényleg minden esetben),
• és a vegyes i-tövűeket, ezek ragozásában az ‑i- egyedül a plur. gen. ‑ium ragjában maradt meg, egyébként a mássalhangzós ragozást követik (ez utóbbiak vannak többen).

Mindkét csoportban számos kivétel és sajátosság akad.

[szerkesztés] Tiszta i-tövűek

Ide tartoznak a következő m. és f. főnevek: febris, febris f. (láz) • puppis, puppis f. (hajótat, hajófar) • secūris, secūris f. (bárd) • turris, turris f. (torony) • vis f. (plur. virēs) • Neāpolis, Neāpolis f. (Nápoly) • Tiberis, Tiberis f. (Tiberis folyó). E szavak tövében a plur. nom. és acc. kivételével (de olykor még ott is!) mindenütt megtalálható az ‑i.

Tiszta i-tövűek az ‑e, ‑al, ‑ar végű^[15] neutrumok (például mare, animal, calcar):

[szerkesztés] Vegyes i-tövűek

E főnevek deklinációja az i-tövűek ragozásából csak a plur. gen. ‑ium végződését tartotta meg, egyebekben a mássalhangzósok ragozását követi. Ide tartoznak:

• az ‑ēs vagy ‑is végű egyenlő szótagszámúak, például nāvis, ‑is f. (hajó) nūbes, nūbis f. (felhő);
• azok a főnevek, melyeknél a sing. gen. végződése előtt egynél több mássalhangzót találunk: pl. urbs, urbis f. (város ), arx, arcis f. (fellegvár), imber, imbris m. (eső, zápor).

[szerkesztés] Sajátságok

• A következő egyenlő szótagszámú szavak a plur. gen.-ben mégsem i-tövű ragot, hanem a mássalhangzós ‑um-ot hozzák: canis, ‑is m./f. (kutya): canum • iuvenis, ‑is m. (ifjú): iuvenum • mēnsis, ‑is m. (hónap): mēnsum • senex, senis m. (öregember, vénség): senum.

• A sing. gen. előtti két mássalhangzó dacára a következő szavak nem átallanak a plur. gen.-ben is mássalhangzós ‑um végződést hozni: pater, ‑tris m. (apa, atya): patrum • māter, ‑tris f. (anya): mātrum • frater, ‑tris m. (fivér): fratrum • parēns, ‑entis m./f. (szülő): parentum^[16]

• Az ignis, ignis m. (tűz) a sing. abl.-ban gyakran ignī alakot képez tiszta i-tövű raggal, amit nem volna szabad neki mint „rendes” vegyes i-tövűnek.
• A plur. acc.-ban olykor ‑ēs helyett ‑īs-t találunk: partīst partēs helyett, urbīst urbēs helyett.
• Az ide tartozó görög főnevek ragozását lásd a Görög nevek és kölcsönszavak ragozása szakaszba.

