Daniell-elem

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Daniell-elem a galvánelemek egy fajtája. John Frederic Daniell (1790. március 12., London; 1845. március 13., London) angol kémikus és fizikus 1836-ban állította össze először.

Kialakítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Daniell-elem

A Daniell-elem elektródjai ugyanazok, mint amiket a Volta-elemben alkalmaznak, azzal a különbséggel, hogy a cinkből (ZnSO4) készített elektród hígított kénsavban, azaz cink-szulfát (ZnSO4) oldatba, míg a réz elektród rézgálic (CuSO4) oldatba merül, egymástól független üvegedényben. Ilyenkor biztosítani kell a töltések kiegyenlítődését. Erre a célra ún. sóhidat alkalmaznak.

Daniell-elem közös edényben

Egy közös edényben is elhelyezhetők az elektródok és különböző elektrolitok, de akkor a két teret egymástól égetett agyagból készített diafragmával kell elválasztani.

Diafragmát alkalmaznak az ún. kétfolyadékú galvánelemeknél, ahol az oldatok keveredését meg kell akadályozni, de az áram vezetését nem szabad korlátozni. Általában máztalan, égetett agyagból, vagy porcelánból készítik.

Az elem terhelése alatt a pozitív cinkelektród az elektrolitjában folyamatosan oldódik, a negatív réz elektródán a hidrogén gáz helyett a réz-szulfát oldatból réz fog kiválni, így a galvánelemeknél kialakuló polarizációból kialakuló ellenáram elmarad.

Tulajdonsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Üresjárati feszültsége 1,1 volt.

Megfelelő méretű cinklemez alkalmazása esetén, és a réz-szulfát oldal telítettsége biztosítva van, akkor közel állandó feszültség mellett közel állandó teljesítmény képes leadni.

A korszerű szárazelemek és akkumulátorok alkalmazása miatt, a Daniell-elemet már nem alkalmazzák.