Ultramontanizmus

Az ultramontanizmus a katolikus egyház újkori történetében kialakult egyháztani, egyházpolitikai és társadalmi irányzat. Középpontjában a római pápa tekintélye, a pápai primátus, a katolikus egyház római központtal való egysége és az egyház államtól való szabadsága állt. A fogalom főként a 19. század katolicizmusának leírására használatos, de előzményei a tridenti zsinat utáni római irányultságú katolikus megújulásig nyúlnak vissza.

A 19. században az ultramontanizmus a gallikanizmus, a febronianizmus, a jozefinizmus, az államegyházi rendszerek és a forradalmi-liberális állam egyházpolitikai beavatkozásaival szemben erősödött meg. Sok pap és hívő számára a pápaság a forradalmak, a szekularizáció, a nemzeti államépítés és az egyházi intézmények átalakulása közepette a katolikus identitás és a vallási egység biztosítékát jelentette. A mozgalom egyik csúcspontja az első vatikáni zsinat volt, amely 1870-ben dogmatikusan meghatározta a pápai primátust és a pápai tévedhetetlenség feltételeit.

A kifejezés hosszú ideig vitaszó is volt. Ellenfelei gyakran Róma-párti, központosító vagy nemzeti szempontból gyanús irányzatot értettek rajta. A modern egyháztörténeti és vallásszociológiai használatban többnyire értéksemleges történeti kategória: a modern katolicizmusnak azt a formáját jelöli, amely a pápaság körül szervezte újjá a katolikus egységet, és modern szervezeti eszközöket – sajtót, egyesületeket, zarándoklatokat, pártokat – is alkalmazott.

A szó eredete és jelentésváltozása

Az ultramontán szó a latin ultra montes kifejezésből ered, jelentése: „a hegyeken túl”. A nyugat-európai egyházi nyelvben a „hegyek” rendszerint az Alpokat jelentették. A szó eredetileg földrajzi és nézőpontfüggő volt. Itáliai vagy római nézőpontból az Alpoktól északra élő népeket is jelölhette; Franciaországban és Németországban viszont gyakran az Alpokon túli Rómára, illetve a pápai központra utalt.

A középkorban a kifejezés nem feltétlenül hordozott teológiai vagy politikai tartalmat. Nem itáliai származású pápát olykor papa ultramontano néven említettek. A reformáció és a kora újkori államegyházi viták után a szó új jelentésárnyalatot kapott. A gallikán és regáliai szerzők ultramontánnak nevezték azokat, akik a pápai joghatóságot és a római tanítóhivatali tekintélyt védték a nemzeti egyházi jogokkal, a királyi egyházkormányzattal vagy a helyi kánoni szokásokkal szemben.

A Magyar katolikus lexikon szerint Johann Nikolaus von Hontheim, a febronianizmus fő szerzője 1763-ban negatív felhanggal alkalmazta a kifejezést a római-pápai ekkleziológia képviselőire. A földrajzi szóhasználat ennél korábbi, ezért Hontheim szerepe a polemikus egyháztani használat elterjedéséhez kapcsolható. A 19. században több liberális katolikus és német egyháztörténész, köztük Johann Joseph Ignaz von Döllinger és Franz Xaver Kraus, bíráló értelemben használta a fogalmat.

A 19. század végétől a német politikai nyelvben az „ultramontán” szó politikai gyanúsításként is megjelent. A katolikusokat ellenfeleik olykor „Rómához kötődő”, nemzeti szempontból megbízhatatlan csoportként írták le. A Kulturkampf idején a katolikus politikai mozgalmakat és a német Centrum Pártot ellenfelei gyakran ultramontán pártként emlegették. A Magyar katolikus lexikon szerint a kifejezést a német nyelvterületen a nemzetiszocializmus időszakáig is használták ilyen politikai felhanggal.

A Dictionnaire de théologie catholique összefoglaló táblája az ultramontanizmust olyan tanításként határozta meg, amely különösen a 19. századi Franciaországban a Szentszék jogait és előjogait részesítette előnyben az egyház és az állam viszonyában, és amely a gallikanizmussal szemben állt.