[szerkesztés] A harmadik deklinációba tartozó főnevek neme

	I. főszabály (hímnem)[17] ‑ō, ‑or, ‑os, ‑er végű szó / a hímnembe tartozó. Nem kevésbé hímnemű lesz / ragozásban növő ‑es! Kivételek Az ‑ō végűekre: ‑dō, ‑gō, ‑iō végzetű / nagyobbrészt csak nőnemű. De az ōrdō és ligō / cardō, margō, harpagō, ehhez a septemtriō / mind hímnemhez tartozó, s így az ‑iō végzetű, / ha érzéki, konkrét szó. Nőnemű mindig carō. Az ‑or végűekre: Æquor, marmor és a cor / semlegesek mindenkor! Feminini generis / csak az arbor, arboris. Az ‑ōs/‑os végűekre: Cōs, dōs, eōs nőneműek, / habár ezek ‑ōs végűek. De ōs és os ki van véve, / csakhogy semlegesbe téve! Az ‑er végűekre: Semlegesnemű is van ‑er / iter, ūber, vēr, cadāver, növénynevek, mint papāver. / Idejárul még a verber, nőnemű csak maga linter. Az ‑es/‑ēs végűekre: Van szótagnövesztő ‑es / és az itten nőnemű lesz: inquiēs, requiēs, compēs, seges, / mercēs, merges, quiēs, teges. Érc latinul æs, æris, / de neutrius generis! II. főszabály (nőnem)) Ha a végzet ‑as, ‑is, ‑aus és ‑x, mint ætās, avis, laus és nix, vagy ‑s-szel végződik a szó / s ez előtt áll mássalhangzó: az ilyen szók, jól jegyezd meg, / rendesen csak nőneműek! S ha nem növekszik az ‑es, / ez is csak nőnemű lesz! Kivételek Az ‑as/‑ās végűekre: Hímnemű as, elephās, adamās, / semleges, ha edényt jelöl: vās. Az ‑is végűekre: ‑is végzetű számos szó / a hímnemhez tartozó: axix, callis, caulis, ensis / fustis, orbis, vectis, mensis, pulvis, lapis meg a glis / s melynek vége ‑cis, ‑guis, ‑quis ‑ālis, ‑ollis, ‑mis vagy ‑nis. Az ‑x végűekre: Ha a szónak vége ‑ex / hímnemű az, mint a grex. Nőnemű csak lex és nex / meg hozzá a supellex! Az ‑s végűekre: Hímnemű a fons és mons, / hozzá torrens, dens és pons, azonkívül tridens, rudens / így oriens és occidens. III. főszabály (semlegesnem) ‑e, ‑l, ‑n, ‑t végű szó, / semlegeshez tartozó; ‑ar, ‑ur, ‑us és ‑ma végű, / szintén semlegesnemű. Kivételek Az ‑l, ‑n, ‑ur végűekre: Pecten és a sōl és sāl, / hímneműek között áll, éppen így még három ‑ur: / turtur, vultur és furfur. Az ‑us végűekre: Nőnemű van kilenc ‑us: / virtūs, salūs, iuventūs, incūs, tellūs, senectūs, / pecus, palūs, servitus. Hímnemű is van még ‑us: / tripūs, lepūs meg a mūs.
– {{{4}}}

• A természetes nem alapján
  • masculinumok pl.: civis, ‑is (polgár), aquilō, ‑ōnis (északkeleti szél);
  • femininumok pl.: uxor, ‑is (feleség), soror, ‑is (nővér), abies, ‑etis (fenyő).
• Végződésük alapján (grammatikai nem, a szabályokat rímes versbe szedve lásd a jobboldali idézetsávban):^[18]

Kivételek:

• A masculinum-szabály alól:
  • femininumok | arbor, arboris (fa), dōs, dōtis (hozomány), linter, lintris (csónak);
  • neutrumok | cadāver, ‑eris (holttest), iter, itineris (út), vēr, vēris (tavasz), cor, cordis (szív), marmor, ‑oris (márvány), æquor, ‑oris (síkság, tenger), ōs, ōris (száj), os, ossis (csont).
• A femininum-szabály alól:
  • masculinumok:

• • • ās, assis (as), pēs, pedis (láb), ariēs, ‑etis (kos), pariēs, ‑etis (fal), vertex, ‑icis (örvény), calix, ‑icis (kehely), grex, gregis (nyáj);
    • collis, ‑is (domb), mēnsis, ‑is (hónap), piscis, ‑is (hal), lapis, ‑idis (kő), fascis, ‑is (nyaláb), pulvis, ‑eris (por), orbis, ‑is (kör), cinis, ‑eris (hamu);
    • finis, ‑is (határ), īgnis, ‑is (tűz), amnis, ‑is (folyó), sanguis, ‑inis (vér);
    • leō, ‑ōnis (oroszlán), ōrdō, ‑inis (rend), sermō, ‑ōnis (beszéd), turbō, ‑inis (forgás), carbō, ‑ōnis (szén);
    • mōns, montis (hegy), pōns, pontis (híd), fōns, fontis (forrás), dēns, dentis (fog);
  • neutrumok | vās, vāsis (edény), æs, æris (érc).
• A neutrum-szabály alól:
  • masculinumok | sōl, sōlis (nap), mūs, mūris (egér), sāl, salis (só), lepus, ‑oris (nyúl), vultur, ‑uris (keselyű);
  • femininumok | az ‑ūs, ‑ūtis és az ‑us, ‑udis végű főnevek, pl. salūs, ‑ūtis (egészség), virtūs, ‑ūtis (erény), laus, laudis (dicséret), fraus, fraudis (csalás).

[szerkesztés] Negyedik deklináció, u-tövűek (declinatio quarta)

A 4. deklinációba tartozó főnevek sing. nom.-ban ‑us-ra vagy ‑ū-ra végződnek, szótári alakjuk: frūctus, ‑ūs m (gyümölcs), cornū, ‑ūs n (szarv), a tövük a plur. gen-ből (fructuum, cornuum): ‑u-. Ezek a szavak láthatóan a mássalhangzós ragozás ragjait vették át (az ‑u- is hajlamos félhangzóként viselkedni a tőben, mint az ‑i-).

