Vita:Ábrányi Emil (költő)
Új téma nyitása
|
Ez egy életrajzi szócikk. | ||
| Bővítendő | Ez a szócikk bővítendő besorolást kapott a kidolgozottsági skálán. | ||
| Közepesen fontos | Ez a szócikk közepesen fontos besorolást kapott a műhely fontossági skáláján. | ||
| Értékelő szerkesztő: Andrew69. (vita), értékelés dátuma: 2015. december 30. | |||
| |||
|
Ez a szócikk témája miatt az Irodalmi műhelyek érdeklődési körébe tartozik. Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! | ||
| Bővítendő | Ez a szócikk bővítendő besorolást kapott a kidolgozottsági skálán. | ||
| Közepesen fontos | Ez a szócikk közepesen fontos besorolást kapott a műhely fontossági skáláján. | ||
| Értékelő szerkesztő: Andrew69. (vita), értékelés dátuma: 2015. december 30. | |||
| |||
Életrajzi adatok[szerkesztés]
költő és műfordító, született Pesten 1850 december 31., meghalt 1920 május idősebb Á. Kornél zeneszerző fia. Tanulmányai végeztével írói hivatásának élt s több lapnál működött mint tárcaíró és szini bíráló. A Kisfaludy- és Petőfi-Társaság tagjává választotta. Hírnevét költeményei alapították meg, melyekben a szerelem, haza és emberiség ihlették. Nagy formakészségről tanuskodó nemes pátoszu, de sokszor szónokias hangú költeményeivel az elsők egyike, kik Arany irányával szemben a nemzeti elem helyett az egyénit s az általános emberit juttatják érvényre költészetükben. Kevesebb sikere volt drámáival. Működésének legkiválóbb oldalát műfordításai teszik. Legnagyobb jelentőségű e téren Byron Don Juan-jának átültetése, kinek Manfrédját is lefordította. Fordított számos szinművet, köztük Rostand Cyranó-ját és Sasfiók-ját, Maeterlinck Monna Vanná-ját s Ibsen Solness építőmester-ét.
- forrás: Tolnai Nagylexikon
Ábrányi Emil (Pest 1850. november 20. - Szentendre 1920. május 20.) költő, műfordító, újságíró. Id. Ábrányi Kornél zeneszerző fia. Felesége Wein Margit operaénekesnő.
- forrás: ?
ÁBRÁNYI EMIL (1851-1920)
- forrás: Hegedűs Géza.
Ábrányi 1. Emil, id. (1850--1920). Költő. Á. Κornél zeneművész fia. Κülönböző hírlapokba és folyóiratokba dolgozott. Α múlt század utolsó negyedének népszerű költője.
- forrás: A Napkelet Lexikona.
Nincs itt valami nagy-nagy kavar? : Gubb ✍ 2006. február 3., 15:22 (CET)
szerintem összekeverték azt, aki a fivére kornélnak, meg aki a fia. talán ez segythet kibogozni: [1].
Kavar[szerkesztés]
Derülni látszik az ég. Úgy dereng, két Á. E. költő-újságíró is volt. De nem biztos. : Gubb ✍ 2006. február 3., 18:06 (CET)
Mi szükség van erre?[szerkesztés]
Van egy Ábrányi Emil lap, amely egsértelműsítőként működik. Ezek után egyértelműsítünk a két költő között is, de minek, amikor ezt magán az alaplapon is meg lehet tenni, sőt meg is tesszük? Ez már kissé túlzás. - Serinde üzenet 2006. április 25., 19:06 (CEST)
Azonosíthatatlan funkciójú szóáradat[szerkesztés]
Ábrányi Emil Mi a haza? ---------- - 1892. - Egy élénk fiúcska, a kiben a lelket Isten már növeszti; a ki már figyelget, És kezd számot adni arról, a mit érez, Így szólott apjához, édes szülejéhez: "Kedves apám, lelkem, valamit nem értek; Ha ti a hazáról, ti nagyok, beszéltek, Szemetek - jól láttam - majd könnyekben ázik, Majd kigyúlad, lángol, tüzesen szikrázik. Kedves apám, töröm a fejemet régen Mi hát az a haza? Magyarázd meg nékem." "A haza: ez a föld, hol világra jöttünk, A haza: ez az ég, mely ragyog fölöttünk -" "De hiszen az ég nagy s mindenütt egyforma!" "A haza: e tájék, kéklő hegyek orma, Minden, a mi itt van és szívünknek