Fogalmi háttér

Az ultramontanizmus megértéséhez több katolikus egyháztani és történeti fogalom ismerete szükséges.

• A pápai primátus a római pápa elsőbbsége az egyetemes katolikus egyházban. A katolikus tanítás szerint a pápa mint Szent Péter utóda az egyház egységének látható alapja, és sajátos joghatósággal rendelkezik az egész egyház felett. Az I. vatikáni zsinat ezt teljes, legfőbb, rendes és közvetlen joghatóságként határozta meg.
• A pápai tévedhetetlenség nem a pápa személyes hibátlanságát és nem minden pápai kijelentés tévedhetetlenségét jelenti. A katolikus tanítás szerint akkor érvényesül, amikor a pápa az egész egyház pásztoraként és tanítójaként véglegesen meghatároz egy hitre vagy erkölcsre vonatkozó tanítást. Ezt a teológiai nyelv ex cathedra tanításnak nevezi.
• A gallikanizmus francia eredetű egyházjogi és egyházpolitikai irányzat volt. A francia egyház szabadságaira, a király jogaira, a püspökök szerepére és az egyetemes zsinatok tekintélyére hivatkozva korlátozta volna a pápai hatalom franciaországi gyakorlását. A gallikán nézetek hívei többnyire katolikusok akartak maradni, de a pápa és a helyi egyházak viszonyát másként értelmezték, mint az ultramontánok.
• A febronianizmus a német katolikus területeken jelentkező 18. századi egyházpolitikai rendszer volt. Hontheim Febronius álnéven írt művében a püspökök és a zsinatok tekintélyét a pápai joghatóság rovására kívánta erősíteni. A gyakorlatban ez a felfogás a világi fejedelmek egyházkormányzati befolyását is növelhette.
• A jozefinizmus a Habsburg Monarchiában kialakult államegyházi politika volt. II. József reformjai az egyházi intézmények jelentős részét állami ellenőrzés alá vonták. A 19. századi ultramontán irányzat több országban az ilyen állami egyházfelügyelettel szemben erősítette a római kapcsolatot.
• A societas perfecta („tökéletes társaság”) a katolikus közjogi és egyháztani gondolkodás egyik fogalma. Egyszerűen azt fejezi ki, hogy az egyház nem az állam egyik vallási osztálya, hanem saját célja, saját eszközei és saját jogrendje alapján működő közösség. A 19. századi ultramontán és neoskolasztikus egyháztan gyakran ezzel a fogalommal védte az egyház önállóságát az állami beavatkozással szemben.

Történeti előzmények

Tridenti reform és római orientáció

Az ultramontanizmus 19. századi formájának több kora újkori előzménye volt. A tridenti zsinat utáni katolikus megújulás a pápaság és a római központ szerepét megerősítette. A reformok végrehajtásában pápai kongregációk, nunciusok és nemzetközi szerzetesrendek is részt vettek. A jezsuiták különösen jelentős szerepet játszottak a katolikus oktatásban, a missziókban, a hitvitákban és a római tanítóhivatalhoz kötődő egyházi kultúra terjesztésében.

A 16–17. század Róma felé tájékozódó katolikus irányzatait a szakirodalom gyakran „romanizmusnak” nevezi. Ez nem azonos a 19. századi ultramontanizmussal, de több eleme előkészítette azt. A pápai tekintély, a közös liturgikus normák, a római fegyelem, a missziós szervezés és az egységes tanítás a tridenti katolicizmus fontos része lett.

A tridenti katolicizmus római orientációjához társult a barokk jámborság, a Mária-tisztelet, a szentségimádás, a Jézus Szíve-tisztelet, a missziós lendület és a világi társulatok szerveződése. A későbbi ultramontán katolicizmus ezekből az elemekből is merített. Ide tartozott a Rómához kötődő egyházi identitás, a tanítás fegyelmezett védelme, a szerzetesrendek szerepe, a népi vallásosság támogatása és a katolikus társulati élet.