[szerkesztés] us-végű hímneműek

[szerkesztés] ū-végű semlegesneműek

[szerkesztés] Az u-tövű főnevek neme

Az ‑us végűek hímneműek, pl. cursus longus (hosszú futás); az ‑ū végűek semlegesek, genū lævum (bal térd).

Kivételek, ‑us végződésük ellenére is femininumok:

• természetes nemük alapján, pl. quercus, ‑ūs (tölgy);
• egyéb kivételek | Īdūs, ‑uum (a hónap 13. v. 15. napja), acus, ‑ūs (tű), tribus, ‑ūs (kerület, törzs), manus, ‑ūs (kéz), porticus, ‑ūs (oszlopcsarnok),^[19] domus, ‑ūs (ház).

[szerkesztés] A deklináció sajátosságai

• A neutrumok sing. dat.-ának végződése egybeesik a sing. abl.-szal: ‑ū.
• A plur. dat. és abl.-ban ‑ubus végződést hoznak: arcus, ‑ūs m. (ív) → arcubus • tribus, ‑ūs f. (kerület, törzs) → tribubus • artus, ‑ūs m. (tag) → artubus • portus, ‑ūs m. (kikötő) → portubus^[20] • lacus, ‑ūs m. (tó) → lacubus.
• A domus, ‑ūs f. (ház) alakjait részben az ō‑, részben az u-deklináció szerint képezi (és még azon belül is ingadozik, ráadásul kivételképpen önálló locativusa van), ezért külön ismertetendő:

• Ugyancsak vegyesen képezi alakjait a laurus, ‑ī f. (babér): sing. gen. laurī/laurūs; plur. nom. laurī, laurūs; gen. csak lauruum; dat.-abl. laurīs és lauribus.

[szerkesztés] Ötödik deklináció, ē-tövűek (declinatio quinta)

Az 5. deklinációba tartozó főnevek sing. nom.-ban ‑ēs végűek, szótári alakjuk: rēs, reī f (dolog), diēs, diēī f. (határnap), a tövük a plur. gen-ből (rērum, diērum): ‑ē-. A deklinációba főként nőnemű szavak tartoznak, és nem nagyon népes.

[szerkesztés] Az ötödik deklinációhoz tartozó főnevek neme

E főnevek általában nőneműek, pl. rēs publica (közügyek, köztársaság); hímnemű azonban a diēs, ha a jelentése „nap” úgy általában, nem pedig valamely konkrét időpont: diēs āter (szerencsétlen, átkos nap) és meridiēs calidus (forró délidő), de diē constitūtā („a kitűzött napon”)!

[szerkesztés] A deklináció sajátosságai

• Teljes, minden esetben használatos paradigmája csak a diēsnek és a rēsnek van.

• A sing. gen.-ban az ‑eī végződés e-je i után megnyúlik: diēī, mássalhangzó után azonban rövid: fideī.
• Néhány ‑ēs-re végződő harmadik deklinációs főnév egyes alakjaiban átcsábul az ötödik deklinációba:
  • requiēs, ‑ētis f. (nyugalom, pihenés): acc. requiem, abl. requiē;
  • plēbs, plēbis f. (nép): gen. plēbei vagy plēbī, ezért: plēbī/plēbis tribunus (néptribun) és plēbī scītum vagy plēbīscītum (népgyűlési határozat, néphatározat).

[szerkesztés] Görög nevek és kölcsönszavak ragozása

A görög nevek és kölcsönszavak (tekintve a két nyelv névragozási rendszerének nagyfokú rokonságát) a megfelelő latin deklináció szerint ragozódnak (tőtípusonként) többnyire probléma nélkül, de olykor mégis megőrzik görögös végződéseiket.

• Az ā-deklinációhoz tartozó femininumok gen.‑a ‑æ vagy ‑ēs (görögös); a masculinumok a sing. nom.-ban megőrzik a görögös ‑ās vagy ‑ēs végződést:

• Az ō-deklinációhoz tartozik:

• A harmadik deklináció szerint ragozzuk a mássalhangzós és i-tövű kölcsönszavakat:

[szerkesztés] Sajátosságok

• Az āër ragozását követik: æthēr, ætheris m. (levegőég), crātēr, crāteris m. (vegyítőedény).
• Egyes tulajdonnevek megtartják a sing. nom.-ban a görögös ‑ōn végződést (Xenopōn), mások viszont ‑ō-ra végződnek latinosan (Platō, Solō).
• Az ‑ma végű semlegesek a plur. dat.-abl.-ban ‑ibus helyett ‑īs végződést hozhatnak (epigrammatīs).

