Beosztás (felsőoktatás)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A magyar egyetemeken, főiskolákon és kutatóintézetekben a hazai szokások és a törvényi szabályozás [1][2] alapján az oktatói-kutatói pályának – emelkedő hierarchia szerint – az alábbi beosztásait (valójában ezek munkakörök és egyúttal címek [3]) különböztetik meg:


Az oktatói munkaköri elnevezések (az alábbi kiegészítéssel) egyúttal munkaköri címek is, melyet az adott munkakörben lévő az adott alkalmazás fennállása alatt (annak megszűnéséig) használhat is.[3]

Az egyetemi tanár[6]) és a vonatkozó törvényi szabályozás hatálybalépéséig a cím használatára jogosultságot szerzett főiskolai tanár[7][8]) jogosult a professzori cím használatára, ameddig a miniszterelnök, illetve a köztársasági elnök a tanári cím használatának jogát nem vonja meg.[4]

Nevek megadásakor előbb általában a tudományos fokozatot, majd a nevet és a beosztást (címet) adják meg (például Dr. X. Y. docens). Kivétel ez alól a professzorok megszólítása: pl. Igen tisztelt Professzor úr! De szokásos a beszélt nyelvben az X. Y. professzor forma is.

Léteznek az oktatói-kutatói munkaköröktől eltérő tanári munkakörök is a felsőoktatásban. A leggyakoribb ilyen munkakörök: nyelvtanár, testnevelő tanár, művésztanár, gyakorlati oktató, kollégiumi tanár, mérnöktanár, műszaki tanár. [9]

A nem főállásban alkalmazott oktatók státusza óraadó. Bizonyos esetekben az intézmény szenátusa a következő címeket adományozhatja az óraadóknak:

  • magántanár – ha rendelkezik doktori fokozattal,
  • címzetes főiskolai vagy egyetemi docens, illetve címzetes főiskolai vagy egyetemi tanár – ha országosan elismert szaktekintély,
  • mesteroktató – ha kiemelkedő gyakorlati oktatói munkát végez.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]