Vita:Otello (opera, Verdi)

Ez a szócikk témája miatt az Olaszország-műhely érdeklődési körébe tartozik.
Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! Besorolatlan Ezt a szócikket még nem sorolták be a kidolgozottsági skálán. Nem értékelt Ezt a szócikket még nem értékelték a műhely fontossági skáláján. Értékelő szerkesztő: ismeretlen

Olaszországgal kapcsolatos szócikkek

Wikipédia:Cikkértékelési műhely/Index

Lektor sablon indoklása

Ahhot képest, hogy a cikk az operáról és a színdarabról szól, elég sok helyet foglal el benne Shakespeare élete. Megfontoladó az is, hogy nem kellene-e külön cikkbe tenni a darabot és az operát. --Hkoala ^vita 2007. október 16., 21:41 (CEST)

Van róla egy kezdetleges cikk szerénységem szerkesztésében, de még messze nincs kész, majd ..., --Hogyisne 2007. október 16., 21:51 (CEST)

Tatarozás (A szövegből kivágott részek)

A szöveg költője: Shakespeare (1564 – 1616)

Az Otello azon ritka dalművek közé tartozik, melyeknek nemcsak zenéje, hanem szövege is klasszikus alkotás: Verdi Otellójában Shakespeare tragédiáját ülteti át az operaszínpadra.

William Shakespeare a világirodalom egyik legnagyobb alakja. Működése arra az időre esett, melyet angol renaissance-nak szoktak nevezni. Virágzik a színház, de könnyen kirepül hüvelyéből a kard is, a viták, összekoccanások végére gyakran halálos párviadalok tesznek pontot. A főurak és a milliomos kalmárok házaiban finom zene szól: lantok, virginálok és madrigál-énekesek muzsikája bűvöli a szíveket, de a hölgyek és urak olykor, felrúgva a jó modort, olyan nyers és bárdolatlan hangon társalognak egymással, mintha a hirtelenében felvirágzott kikötők népétől lesnék el szókincsüket. Vérbő, rohamosan fejlődő, harcias és gyermekien érdeklődő korszak ez... Ebből a talajból nő ki a káprázatosan gazdag, ezerszínű élettől duzzadó és költői szépségben tündöklő shakespeare-i világ, mely a mese édes mézét egyesíti a valóságábrázolás keserű ízével, a költészet hatalmát a bírálat, a szókimondás erejével, a nagyszerű, lebilincselően érdekes színházi akciót a bölcselet, a mélységes életismeret halhatatlan poézisével.

William Shakespeare az Avon folyócska partján fekvő Stratford-upon-Avonban született. Az életrajzi kutatások szerint atyja valószínűleg földbérlő volt, állatokkal is kereskedett, sőt egyes források szerint mészáros mesterséget is űzött.

Shakespeare ifjúkoráról keveset tudunk. Latin iskolát végzett és alig 20 esztendős korában elhagyta szülővárosát és Londonba költözött. A fiatal művész nyilván szűknek találta a kisvárost. Egyes Shakespeare-kutatók szerint nem ez volt az egyetlen ok: állítólag Sir Thomas Lucy földbirtokos-arisztokrata üldözése miatt volt kénytelen otthonát elhagyni.

Shakespeare először a Leicester gróf védnöksége alatt álló színtársulathoz szegődött. Néhány évi munka után már nemcsak mint színész, hanem mint költő is magára vonja a figyelmet.

1603-ban éri a legnagyobb kitüntetés: társulatával együtt megkapja a „király színészei” címet és az uralkodó külön pátensben (szabadalomban) biztosítja az együttes zavartalan működését.

1611-ben visszavonul szülővárosába és felhagy az írói munkával is. Alig öt esztendővel később, 1616. április 25-én temetik el a stratfordi templom sírboltjába.

Shakespeare remekművei ezután egy időre feledésbe merültek. Új ízlés, a dráma új építés-módja lett uralkodóvá a színpadon és ez a stílus – szöges ellentétben Shakespeare írói módszerével – a dráma időbeli és térbeli egységét írta elő.

Száz esztendővel a nagy költő halála után Rowe ismét kiadja Shakespeare műveit, majd David Garrick, a világhírű színész viszi diadalra a halhatatlan alkotásokat. Az ő áldozatkészségéből épült – majd másfélszázados késéssel – Shakespeare síremléke is.

Garrick nemcsak Londonnal, majd egész Anglia-val ismertette meg Shakespeare életművét, hanem 1763-65 között lezajlott turnéján a francia, német és olasz közönséggel is. A drámáknak különösen Németországban volt nagy a visszahangjuk, s egy német író, Gotthold Ephraim Lessing az első esztétikus, aki kritikáiban (Hamburgische Dramaturgie) rámutat Shakespeare korszakos jelentőségére.

A Hamburgi Dramaturgia megjelenése után (1768-1769) mind többen csatlakoztak Gotthold Ephraim Lessing nézetéhez. Shakespeare remekműveit világszerte tanulmányozni kezdték, majd lefordították Európa minden nyelvére.

Magyarországon is körülbelül ebben az időben indul el Shakespeare kultusza. Kun Szabó Sándor, Kazinczy Ferenc, Döbrentei Gábor kísérletei után a XIX. század magyar költőinek legnagyobbjai: Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Arany János foglalkoztak a drámák lefordításával.

