Vita:Dzsentrifikáció

Kivágott részek

Az alábbi szakaszokat - nem ide tartozó és sn-gyanús volta miatt kivágtam.– Petej ^vita 2010. augusztus 28., 14:43 (CEST)

==A dzsentrifikáció Magyarországon==

Az 1990–es rendszerváltás döntően megváltoztatta Magyarországon a lakhatás körülményeit. A rendszerváltás vezérlésének látható frontján működő, főleg értelmiségi hátterű rétegek egyetértettek abban, hogy a szocialista ingatlankezelés teljes intézménystruktúráját meg kell szüntetni, az államnak ki kell vonulnia a lakásgazdálkodásból. A rendszerváltás MDF kormánya ezen túlmenően úgy értékelte a helyzetet, hogy a városi belterületeken, állami lakásban élő – döntően alkalmazotti – rétegeket tulajdonhoz kell juttatni. A létrehozott Vagyonátadó Bizottságok útján a magyar állam az adott területen illetékes önkormányzat tulajdonába adta az egyes bérházakat. Ezt követően az önkormányzatok – több-kevesebb politikai küzdelem után – az egy helyrajzi szám alatt nyilvántartott bérházakat társasházzá alakították, majd az egyes lakásokat eladták az azokat bérlőknek. A társasházzá alakítást követően nemegyszer heves politikai küzdelem alakult ki az érintett bérlők és a beruházási–befektetői lobby érdekeit képviselő önkormányzatok között. A rendszerváltást követően ismert Terézváros Önkormányzatának döntése: az Andrássy út egyetlen háza sem eladó, a teljes utat az úgynevezett tilalmi listára tették. Később ezt a tilalmi listát fokozatosan oldották, és végül 1993-1994–ben az épületek jelentős részét eladták a korábbi bérlőknek.

A tulajdonossá váló bérlők politikailag elég erősek voltak ahhoz, hogy a privatizációt kiharcolják, ahhoz azonban nem, hogy a tulajdonosi pozíciójuk fenntartásához szükséges jogalkotási és támogatási folyamatokat érdemben befolyásolni tudják.

== A dzsentrifikáció tipikus területei ==

A rendszerváltás utáni magyar társadalomra és gazdasági életre egyaránt jellemző súlyos tőke (megtakarítás) hiány kivételes jelenséggé tette Magyarországon a dzsentrifikáció klasszikus eseteit. A Magdolna telep rekonstrukciója ilyen, ahol a spontán módon leromlott terület feljavításáról van szó. A magyar viszonyokra azonban sokkal inkább jellemző az állami intézkedések összhatásából következő lepusztulás, majd a terület felértékelődése. Az előző pontban jellemzett lakás privatizáció által létrehozott lakástömeg jelentős részének felszámolása immár 20 éve tartó folyamat. Magyarországon nemcsak a szociális bérlakások száma csökken drámaian, hanem a belterületi lakásállomány is folyamatosan csökken.