A gallikanizmus, febronianizmus és jozefinizmus kihívása

A 17–18. században a katolikus Európa több területén erősödtek az államegyházi és nemzeti egyházi törekvések. Franciaországban a gallikanizmus a francia egyház szabadságaira és a király jogaira hivatkozott. Az 1682-es gallikán cikkelyek a pápai hatalom gyakorlását az egyetemes zsinatok határozataihoz, a francia kánoni szokásokhoz és az egyház befogadásához kötötték.

A febronianizmus a gallikán elveket a német birodalmi és püspöki fejedelemségek közegében dolgozta át. Hontheim szerint a pápai hatalom történetileg túlnőtt eredeti határain, ezért a püspökök és az egyetemes zsinat jogait helyre kell állítani. A rendszer elvileg a püspöki önállóságot hangsúlyozta, de gyakorlati következményei között megjelent a világi uralkodók egyházpolitikai befolyásának növekedése is.

A jozefinizmus még erősebben állami irányba vitte az egyházi reformot. A Habsburg Monarchiában a kolostorok, szemináriumok, egyházmegyei beosztások, liturgikus és fegyelmi kérdések jelentős része állami ellenőrzés alá került. A 19. századi ultramontán mozgalom több országban az ilyen rendszerekkel szemben kereste a katolikus egyház intézményes szabadságát.

A francia forradalom hatása

A francia forradalom döntő fordulatot jelentett. A régi egyházi birtok- és intézményrendszer Franciaországban összeomlott. Az 1790-es papság polgári alkotmánya a püspököket és papokat az állami alkotmányos rendbe illesztette volna, és Róma joghatóságát jelentősen korlátozta. A forradalmi valláspolitika, a szerzetesrendek feloszlatása, az eskükényszer, a keresztényellenes kampányok és a napóleoni egyházpolitika sok katolikus számára a korábbi gallikán és államegyházi rendszereknél is erősebb állami beavatkozást jelentett.

A forradalmi évtizedek a pápaság tekintélyét több katolikus közegben megerősítették. VI. Piusz francia fogságban halt meg 1799-ben, VII. Piuszt pedig Napóleon fogságba vitette. A pápák szenvedése a katolikus közvéleményben a Rómával való szolidaritást erősítette. A 19. századi ultramontanizmus részben a felvilágosodás, a forradalom, a szekularizáció és az állami egyházpolitika tapasztalatára adott katolikus válasz volt.

A 19. századi ultramontán mozgalom kialakulása

A 19. századi ultramontanizmus a restauráció korában, majd az 1830-as és 1848-as forradalmak után vált jelentős mozgalommá. Kezdetben kis római és jezsuita irányultságú körökben élt tovább, amelyek az egyházi felvilágosodással, a jozefinizmussal és a gallikán hagyománnyal szemben védték a Szentszék tekintélyét. A romantika történeti érdeklődése, a középkor és a liturgia újrafelfedezése, valamint a forradalmak nyomán kialakuló katolikus védekező helyzet kedvezett az irányzat terjedésének.

Franciaországban Joseph de Maistre a pápaságban a társadalmi és vallási tekintély egyik legfontosabb garanciáját látta. Louis de Bonald a forradalommal szemben a katolikus és monarchikus társadalmi rendet védte. François-René de Chateaubriand irodalmi eszközökkel járult hozzá a katolicizmus kulturális tekintélyének helyreállításához. Hugues-Félicité Robert de Lamennais pályájának első szakaszában erősen pápapárti volt, majd később liberális katolikus irányba fordult, és konfliktusba került Rómával.

A francia ultramontán nyilvánosság egyik legismertebb alakja Louis Veuillot volt, a L’Univers című napilap szerkesztője. Lapja harcos stílusban védte a pápaságot, bírálta a gallikán maradványokat, és támogatta IX. Piusz politikai és egyházi álláspontját. A francia ultramontán kampány fontos része volt a helyi francia egyházmegyei liturgiák felváltása a római liturgikus könyvekkel. E folyamatban jelentős szerepet játszott Prosper Guéranger, Solesmes bencés apátja, aki az Institutions liturgiques című művében a római liturgia visszaállítását sürgette.