[szerkesztés] Melléknevek ragozása

A latin melléknév a magyartól eltérően nemben, számban és esetben igyekszik megegyezni azzal a főnévvel, amelyikre vonatkozik: fābula bona (jó sztori), consuētūdō mala (rossz szokás). Ebből már nyilvánvaló, hogy amennyire tehetik, a melléknevek a főnévragozást fogják követni, mégpedig két főcsoport szerint:

1. a magánhangzós tövű melléknevek a hím‑, nő‑ és semlegesnemet külön alakkal különböztetik meg (tehát mindig háromalakúak), magukévá teszik az 1–2. deklináció töveit és ragozását (a nőnemű alakok értelemszerűen az ā-tövű ragozást követik, a hím- és semlegesneműek az ō-tövűt);

1. a mássalhangzós tövű melléknevek a 3. (azaz a mássalhangzós tövű) deklináció szerint ragozódnak, azon belül lehetnek:
   1. mindhárom nemet külön alakkal megkülönböztetőek (háromalakúak),
   2. a hím- és nőnemre azonos alakot alkalmazók, melyek csak a semlegesnemet különböztetik meg (kétalakúak),

1. 1. mindhárom nemre egyetlen alakot használó melléknevek (egyalakúak).

Mindhárom alcsoport a 3. deklináció szerint ragozódik.

A 4. és 5. deklinációhoz nem tartozik melléknév.

[szerkesztés] A melléknév főnevesülése

• A melléknév nagyon gyakran főnevesülhet:
  • hímnemű főnévként pluralis alakok: bonī (a rendes emberek) sapientēs (a bölcsek, a filozófusok), Trōiānī (a trójaiak);
  • semlegesként singularisban, pl.: vērum dicere (megmondani az igazat), bonum (a jó, valakinek a java).

• • semlegesként pluralisban, pl.: futūra (jövő, szó szerint: „a jövendő dolgok”), haec (az itt következő dolgok), difficilia (a nehézségek).
• Egyes névszavak hol főnévként, hol melléknévként használatosak:

[szerkesztés] A melléknevek használata

A melléknév többnyire

• jelzőként,
• állapothatározóként áll a mondatban (gyakran ki nem tett, odaértendő létigei állítmánnyal), s a főnévhez ez utóbbi alkalmakkor is alkamazkodik nemben, számban esetben – példa: fābula clāra est („ez a mese híres mese”).^[21]

[szerkesztés] Az 1–2. deklinációhoz tartozó (mgh-tövű) melléknevek ragozása

Ezek a melléknevek háromvégűek:

• az ‑us és ‑er végű alak a masculinum, a 2. deklináció szerint ragozódik;
• az ‑a végű alak a femininum, az 1. deklináció szerint ragozódik;
• az ‑um végű alak a neutrum, a 2. deklináció szerint ragozódik;

például bonus, bona bonum (szokásos jelölésük szótári alakban: bonus, ‑a, ‑um vagy bonus 3, de szokásos felső kitevővel is: bonus³ – e két utóbbi esetben a szám azt jelzi, hogy az illető háromvégű főnév ragozása a szokásos ‑us, ‑a, ‑um végű ragozást követi, kompikáció nincsen).

[szerkesztés] Az ‑us, ‑a, ‑um végűek

[szerkesztés] Az ‑er, ‑a, ‑um végűek

A szinkopálatlan ‑er, ‑a, ‑um végű melléknevek a hangsúlytalan rövid e-t megőrzik a tőben mindenhol, tehát voltaképpen a végződésük ‑er, ‑era, ‑erum, s az ‑er- csoportot mindenütt megtartják. Ilyenek például: asper, aspera, asperum (érdes), tener, tenera, tenerum (gyöngéd), miser, misera, miserum (szerencsétlen), lacer, lacera, lacerum (széttépett).

A szinkopált ‑er, ‑a, ‑um végűek a tő hangsúlytalan e szótagját csak szóvégi helyzetben őrzik meg, a sing. masc. alanyesetében: ‑er, és minden további alakból kiesik (szinkopálódik^[22]). Ilyenek: pulcher, pulchra, pulchrum (szép), āter, ātra, ātrum (fekete,