A lakásprivatizációval tulajdonhoz juttatott városi rétegek társasházi lakás tulajdonosi pozícióját sorozatosan gyengítették egyrészt a számukra kedvezőtlen állami intézkedések, jelenségek, másrészt a kedvezőtlen állami szabályozás. Az Antal kormány ugyan tulajdonhoz juttatta a bérlőket, akaratát azonban csak korlátozottan tudta érvényesíteni az IKV lobbyval szemben. A privatizálásra kerülő bérházak közös helyiségeit (házmesteri lakás, üzlethelyiségek, tárolóterek, pinceterületek stb) nem adták az Ingatlankezelő Vállalatok helyébe lépő önkormányzati kft-k a tulajdonossá váló bérlők tulajdonába, hanem megtartották önkormányzati rendelkezés alatt. Ez sokszor – ha megtehették – a társasházak tetőterét is jelentette. A létrejött társasházak ezzel kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, hiszen nem tudtak házmestert tartani, nem maradtak közös célt szolgáló kiszolgáló helyiségek a házakban. Ugyancsak megfosztották a társasházakat szokásos bevételi forrásuktól is. A II. világháború előtt az igen jelentős lágymányosi társasház építkezési hullám szokásos megoldása volt 3-4 földszinti üzlethelyiség társasházi közös tulajdonban tartása és a társasház gazdálkodásának segítése a bérleti díjakból. Ennek lehetősége a volt bérlők - és a társasházak - érdekeit figyelmen kívül hagyó eljárás következtében megszűnt. Hasonlóan kedvezőtlen hatást gyakorolnak a privatizáció során létrejött társasházakra a beruházási lobby által kierőszakolt társasházi törvény módosítások. Ezek tökéletesen megvalósuló célja kizárólag az, hogy a társasházak tulajdonosainak kezéből kivegye a saját tulajdonuk feletti rendelkezés jogát. A cél az, hogy a befektetők gond nélkül tudják felvásárolni a belvárosi társasházakat. Ezt szolgálja az, hogy a korábbi helyzettől eltérően ma már a tulajdonosok 4/5-e dönthet a közös területek (például tetőtér) eladásáról. Ez az oka annak, hogy a társasház valódi működését semmi sem biztosítja. Ellentétben a gazdasági társaságokról szóló törvénnyel – mely számos kisebbségvédelmi rendelkezést tartalmaz – a társasházakat semmi sem védi abban a törekvésükben, hogy társasházként működjenek. A törvény és az ahhoz kapcsolódó bírói gyakorlat minden indok nélkül lehetővé teszi, hogy a társasházak közös képviselője illetve közgyűlési többsége hitelt vegyen fel, és így szándékosan csődbe vigye a házat. A törvény lehetetlenné teszi, hogy a tulajdonosok az alapító okiraton keresztül védjék érdekeiket. A közös képviselők leváltása a törvény hiányosságai miatt rendkívül nehéz. (A törvény szerint a közös képviselő bármikor leváltható. Másrészt a közgyűlés csak olyan tárgyban hozhat határozatot, mely a napirendjén van. A napirendet pedig mindenki más kizárásával a közös képviselő állapítja meg ...). A tulajdonosok érdekeit súlyosan sérti az is, hogy a külföldi vagy egyébként távollevő tulajdonosok meghatalmazásait köteles a társasház közgyűlése elfogadni, miközben semmi sem korlátozza a közös képviselőt abban, hogy sűrűn tűzze ki a közgyűléseket, majd begyűjtse az állandóan távollevőktől a meghatalmazásokat. Ha ez megtörténik, akkor innentől kezdve már csak az történik a házban amit ő (a befektetők) akarnak. A közös képviselő működésének függetlenedése a tulajdonosokkal szemben ma már ott tart, hogy büntetlenül megteheti azt, hogy a társasházi közgyűlés jelenléti ívét kérésre sem adja át a tulajdonosoknak, akik annak megszerzéséhez még a bíróságoktól sem kapnak segítséget.

== Budapest Belvárosának dzsentrifikációja ==

Ezek a társadalmi körülmények általánossá tették a belső kerületekből a korábbi bérlőkből tulajdonossá váltak kiszorítását és idővel a társasházi lakásállomány lakótelepekhez hasonló drámai értékvesztéséhez fognak vezetni. Az 1992 előtt túlnyomórészt lakóházakból álló Andrássy úton ma már alig van néhány lakóház. A tipikus történet szerint a befektető a közös képviselő vagy az önkormányzat segítségével jelentős beépíthető közös területet (például tetőtér) vesz meg a társasházból. (Bizonytalan lefolyású, a megfordított közös képviselő által vezényelt szavazás alapján). Ezt követően már csak kettőt kérdez a tulajdonosoktól: pénzt kérnek, vagy cserelakást a tulajdonukért cserébe. A harmadik kérdést, azt hogy ott akarnak-e lakni továbbra is a házban, mint egy normális társasházban, már nem kérdezi meg. Miért tenné, ha egyszer semmi és senki sem védi a társasház tulajdonosait. Ezt a bekerítésekhez hasonló folyamatot szinte egyik politikai-gazdasági erő sem kívánja megakadályozni Magyarországon. Pedig látni kellene azt, hogy ha van a középosztályt indokolatlanul pusztító jelenség ma Magyarországon, akkor az ilyenfajta dzsentrifikáció biztosan az.