Német nyelvterületen fontos szerepe volt a Hofbauer Szent Kelemen körül kialakuló bécsi körnek, a Johann Joseph von Görres köréhez kapcsolódó müncheni katolikus köröknek, valamint a mainzi szemináriumi iránynak. A Der Katholik című folyóirat a német katolikus megújulás egyik jelentős orgánuma lett. A kölni egyházpolitikai konfliktus 1837-ben, majd az 1848-as forradalmak tovább erősítették a katolikus közvélemény Róma felé fordulását.

IX. Piusz pontifikátusa alatt, különösen 1850 után, az ultramontán irányzat kiszélesedett. A római nunciusok, a pápai dokumentumok, a katolikus sajtó, a szerzetesrendek és a laikus egyesületek egyaránt részt vettek a pápapárti katolikus közvélemény alakításában. Az Alpoktól északra a katolikus népmozgalmak, zarándoklatok, társulatok és politikai szervezetek is terjesztették az ultramontán identitást.

Főbb jellemzői

Római-pápai irányultság

Az ultramontanizmus központi vonása a római pápa tekintélyének hangsúlyozása volt. A pápa nemcsak a katolikus egyház egységének jelképe, hanem az egyetemes egyház legfőbb pásztora és tanítója. Az ultramontán teológusok a pápai joghatóságot és tanítóhivatalt a gallikán, febroniánus és jozefinista korlátozásokkal szemben védték.

Az irányzat több változata között jelentős különbségek voltak. Egyes szerzők a pápai tekintélyt mérsékeltebb jogi és történeti érvekkel védték. Mások a pápai hivatal szerepét erősen monarchikus és centralizált egyházképben értelmezték. A 19. századi vitákban a „neo-ultramontanizmus” néven emlegetett szélsőbb álláspontok a pápai tévedhetetlenséget olykor a későbbi dogmatikai meghatározásnál tágabban fogták fel.

Egyházi szabadság az állammal szemben

Az ultramontán gondolkodás egyik állandó témája az egyház szabadsága volt. A 18–19. század államegyházi rendszerei gyakran beleszóltak a püspöki kinevezésekbe, a papképzésbe, a szerzetesrendek működésébe, a pápai iratok kihirdetésébe, az egyházi vagyon kezelésébe és az iskolák irányításába. Az ultramontánok szerint az egyház küldetése nem vezethető le az állam akaratából, ezért saját jogrenddel és saját tanítóhivatallal kell rendelkeznie.

A societas perfecta fogalma ebben az összefüggésben kapott nagy jelentőséget. A 19. századi egyháztani kézikönyvekben az egyházat olyan önálló közösségként mutatták be, amely rendelkezik mindazzal, ami természetfeletti célja eléréséhez szükséges. A fogalom az állami beavatkozással szembeni jogi védekezés eszköze volt, bár későbbi teológusok bírálták, mert túl jogi és intézményes képet adhatott az egyházról.

Teológiai és szellemi irányultság

A 19. századi ultramontanizmus teológiája sok helyen az újskolasztika felé fordult. A század első felében egyes ultramontán szerzők tradicionalista vagy fideista elemeket is használtak, vagyis a tekintély és a hagyomány szerepét az emberi értelem természetes képességeivel szemben erősebben hangsúlyozták. A század második felében a római teológiai iskolák és a neoskolasztikus módszer váltak meghatározóbbá. XIII. Leó Aeterni Patris kezdetű enciklikája 1879-ben a tomista filozófia megújítását támogatta.

A teológiai irányultság szorosan kapcsolódott a janzenizmus, a gallikanizmus és a katolikus felvilágosodás bírálatához. A janzenizmus ellenében az ultramontán katolicizmus gyakran a gyakoribb gyónást és áldozást, a népi jámborságot és Liguori Szent Alfonz erkölcsteológiáját támogatta. Az ultramontán erkölcsteológiai fordulat enyhíteni kívánta a janzenista rigorista hagyomány hatását, és a szentségi életet a lelki erő forrásaként mutatta be.