drága, Levegője, napja, vize, rónasága, A virág a réten, a madár az ágon -" "De hiszen van szebb is e kerek világon! Ha te, én, meg anyám, messze vándorolnánk, Mindenütt megélnénk, boldogok is volnánk. Van madár mindenhol, mely magasba lebben, Úszdogál mindenhol kis hal a vizekben, Mindenütt van szép ház, mindenütt van bőség -" "Több a haza ennél: nagyság és dicsőség, Öröm és gyász együtt! Nyomorulttá válik, A kitől elvették s megsínyli halálig. Nappal nincs nyugalma és éjszaka rémek Veszik el az álmát! -" "Én nem sínyleném meg! Mindenütt, van játék, mindenütt van lepke!" "A haza, fiacskám, szívünk legszentebbje, Oltár, mely előtt csak fejlehajtva. térden Áldozik az ember!" "Jó atyám, nem értem! Magyarázd meg jobban!" "Hallgass ide gyermek! Apuka mesét mond... Hallgasd s jól figyeld meg!" Egyszer volt... régen volt... Üldözőbe vették És addig bántották, addig sértegették, Míg átokkal ajkán elhagyta hazáját. Esküvel fogadta: Magyarország táját Többé sohse látja, nem kivánja látni, Ezután idegen Istent fog imádni, A magyart gyűlölni és utálni fogja, Ha keresztre húznák, nézné mosolyogva, Hallgatná gyönyörrel zokogását, jajját! Szólt és ment haraggal s ádáz gúnykaczajját Gőgös üldözőknek vitte a fülében. * Az idő homokja pergett lassan, szépen. Költöző madárka, mely vágyát követve, Tízszer is, húszszor is útját arra vette, Hova fecske, gólya híven visszajárnak Nyíló kikeletkor: a magyar határnak. Pergett az időnek halk homokja szépen, És az, a ki látta lobogó dühében A haragos embert ezelőtt sok évvel: Most bámulna rajta, vagy nem ismerné fel. Grófokkal komázik és hajlong a lába Idegen királynak fényes udvarába'. A kegyelmes Isten úgy fölvitte dolgát, Hogy sürögve járnak körülötte szobák. Tündöklik a napfény aranyos ruhában, Serleg a kezében és mosoly a száján. Herczegek, bárók közt oldódik a nyelve. Ime most is ott űl s poharat emelve Szól a társasághoz harsányan, kevélyen: - "Bor, paripa, mámor, kártya, koczka éljen! Éljen a szerencse és a szivtelenség, Hogy a koldus erkölcs czondráit nevessék S hatalomban, kincsben járjanak bokáig! Éljen az okosság és éljen sokáig Minden a világon... csak a haza veszszen!" - Mikor ezt kimondja sáppad, összerezzen, Szemei forognak, kábult agya szédül, S mintha el akarna válni az eszétűl, Fölkaczag, kikelve rettentőn magából, Azután a könnye omlik mint a zápor. Mint a tüzes villám, úgy csap a szivébe A lenézett, gúnyolt távol haza népe, S örült szerelemre gyúlad meg iránta, A kit úgy gyűlölt, hogy pusztulásnak szánta! Ittas czimborái lassan szétoszolnak, Dünnyögik magukban: Majd jobban lesz holnap! És ő maga, rémült inasokkal szemben, Ott zokog sokáig az üres teremben. És másnap a szolgák, kik parancsát lesték, A hatalmas embert hasztalan keresték. Átkutattak várost, kapukat elállták, De hiába minden... többé nem találták. * Hova ment? Nem sejtik! Csak az Isten tudja, Hogy a bujdosónak merre visz az utja; Csak az Isten látja, mi van a szívében, Mi az, a mi hajtja napfényben, sötétben, Mi az, a mi hajtja, hogy menjen előre Zúgó fergetegben és dőljön a kőre, Ha tovább nem bírja s meg kell hogy pihenjen. Mi az, a mi hajtja, hogy csak menjen, menjen, S ne legyen előtte se folyó se árok, Míg nincsen a czélnál, mely után sovárog. Ott halad a vándor... vérnyomot hagy lába, Sár, hó-víz betódul tépett sarujába, Elkopott mezének nincs már semmi éke, De szivében több lesz, mindig több a béke, A mint közelebb jön a magyar határhoz, Kikelet van ujra. Daru, fecske szálldos