Tengerjog

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Tengerekre és édesvizekre vonatkozó nemzetközi szabályok A tengerjog a tengereken történő különböző tevékenységek szabályozásával foglalkozik, amelyre mindig is szükség volt, mert a tengerek hatalmas területet foglalnak magukba, ugyanis a földfelszín 71%-a víz, ennek 97%-a tenger. Egy ekkora területet sokféleképpen lehet felhasználni, hajózásra (kereskedelem, kapcsolattartás), halászatra, tekinthetünk rá nyersanyagok és energiahordozók forrásaként, valamint egy az emberi környezetet fenyegető veszélyforrásként, ezért mindenképpen szükség van ezen a területen is szabályokra, korlátozásokra éppúgy, mint a szárazföldön. A tevékenységek szabályozása mellett azért is volt rá szükség, mert a határokat sokkal nehezebb kijelölni tengeren, mint szárazföldön és szükség volt egy egységes szabályozásra ez ügyben is.[1]

A tengerjog kialakulásának története[szerkesztés]

  Részt vevő államok
  Az Európai Unió által képviselt államok
  A szerződést aláíró államok
  A szerződést nem elfogadó államok

A tengerjog kialakulása hosszú folyamat volt, azonban nagy szükség volt rá, ugyanis az államok kétféle magatartást gyakoroltak a tengerekkel/ óceánokkal kapcsolatban: az egyik, hogy fennhatóságuk alá akarták vonni a tengerek egyes részeit, a másik, ezzel ellentétes pedig, hogy kinyilvánították, hogy a tengerek és óceánok senki és semmi keze alá nem tartoznak, mindenkinek szabad joga van őket használni.

A Római jog az utóbbi felfogással értett egyet és res communisnak nyilvánította, ami azt jelenti, hogy mindenki szabadon használhatja. (Hozzá kell tenni, hogy ezek a szabályok csak a római népre vonatkoztak még ekkor, ezért a „mindenki” nem teljesen pontos.

A középkorban születtek úgynevezett „tengeri jogkönyvek”, azonban ezek nem érték el a kívánt hatást, tekintve, hogy ezeket figyelmen kívül hagyva több tengeri nagyhatalom különleges jogokat követelt magának a számára fontos tengereken, például idegen hajók belépésének tiltását, áthaladási illeték szedését, vagy a halászat kizárólagosságát. Többek között ilyen igénnyel lépett fel Velence az Adriai- tenger, Genova a Ligur-tenger tekintetében.[2]

1958-ig az univerzális szokásjog volt érvényben. A több száz éves szokásjogi szabályok mint például ágyúlövés távolságig (kb. 3 mérföld) a parti állam ellenőrzést gyakorolhat. Illetve a szuverenitás alapú megközelítés (minél közelebb vagyunk a parthoz, annál nagyobb az állam szuverenitása)

A II. világháború után az állami ellenőrzés kiterjesztése volt a fő cél. 1958-ban ENSZ konferenciát tartottak Genfben, ahol öt tengerjogi egyezményt fogadtak el: a parti tengerről, a nyílt tengerről, a nyílt tengeri halászatról és a tenger természeti kincseinek megőrzéséről, valamint a kontinentális talapzatról. Ezekhez egy fakultatív jegyzőkönyvet is csatoltak a viták kötelező rendezéséről. Nem sikerült azonban megállapodni a parti tenger terjedelméről és a halászati övezetekről. Több állam elégedetlen volt, mert saját érdekeiket akarták érvényesíteni.

1960-ban volt a II. ENSZ konferencia, amivel a legtöbb gondja az Egyesült Államoknak volt, hiába váltak számukra kedvezőbbek a feltételek, nem akarta aláírni az egyezményt.

Az 1982-es Montego Bay-ben született tengerjogi egyezmény lépett a genfi helyébe. Ez 320 cikket és 9 mellékletet tartalmaz. Az 1982-es egyezményt 166 részt vevő állam ratifikálta. Ebből 163 az ENSZ tagállama, 3 megfigyelő státusú , úgy mint Palesztina, Cook-szigetek és Niue. 14 ENSZ tagállam közöttük az Egyesült Államok ugyan aláírta a szerződést, de mind a mai napig nem ratifikálta.[3]

A fejlett államok kifogásolták a sok engedményt, amelyet az egyezmény tartalmaz a fejlődő államok részére, és a politikai helyzet is sokat változott az elfogadás időpontjától, de végül 1994-ben hatályba lépett.[4]

Legfontosabb fogalmak[szerkesztés]

A felezővonal elv: minden mérés alapja az alapvonal, mely a tenger változása miatt az apályvonal. A parti tenger szélességének mérésére szolgáló szabályszerű alapvonal a parton végighúzódó apályvonal, miként azt a parti állam által hivatalosan elfogadott nagyléptékű tengeri térképek feltüntetik. Kivételek: szaggatott/ csipkézett part, szigetsor és tengeröböl. (Öböl: ha a bejárat nem több mint 24 tengeri mérföld, akkor a parti országhoz tartozik).