Liturgia, jámborság és apostolkodás

Az ultramontán katolicizmusban fontos szerepet kapott a római liturgia, a pápai ünnepek, a Mária-tisztelet, a Jézus Szíve-tisztelet, az eucharisztikus jámborság, a zarándoklatok és a szentek tisztelete. A Lourdes-i jelenések 1858-ban és a 19. századi Mária-kegyhelyek erősítették a katolikus népi vallásosság nemzetközi, Rómához kötődő világát.

A laikus hívek számára az ultramontán katolicizmus gyakran világos identitást, szervezett közösségi keretet és védelmet adott egy gyorsan változó társadalomban. A katolikus sajtó, a népmissziók, a társulatok, a karitatív szervezetek és a zarándoklatok széles rétegeket kapcsoltak be az egyház társadalmi jelenlétébe. A mozgalom több országban a katolikus népmozgalmak és a politikai katolicizmus kialakulásával járt együtt.

Modern eszközök használata

Az ultramontanizmus sok képviselője bírálta a liberalizmust, a racionalizmust és a forradalmi politikai eszméket, közben azonban modern szervezeti formákat használt. Napilapok, folyóiratok, könyvkiadók, katolikus egyesületek, választási szervezetek, ifjúsági és karitatív mozgalmak jöttek létre. A katolikus társadalmi mobilizáció a modern politikai nyilvánosság része lett.

E kettősség az irányzat egyik sajátos vonása. Az ultramontán katolicizmus világnézeti szempontból gyakran antimodern volt, szervezeti és kommunikációs eszközeiben viszont alkalmazkodott a modern tömegtársadalomhoz.

IX. Piusz és az I. vatikáni zsinat

IX. Piusz pápa pontifikátusa alatt az ultramontanizmus egyháztörténeti jelentősége megnőtt. A pápa uralkodása kezdetén több európai liberális katolikus is reményeket fűzött hozzá, de az 1848–1849-es forradalmak, a római köztársaság és a pápai állam elleni támadások után politikája konzervatívabb irányba fordult. A pápai állam olasz egységmozgalommal szembeni helyzete az ultramontán közvéleményt Róma védelmére mozgósította.

Az 1864-es Quanta cura enciklika és a hozzá csatolt Syllabus errorum a korszak több liberális, racionalista, szekularizáló és államegyházi tételét ítélte el. A Syllabus az ultramontán katolicizmus egyik jelképes dokumentuma lett. Bírálói a modern szabadságjogok elutasítását látták benne, támogatói a katolikus hit és az egyház szabadságának védelmét hangsúlyozták.

Az Első vatikáni zsinat 1869–1870-ben ülésezett. Legfontosabb egyháztani dokumentuma a Pastor aeternus dogmatikus konstitúció volt. A zsinat meghatározta a pápai primátust és a pápai tévedhetetlenség feltételeit. A döntés megerősítette az ultramontán irányzat központi tételeit, ugyanakkor pontos határokat is szabott a szélsőbb értelmezéseknek.

A zsinat nem tanította, hogy a pápa minden nyilatkozata tévedhetetlen. Az ex cathedra tanítás feltételekhez kötött: a pápának az egész egyház pásztoraként és tanítójaként, hit vagy erkölcs dolgában, végleges kötelező szándékkal kell tanítania. A zsinat nem fogadta el azokat a szélsőbb ultramontán elképzeléseket sem, amelyek a pápai tévedhetetlenséget közvetlen ihletésként vagy gyakorlatilag korlátlan tanbeli tévedhetetlenségként értelmezték.

A zsinati kisebbség több püspöke nem a pápai primátus egészét, hanem a definíció időszerűségét vagy terjedelmét vitatta. A döntés után a katolikus püspökök többsége elfogadta a zsinati tanítást. A dogma elutasítása több országban az ókatolikus szakadás kialakulásához vezetett, különösen német nyelvterületen.