Kurrogva, csevegve a tavaszi égen. Hamarabb ott lesznek ama szép vidéken, Mint ő, a ki fáradt! Hogy irigyli őket, A sugárzó légben vígan lebegőket! Egy pár jámbor ember, kis tanyák parasztja, A szegény bolyongót szívesen marasztja, Pihen is a kunyhók, nyájas belsejében, És az apróságot tanítgatja szépen - Rejtélyes mosolylyal húzva őket félre - Isten neve mellett a haza nevére! De fölriad aztán, mert nyugtot nem adhat Idegen föld néki, - mert itt nem maradhat. Végső erejével tolja, magát, tolja, Elcsigázott testét már alig vonszolja. Néha le-leroskad; ekkor összeretten És fölnéz az égre szomorún, ijedten, S kérleli az Istent nagy szótlan keserve: Még szüksége van rá, még ne hagyja cserbe! Ah! azok a bérczek! Mintha látta volna! Ah! az a kis erdő! Mintha rá hajolna, Oly közel van hozzá...! És ott az a vár-rom! Porba hullt a vándor a magyar határon. Úgy van! Ez a föld az! Ez az ő hazája! Odaroskadt hozzá hidegűlő szája, Mozdulatlan karja a rögöt ölelte, És egy hosszu csókban elröpült a lelke. Visszajött meghalni ahhoz, kit imádott! * Sírsz fiacskám ? Jól van! `Ez` a haza, látod!
Valami fórumról bevágva, érdekes, haszunos lehet:
zóval folytatnám az Ábrányi-sagát és következik Alajos unokája, Kornél ifjabbik fia, aki nagybátyja után az Emil nevet kapta és 1850-1920 között élt. Az úr ismert költő, újságíró és műfordító volt. (Gundelék feljegyezték, hogy kedvenc ételként a Pirítóst fogyasztotta - hájjal kenegetve és oreganóval pepita alakzatban megszórva.) Már 16 éves korában megjelent első verse Az anya álma címmel a Fővárosi Lapokban. A Pesti Napló, a Magyarország, a Budapesti Napló és A Nap belső munkatársa. 1869-ben Hatala Péter (Ős márciusi ifjú, róla alighanem írtam már.) Szabad Egyházában az irodalmi rovatot vezette. 1889-ben Kecelen országgyűlési képviselőnek választják függetlenségi programmal. (Már akkor tervezte a traktoros tüntetéseket, de ezzel kissé megelőzte korát és borhamisítók megakadályozták terveit.) A Petőfi-Társaság tagja, majd másodtitkára. A Kisfaludy Társaság tagja. 1995-től a Koszorú szerkesztője. Versei népszerűek voltak a századvégi ifjúság körében. Műfordításai ma is klasszikus értékűeknek számítanak. Pl. Byron: Don Juan (1892) Rostand: Cyrano de Bergerac (19898) A sasfiók (1903) Verseskötetei: Költemények (1876) Újabb költemények (1882) Szabadság, Haza (1888) Márciusi dalok (1899) Álnevei: Robin, Ariel és Cassius voltak. Neje Wein Margit (1961-1948) ismert operaénekesnő volt. Kiemelkedő szerepei: Papagéna, Melinda, Zerlina, Lola, Rosina, Gilda és Ofélia voltak.
Az idősb Emilnek volt még egy említésre méltó fia Lajos, aki festő volt, de ő is írogatott és műfordított (Beranger) is. Cikkei a Hazánk és Külföldben, a Pesti Naplóban jelentek meg és szerkesztette a Nyírvidéket 1880-ban és a Szabolcsmegyei Közlönyt 1881-83-ban.
Engelsista Engels, úgy is mint karmikus esetlegesség! Ideológia és túlélési stratégia ügyben majd később, de egy gyors megjegyzés. A "raison d' État", vagyis az államérdek kifejezés a XVII. századi Franciaország és napkirályának kedvelt kifejezése volt. Szinte minden dráma (pl. Cid) erről szólt, vagyis, hogy a közösséggel szembeni kötelezettségünk megelőzi az egyéni érdeket. A reá való hivatkozás a nemzeti tudatformálás egyik vezérlő reklámmondata volt a drámákban. (Nem volt még televízió, hogy hülyítse az embereket, mint ma este a nemzeti Színházzal. Kezdem érteni azokat, akik tehetetlen dühükben elmennek a kocsmába.)
Üdv rezsőazutolsóbelvárosifákatsajnáló