Balatonboglári Kápolnaműterem
A Balatonboglári Kápolnaműterem az 1970-es évek magyar neoavantgárd művészetének egyik legismertebb kiállítóhelye.
Története
Eredetileg a Körmendy család építtette 1893-ban a helyi temető kápolnáját. Mivel Balatonboglárnak 1932-ig, a nagytemplom megépítéséig nem volt temploma, ezért addig felszentelt katolikus templomként is működött az eklektikus stílusú épület. A nagytemplom megépítése, majd az új temető megnyitása után idővel a régi temető elhagyatott lett, benőtte a bozót.
1966-ban Galántai György akkori képzőművészeti főiskolás hallgató talált rá a bozóttal benőtt kápolnára és helyi plébános segítségével kibérelte azt a római katolikus egyháztól. A Kápolnaműterem, megkerülve a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) hivatalos kultúrpolitikáját, 1970-től 1973 nyaráig, a hatóság általi erőszakos bezárásáig underground kiállítási helyszínként működött.
Nyaranta megrendezett kiállításai, illetve eseményei (koncertek, előadások, performanszok) nagyban meghatározták az 1970-es–1980-as évek progresszív művészeti irányzatainak alakulását.
A hivatalos szervek, azaz a Képzőművészeti Lektorátus által zsűrizetlen, ezért illegálisan rendezett kiállításain olyan művészek mutatkoztak be, mint Erdély Miklós, Jovánovics György, Maurer Dóra, Hajas Tibor, Halász Péter és színháza, Szentjóby Tamás, Méhes László, Bak Imre, Nádler István, Türk Péter, Najmányi László, Baksa-Soós János, Najmányi László, Bódy Gábor, Pauer Gyula, Prutkay Péter, Perneczky Géza, Pinczehelyi Sándor, Szkárosi Endre, Szeift Béla, Tandori Dezső.
A szépirodalomban
Bertha Bulcsu A kenguru című regényében a főhős, a sofőr Varjú felvesz a teherautójába egy stoppos lányt, aki hívja, hogy menjenek el együtt Boglárra, mert ott a Balcsi és a kápolna, amely „valamilyen művész fejeké, de mindenkit beengednek”.