Kritika és ellenirányzatok

Az ultramontanizmus ellenfelei több irányból érkeztek. A gallikánok és febroniánusok a pápai központosításban a püspöki és helyi egyházi jogok csökkenését látták. A jozefinista és regáliai álláspontok képviselői az állam egyházkormányzati befolyását védték. A liberális katolikusok egy része a katolikus hitet a sajtószabadsággal, alkotmányossággal és vallásszabadsággal kívánta összeegyeztetni. A protestáns és szekuláris bírálók gyakran politikai lojalitási problémaként mutatták be a pápai orientációt.

A liberális katolikus kritika különösen Franciaországban és Németországban volt jelentős. Lamennais korai ultramontán korszakát később a pápai elítélés és a liberális fordulat követte. Montalembert és Lacordaire a katolikus hit és a modern szabadságjogok összeegyeztetését keresték. Döllinger az I. vatikáni zsinat után elutasította a pápai tévedhetetlenség dogmáját, és az ókatolikus mozgalom egyik meghatározó szellemi alakja lett.

A 20. század elején az ultramontán hagyomány egyes elemei az integrizmus és az antimodernista mozgalmak formájában jelentek meg. X. Piusz pápa idején a modernizmus elítélése, a teológiai ellenőrzés erősödése és az antimodernista eskü az egyházi fegyelem központosítottabb formáit hozta. A modernista válság azonban már más történeti helyzethez tartozott, mint a 19. századi klasszikus ultramontanizmus.

A kritikusok a túlzott központosítást, a helyi egyházak hagyományainak háttérbe szorítását, a püspöki önállóság szűkülését, a laikusok alárendelt helyzetét és az újkori kultúrával szembeni védekező magatartást bírálták. Több 20. századi teológus az 1850 és 1950 közötti katolikus egyháztant a societas perfecta és a hierarchikus-jogi modell túlsúlya miatt értékelte újra. Ezek a bírálatok később a II. vatikáni zsinat communio-egyháztanához, a püspöki kollegialitás és a laikus apostolkodás új hangsúlyaihoz kapcsolódtak.

Az ultramontán álláspont hívei a pápai központ erősítését a hit egysége, az egyház államtól való szabadsága és a nemzeti egyházak szétesésével szembeni katolikus egyetemesség eszközének tekintették. Ez a felfogás a forradalmak, a szekularizáció, az állami iskolapolitika, a szerzetesrendek korlátozása, a Kulturkampf és a pápai állam megszűnése idején sok katolikus számára különösen vonzó volt.

Ultramontanizmus és politikai katolicizmus

Az ultramontanizmus a 19. században több országban összekapcsolódott a politikai katolicizmussal. A katolikusok sajtót, egyesületeket, pártokat és társadalmi szervezeteket hoztak létre, hogy a modern államban is képviseljék érdekeiket. Franciaországban a pápapárti katolicizmus gyakran legitimista, monarchista vagy konzervatív politikai körökkel kapcsolódott össze. Németországban a katolikus Centrum Párt az egyházi szabadság, a felekezeti oktatás, a katolikus intézmények és később a szociális kérdések politikai képviseletének fóruma lett.

A Kulturkampf idején a porosz és birodalmi állam a katolikus egyház intézményeit, oktatását és papságát korlátozó törvényeket vezetett be. A katolikus politikai mobilizáció jelentős részben válasz volt ezekre az intézkedésekre. A „ultramontán” kifejezés ekkor sokszor politikai bélyegként szolgált a Centrum Párt és a katolikus társadalmi szervezetek ellen.

A politikai katolicizmus nem volt minden országban azonos. Egyes helyeken az ultramontán irány konzervatív és monarchista politikával kapcsolódott össze. Másutt a katolikus szervezetek az alkotmányos jogok, a felekezeti iskolák, a sajtószabadság és az egyházi egyesülési szabadság védelmét is vállalták. A modern katolikus társadalmi szerveződésben az ultramontán identitás és a demokratikus tömegpolitika eszközei gyakran együtt jelentek meg.