Shakespeare legtöbbször mesegyűjteményekből, krónikákból származó történeteket formált át drámai alkotássá. (Az Otello meséjét egy olasz nyelvű „Hecatommitti” – Száz rege – című mesegyűjteményből vette, melynek szerzője Cinthio Giraldi). A mesegyűjtemények vázlatos alakjait élesen kirajzolta, s így az avult pergamenlapok halott figurái megelevenedtek, kiléptek a krónika lapjáról, megtelve élettel, vágyakkal, elsöprő szenvedélyekkel.

Művei elvezetnek bennünket Hamlet, a dán királyfi világába, elébünk vetítik Macbeth, a skót trónbitorló pusztító csatáit és gyötrő lelkifurdalásait. A Velencei kalmár, Otello, III. Richárd, Coriolanus, Julius Caesar a drámai történeten túl elsősorban azt a kort tükrözik, amelyben Shakespeare élt és ennek a kornak valóságát a nagy angol drámaköltő maradéktalanul kifejezte.

Költészete az életet tükröző realizmus, a kor, az uralkodó osztály bűnei felett ítélkező kritika, a könyörtelen igazmondás, az örökértékű jellemábrázolás s a tiszta költészet klasszikus foglalata.

Velence története rész

Az Otello-dráma és az Otello-dalmű megértéséhez néhány vonással fel kell vázolnunk a tengeri vetélkedésből győzelmesen kikerülő Velence történetét.

A város alapítói az V. század első évtizedeiben a barbár hordák dúlásai elől az adriai partok szigeteire menekültek. Az úgynevezett Rialto szigetén különösen jelentékeny település keletkezett, mely lassanként a közeli partok és szigetek feletti uralmat is megszerezte. Különböző szerződésekkel, ügyes diplomáciai sakkhúzásokkal Velence urai arra késztették a keresztes hadakat, hogy – busás díjazás ellenében – fegyvereiket Velence vetélytársai ellen fordítsák. Így azután a „Szent Sír védelmezői” nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Korfu, Kréta, Negroponte, Morea és Dalmácia a velenceiek kezére kerüljön.

Itália majd minden területén előretör a kereskedőkből, bankárokból, pénzváltókból kikerülő polgári osztály, Velence azonban egy évezreden át fenntartja szigorúan arisztokratikus kormányzatát. A Libro d'oro (Aranykönyv) lapjain pontosan „törvénybe foglalják” azokat a törzsökös családokat, amelyek a város vezetésében részt vehettek. Az oligarchikus elnyomás természetesen lehetetlenné tette, hogy Velence fegyveres erejét a város, helyesebben a városállam lakosságából toborozzák. A fegyveres erőt zsoldoskatonaság és zsoldosvezérek képviselték.

A szinte példátlanul gazdag velencei arisztokrata köztársaság egyre több és több területet ragad magához. Meghódítja Páduát, Vicenzát, Veronát, Udinét, majd évszázados harcok árán végképp magához csatolja a magyar királyságtól elragadott Dalmáciát.

A XV. század során már a Jón-szigeteken is a velencei lobogó leng és végül a doge (az időről időre megválasztott arisztokrata államvezető) zsoldosai bevonultak Ciprus szigetére is.

Itt azonban már szemben találják magukat a török előnyomulással. Velence, mely szívós és könyörtelen küzdelmek során szétzúzta Genova hatalmát, megbirkózott a magyar királyok szárazföldi fölényével, megőrizte függetlenségét a francia, német, spanyol és pápai hatalommal szemben, lassú visszavonulásra kényszerül a török hódítók elől.

Az Otello történelmi háttere

Shakespeare a XV. századba vezet el bennünket. A színpadon velencei zsoldosok szerepelnek és a háttérben hatalmas küzdelem folyik a tenger királynője: Velence és a terjeszkedő muzulmán hatalom között. A történeti díszletek mögül újra meg újra előbukkan az angol társadalom és az angol ember.

Otello „gazdája”, Velence különösen érdekelte Shakespeare-t, mert az angol szigetbirodalom és az Adria-tengeri hatalmasság politikája, hatalmi eszközei rendkívül hasonlóak egymáshoz. Mindkét hódító hatalom a tengerre alapítja hatalmát. Otello története tehát arra az időpontra esik, mikor Ciprus valóságos végvár, előretolt bástya, melyet szüntelenül ostromol a török flotta. Otello nem történeti személy, alakja a condottierit, a zsoldoskapitányt személyesíti meg, aki hűséggel, hősiesen védelmezi azt a birodalmat, melyet hazájául, otthonául választott.

Az opera keletkezése

Verdi az Otello-ban nem először fordult shakespeare-i szöveghez, Macbeth című operája is a halhatatlan angol drámaíró szövegére készült. Ez a dalmű a zeneköltő egyik legkedvesebb szellemi gyermeke volt, az operaközönség azonban többszöri átdolgozás ellenére sem fogadta tetszéssel. Verdi csak negyven évvel a Macbeth balsikerű bemutatója után nyúlt ismét shakespeare-i témához. Ezúttal kiváló segítőtársra talált: az Otello szövegkönyvét az eredeti dráma alapján Arrigo Boito írta meg. Boito maga is elismert zeneszerző volt: Mephistofele című operája máig is az olasz dalszínházak állandó műsordarabja. Boito nagy érdeme, hogy Verdi két utolsó alkotásához – az Otello-hoz és a Falstaffhoz – ő adta a szövegkönyvet.

A milánói bemutatót hatalmas siker koronázta. A zeneköltő, aki mögött egy küzdelmes és dicsőséges életpálya volt már, most valóban megtalálta a muzsika shakespeare-i hangját: a dallamok szépségével a kifejezés ereje és valószerűsége párosul.