A holló

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
John Tenniel illusztrációja Edgar Allan Poe verséhez (1858)

A holló Edgar Allan Poe amerikai író verse, amely először a New York Evening Mirror nevű lapban jelent meg 1845. január 29-én.

E korstílus legfőbb jellemzői a szélsőséges érzelmek, a hatalmas ellentétek, továbbá a vízió-, álomképszerűség (a fantázia nagy szerepe), túlzások, zeneiség, szabadság, elmenekülés térben és időben, műfajkeveredés, és nem utolsósorban a rettegés, a rémek, a horror és az éjszaka. Ezeket ebben az időszakban találják ki vagy ekkor használják először.
Ezek a stílusjegyek kiválóan megfigyelhetők Edgar Allan Poe A holló című versében. A mű legelején rögtön megfigyelhető egy romantikus jegy mégpedig a rémület, a költő ül a szobájában és egy apró zaj hallatán hirtelen megrémül, majd próbálja magát megnyugtatni. A következő versszakban megjelenik a költői én, majd azt gondolja, hogy Leonóra az elhunyt szerelme zörög, majd ismét próbálja magát nyugtatni. Egyre jobban fokozódik a feszültség és a rémület. Az alkotó egyre jobban fél, amikor felbukkan egy kísértethez hasonló rém:

“nem búgott más, csak egyetlen szó: "Leonóra!" -- halk sovár
hangon én búgtam:“Leonóra!” s visszhang kelt rá, halk sovár,
ez hangzott s más semmi más”

Továbbra is egyre jobban fokozódik a hangulat, mikor kinyitja az ablakot és berepül egy Holló:
“Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
s rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennenhordott
csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
ajtóm felett, Pallasz szobrán megűlt, mint kit helye vár, --
ült, nem is moccanva már.”

Ebben a részben található utalás egy másik romantikus műfajra, a mesére: “mesebeli vén madár”, majd egy matamorfózis, ahogy a holló átváltozik szoborrá. Ekkor a költő megnyugszik, majd meglepődve hallotta, hogy a madár neve "sohamár" ami a végtelenséget szimbolizálja:

“S fenn a csöndes szobron ülve, az a Holló egyedűl e
szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
s én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messziszáll,
mint remények, mint barátok, holnap ez is messziszáll,"

S szólt a Holló: “Soha már!”.”

Innentől kezdve a végtelenség szimbóluma végigkíséri az égsz verset, minden versszak végén azt károgja a madár, hogy “Sohamár”. Megpróbálja megfejteni a Holló titkát, miért károgja folyamatosan, hogy “sohamár” megjelenik egy álomkép, egy vízió:

“Ekkor úgy rémlett, a légnek sűrüjén látatlan égnek
füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
“Bús szív” búgtam “ím Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
hoz vigaszt és önt nepenthét, jó felejtést ád e pohár,
idd, óh idd a hűs nepethét, jó felejtés enyhe vár”

S szólt a Holló: “Soha már!” ”

A következő szakaszban ismét megjelenik a sátán, ez is jellemzően romantikus vonás, ismét előkerül a végtelenség , az, hogy nincs gyógyír a lelki problémákra.

Poe gyakran ír lélektani témájú műveket, sokat foglalkozik a lélekkel és ez itt is megjelenik.

A következő versszakban előkerül Isten, és a vallás, itt látszik, hogy a romantika a középkorra tekint vissza, ahol a mennybeli ”lét” igen fontos. Itt utal arra, hogy éjfél van ami szintén egy fontos romantikus időpont:
“Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám”

Ismét előjön a végtelenség képe, és egy alliteráció a romantika zeneiségének megfelelően: “vad vihar”.

A verset végén ismét megjelenik egy végtelenség motívum és ezzel zárja le a verset. A versben több helyen is megfigyelhető az enjambament, az áthajlás.
 

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz A holló témájú médiaállományokat.
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak
A holló témában.