Közép-Európa és Magyarország

Közép-Európában az ultramontanizmus különösen a jozefinista örökséggel szemben nyert jelentőséget. A Habsburg Monarchia területén sokáig erős maradt az állami egyházfelügyelet hagyománya. A püspöki kinevezések, a papképzés, a szerzetesrendek, az egyházi vagyon és az iskolaügy nemcsak belső egyházi, hanem állami-politikai kérdés is volt. Az ultramontán tájékozódás a római kapcsolatot és az államtól való intézményi függetlenséget hangsúlyozta.

Magyarországon a 19. századi katolikus autonómia vitái, az állam és az egyház viszonyáról folytatott politikai küzdelmek, az iskolakérdés, a házasságjogi konfliktusok és a katolikus sajtó fejlődése olyan közegben zajlottak, amelyben az ultramontanizmus, a katolikus liberalizmus és a jozefinista hagyomány egyaránt jelen volt. A magyar katolikus autonómia történetére irányuló kutatások a korszak lényeges teológiai és egyházpolitikai háttereként említik e három irányzatot.

A magyar katolikus közéletben az ultramontán tájékozódás nem egyszerűen külföldi minta átvétele volt. A Habsburg államegyházi örökség, az 1848-as vallásügyi változások, az 1867 utáni alkotmányos rendszer és a liberális egyházpolitika egyaránt alakította. A katolikus autonómia mozgalma részben azt kereste, miként lehet a katolikus egyház intézményeit önállóan megszervezni egy felekezetileg vegyes és alkotmányos államban.

A magyar katolikus sajtóban és politikai vitákban az „ultramontanizmus” gyakran bíráló címkeként szerepelt. A kiegyezés utáni években az antiklerikális vagy liberális sajtó a római irányultságot sokszor a nemzeti önállósággal állította szembe. A katolikus lapok ezzel szemben a pápaságot az egyházi szabadság és a katolikus egység biztosítékaként mutatták be.

A század végén a polgári házasság, az állami anyakönyvezés és a felekezeti jogegyenlőség körüli viták új helyzetet teremtettek. A katolikus politikai szerveződés, a sajtó és a nagygyűlések a nyugat-európai katolikus népmozgalmak mintáit is figyelték. Haynald Lajos kalocsai érsek óvatos álláspontja a katolikus nagygyűlések ügyében azt jelezte, hogy a magyar hierarchia a modern tömegszerveződést fokozatosan és körültekintően kívánta alkalmazni.

A II. vatikáni zsinat és a későbbi értelmezés

A II. vatikáni zsinat nem vonta vissza az I. vatikáni zsinat pápai primátusról és tévedhetetlenségről szóló tanítását. A zsinat tágabb egyháztani keretben tárgyalta azt. A Lumen gentium dogmatikus konstitúció a pápai primátust a püspöki kollégiumról, a helyi egyházakról, Isten népéről és az egyház misztériumáról szóló tanítással együtt mutatta be.

A Lumen gentium szerint a püspöki kollégium csak a római pápával mint fejével együtt alanya a legfőbb és teljes hatalomnak az egyházban, és soha nem a pápa nélkül. A püspökök saját részegyházaikban valódi pásztori szolgálatot látnak el. A pápai primátus és a püspöki kollegialitás együttes tárgyalása eltért a 19. századi ultramontán kézikönyvek erősen jogi és központosított egyházképétől.

A II. vatikáni zsinat vallásszabadságról szóló Dignitatis humanae nyilatkozata és a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció az egyház és a politikai közösség viszonyát is új nyelven tárgyalta. A Gaudium et spes 76. pontja szerint az egyház és a politikai közösség saját területén független és önálló, miközben ugyanazon emberek szolgálatában együttműködhetnek.

A 20. század második felének katolikus teológiája az ultramontanizmust többnyire történeti fogalomként kezeli. A pápai primátus továbbra is része a katolikus tanításnak. A 19. századi ultramontanizmus társadalmi, politikai és lelkiségi formái azonban egy adott korszakhoz kötődnek. A helyi egyházak, a püspöki konferenciák, a szinodalitás, a laikusok apostolkodása és az ökumenikus párbeszéd kérdései a későbbi teológiai vitákban új hangsúlyt kaptak.