Parti tenger: az alapvonal és a nyílt tenger közé eső part menti területsáv. Az 1982-es tengerjogi egyezmény szerint az alapvonaltól 12 tengeri mérföld (kivéve, ha 2x12 mérföldön belül van még egy tengeri állam)

békés áthaladás joga kereskedelmi és hadihajók, valamint tengeralattjárók számára. A békés áthaladás folyamatos, gyors és a felszínen történik, a hajó betartja a parti állam szabályait

nem békés áthaladás: A parti állam elleni fenyegetés vagy erőszak, katonai légi jármű vagy katonai felszerelés indítása/fedélzetre vétele, fegyverhasználattal való gyakorlat, megállás/lehorgonyzás csak annyiban, amennyiben a hajózás biztonságához szükséges, a parti államra káros információszerzési tevékenység kutatási vagy felmérési tevékenység, szándékos és súlyos környezetszennyezés (pl. olajszennyezés -> szankció: pénzfizetési kötelezettség), a parti állam távközlésébe való beavatkozás, bármely az áthaladással nem összefüggő tevékenység.

tengerszorosok: a nyílt tenger vagy a kizárólagos gazdasági övezet egyik és másik része közötti nemzetközi hajózásra szolgál. Fontos a tengeri mozgás a szabadság érdekében.

csatlakozó övezet: (12-24 tengeri mérföld.) Vám, pénzügyi és bevándorlási szabályok betartásának megkönnyítésére jött létre. A parti állam a parti tengeréhez csatlakozó nyílt tengeri övezetben gyakorolhatja a szükséges ellenőrzést avégből, hogy megelőzze saját területén vagy parti tengerén a vám-, adó-, környezetvédelmi-, egészségügyi- vagy bevándorlási szabályok megsértését, így a hajózás és az átrepülés szabadsága érvényesül, de gyakorlása nem mehet a fentiek rovására

kizárólagos gazdasági övezet: (24-200 tengeri mérföld) Célja a tengeri erőforrások védelme, illetve a parti állam számára történő biztosítása. A tengeri élővilág begyűjtésére ad kizárólagos jogot a parti államnak, aki gazdasági tevékenység céljából szabályozást vezethet be és érvényesíthet a vízben és a talapzaton található források kezelésére (pl. halászat, bányászat, kábelfektetés). A mesterséges szigetek is a parti állam joghatósága alá tartoznak.

nyílt tenger: a kizárólagos gazdasági övezet külső határától kifelé eső minden víz. Egyetlen állam sem jogosult a nyílt tengeren szuverén jogokat gyakorolni.

a kontinentális talapzat: a parti állam jogokat gyakorol a természeti erőforrások felkutatására és kiaknázására vonatkozóan.

Kivételek[szerkesztés]

A tengerjogi egyezmények szerint tengeren azt a sós vizet értjük, amelyről a világtenger bármely pontjára hajóval el lehet jutni, ez azt jelenti, hogy az izraeli Holt-tengerre vagy a Kaszpi-tengerre a tengerjogi szabályok nem vonatkoznak, ott sui generis szabályok érvényesülhetnek. Ugyanígy nem minősül tengernek az elmúlt évtizedek felelőtlen természetátalakító beruházásainak ma Kazahsztánhoz és Üzbegisztánhoz tartozó Aral-tó sem.[5]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Oceans and law of the sea. (Hozzáférés: 2015. november 18.)
  2. A tengerjog története. fajltube.com. (Hozzáférés: 2015. november 18.)
  3. Chronological lists of ratifications of, accessions and successions to the Convention and the related Agreements. United Nations Division for Ocean Affairs and the Law of the Sea, 2010. január 8. (Hozzáférés: 2016. január 8.)
  4. Vass, Tibor: A tenger és a paragrafusok. vitorlazasmagazin.hu. [2015. november 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. november 18.)
  5. Kovács, Péter: Nemzetközi közjog. tankonyvtar.hu. (Hozzáférés: 2015. november 18.)

Források[szerkesztés]