Értékelése és öröksége

Az ultramontanizmus a modern katolikus egyház formálódásának egyik meghatározó irányzata volt. Hozzájárult a katolikus világ római egységének megerősödéséhez, a pápaság globális tekintélyének növekedéséhez, a katolikus sajtó és egyesületi élet fejlődéséhez, valamint az egyház állami beavatkozással szembeni védekezéséhez. A missziós mozgalmak, a népi vallásosság, a katolikus politikai szerveződés és az egységesebb teológiai oktatás is kapcsolódott hozzá.

Az irányzat örökségéhez tartozik a római központosítás növekedése, a helyi egyházi hagyományok visszaszorulása, a püspöki kollegialitás és a laikusok szerepének kérdése, valamint a modern politikai és kulturális formákkal szembeni katolikus védekezés. A mai történeti értelmezések az ultramontanizmust a forradalmak, a nemzeti államok, az államegyházi rendszerek, a szekularizáció és a modern katolikus társadalmi szerveződés összefüggésében tárgyalják.

Források

• Magyar katolikus lexikon, „ultramontanizmus”, „gallikanizmus”, „febronianizmus” szócikkek.
• Umberto Benigni: Ultramontanism. In: The Catholic Encyclopedia, vol. 15. Robert Appleton Company, New York, 1912.
• Jacques M. Grès-Gayer: Ultramontanism. In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, vol. 14. Thomson/Gale, Detroit, 2003, 283–285.
• Dictionnaire de théologie catholique, Tables, „Ultramontanisme”, col. 4257; „Guéranger, Prosper-Louis Pascal”, t. VI/2, col. 1894–1898.
• Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Szent István Társulat, Budapest, 2004.
• Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István Társulat, Budapest, 1937.

Irodalom

• Victor Conzemius: Ultramontanismus. In: Theologische Realenzyklopädie, 34. kötet. De Gruyter, Berlin–New York, 2002, 253–263.
• Gisela Fleckenstein – Joachim Schmiedl (szerk.): Ultramontanismus. Tendenzen der Forschung. Bonifatius, Paderborn, 2005. ISBN 3-89710-306-0.
• John W. O’Malley: Vatican I: The Council and the Making of the Ultramontane Church. Harvard University Press, Cambridge, MA, 2018.
• Owen Chadwick: A History of the Popes 1830–1914. Oxford University Press, Oxford, 1998.
• Austin Gough: Paris and Rome: The Gallican Church and the Ultramontane Campaign, 1848–1853. Clarendon Press, Oxford, 1986.
• Hermann Josef Pottmeyer: Unfehlbarkeit und Souveränität. Die päpstliche Unfehlbarkeit im System der ultramontanen Ekklesiologie des 19. Jahrhunderts. Matthias-Grünewald-Verlag, Mainz, 1975.
• Klaus Schatz: Papal Primacy: From Its Origins to the Present. Liturgical Press, Collegeville, 1996.
• Jürgen Strötz: Der Fels der Kirche. Ultramontane Kirchenlehre im 19. Jahrhundert, dargestellt am Beispiel des Eichstätter Bischofs Franz Leopold Freiherrn von Leonrod (1827–1905). Kovač, Hamburg, 2003. ISBN 3-8300-1108-3.
• Stefan Heid – Karl-Joseph Hummel (szerk.): Päpstlichkeit und Patriotismus. Der Campo Santo Teutonico: Ort der Deutschen in Rom zwischen Risorgimento und Erstem Weltkrieg (1870–1918). Herder, Freiburg, 2018. ISBN 978-3-451-38130-0.
• Klestenitz Tibor: A katolikus nagygyűlések előzményei Magyarországon. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 2016.

Kapcsolódó szócikkek

• Gallikanizmus
• Febronianizmus
• Jozefinizmus
• Első vatikáni zsinat
• Pápai tévedhetetlenség
• Kulturkampf

További információk

• Umberto Benigni: Ultramontanism, Catholic Encyclopedia
• I. vatikáni zsinat: Pastor aeternus
• II. vatikáni zsinat: Lumen gentium
• II. vatikáni zsinat: Dignitatis humanae