Szerkesztő:Rita/Dél-itáliai vörösalakos vázafestészet

Apuliai volutás kratér Baltimore-i festő

A dél-itáliai vázafestészet kifejezés alatt azok a vörösalakos díszítésű agyagedények értendők amelyeket görög telepesek készítettek Dél-Itáliában és Szicíliában i. e. 440 és az i. e. 4. század vége között. A vázák egy része már a 18. század végétől ismert volt campaniai és pugliai lelőhelyekről és díszítésük miatt népszerű tárgyak voltak.

A dél-itáliai vázákat először leginkább előkerülési helyük alapján csoportosították, később úgy vélték, hogy három keletkezési helyhez - lukánia, apulia és campania – köthetők. A 19. század legvégére már egy negyedik központot a paestumit is azonosítottak, majd a 20. század második felében, az 1950-es évektől folytatott ásatások eredményeként felismerték az ötödik, szicíliai központot is. Ez az öt központ két csoportra osztható az egyikben a lukániai és az apuliai a másikban a campaniai a paestumi és a szicíliai központ található és mindkét csoportban az edények stílusa közeli rokonságban áll egymáshoz.

Eddig több mint húszezer dél-itáliai vörösalakos edény ismert, amiből több mint ezerötszáz lukániai, több mint tízezer apuliai, körülbelül négyezer campaniai, megközelítőleg kétezer paestumi és több mint ezer szicíliai eredetű edényt azonosítottak. Az ismert edények száma a kutatásoknak köszönhetően folyamatosan növekszik.

Háttér

Az i. e. 5. század utolsó harmadáig a dél-itáliai és szicíliai telepesek megelégedtek az Athénból importált edényekkel, később azonban elkezdtek saját gyártású edényeket is készíteni. Ezek a legkorábbi edények annyira hasonlítottak az athéni darabokra, hogy vagy Athénben tanult mesterek készítették, vagy onnan bevándorolt fazekasok. A bevándorlás egyik oka az i. e. 430 körüli nagy athéni pestisjárvány lehetett, ami lecsökkentette a termeléshez szükséges munkaerőt, majd később a Peloponészoszi háború, ami Athén fokozatos elszegényedésével járt.

Az i. e. 4. században Athén politikai befolyása lecsökkent, és az etruszk területekre irányuló festett agyagedények exportja is hanyatlásnak indult. Ennek következtében Athén arra kényszerült, hogy új piacokat keressen termékeinek, amit Oroszország déli részén, a Fekete-tenger nyugati partjain, Észak-Afrikában és Spanyolországban talált meg. Ez jelentős stílusváltozást okozott a vázák díszítésében, ami a Dél-Itáliában alkalmazott díszítésmódoktól is különbözött, ahol mások voltak a politikai viszonyok is és nem volt probléma az agyagedények értékesítése.

A dél-itáliai és szicíliai vörösalakos vázafestészet kronológiáját meghatározása sok nehézségbe ütközik. A korai ásatások eredményeit nem dokumentálták megfelelően, a később felfedezett lelőhelyek, ahonnan az ismert edények jelentős része származik kevés olyan típusú leletanyagot tartalmaztak (például pénzérméket), amelyek alapján az edények egyértelműen datálhatók lennének. Ezen kívül a korabeli írott források is sokszor ellentmondásosak. Az edényeket ábrázolt jelenetek sok információt hordoznak a kolóniák és az anyaország kapcsolatáról. Többek között helyi fegyverek és öltözködési módok jelennek meg rajtuk, amelyek jelentősen különböznek a szárazföldi Görögországétól.

A legkorábbi helyi műhely megalapítás az i. e. 5. század második felében történt és feltételezhetően kapcsolódott Thurioit i. e. 443-as megalapításához, de ez nem bizonyítható mivel a helyszínen folytatott ásatások során kevés erre utaló bizonyíték került elő. Viszont az 1973-ban meginduló metapontioni feltárások során előkerültek a fazekasok égetőkemencéi is, valamint az Amükosz-, a Creusa-, a Dolón-, a Pisticci- festőkhoz köthető nagyszámú edény és töredék ami bizonyítja hogy valamikor az i.e. 5. század végén és a i. e. 4. század elején fazekasműhely működött a településen.

Egy másik jelentős központ Apulia legnagyobb és legjelentősebb városában Tarantóban alakult ki az i. e. 5. század utolsó negyedében. A kezdetektől fogva nagyobb méretű edények (például volutás kratérek) előállítására szakosodtak, amelyeket gyakran mitológiai témájú képekkel díszítettek. Nem sokkal később az apuliai vázafestészet két fő irányba fejlődik tovább, és festési módjuk alapján "egyszerű" vagy "díszített" csoportba sorolhatók be.

A metapontioni és a tarantó iskola működésének korai szakaszában a központok festői szorosan együttműködtek és stílusuk is hatott egymásra. Körülbelül i. e. 375-ig a metapontioni iskola termékei széles körben elterjedtek apuliai területen is, de a későbbi darabok szinte csak Lukánia határain belül kerültek elő. Ez arra utalhat, hogy már nem a metapontioni központban készültek és a vázafestők a szárazföld beljebb fekvő részeibe (Roccanova, Anzi, Armento) költöztek. Ezután alkotásaik művészi színvonala folyamatosan csökkent, úgy tűnik a művészek elszigetelődtek a többi területtől és kimaradtak az apuliai területekre jellemző fejlődésből.

A vörösalakos edények készítését (néhány kisebb helyi műhelyt leszámítva) az i. e. 4. század vége felé beszüntették, ennek pontos oka ismeretlen, feltehetőleg több tényező együttes hatása miatt. Politikai okai is lehettek, köztük Róma egyre fenyegetőbb magatartása, és valószínűleg az is, hogy Attikában is beszüntették gyártásukat, amiről a helyi mesterek is tudtak. A késő gnathia-vázák mellett egy darabig még rövid ideig készültek polikróm edények, de ezután csak egyszínű, többnyire fekete edényeket gyártottak bepecsételt vagy domborműszerű dekorációval.

Edényformák

Nesztorisz (trozzella), Varrese-festő

A dél-itáliai fazekasok által Lukániában és Apuliában készített legkorábbi edényformák az Athénban az i. e. 5. század végén alkalmazott vázaformákat követték, ezeket azonban nemsokára továbbfejlesztették. Érdekes jelenség, hogy a volutás-kratérek és az panaténaiai amfórák, amelyek gyártását Athénben i. e. 380 után szinte teljesen beszüntették itt egyre nagyobb mennyiségben és méretben készítették végig a lukániai és az apuliai központ működése során, míg Campaniában egyáltalán nem gyártották, és a paestumi központra sem volt jellemző ahol a vörösalakos díszítésmódot csak a század második negyedétől kezdték alkalmazni. A volutás kratér az apuliai központ talán legjellegzetesebb vázaformája, amely óriási méretű is lehet (1-1,5 méter magas) és díszítése az idők folyamán egyre gazdagabbá vált. A többi kratérforma (has-, kehely- és oszlopkratér) a késői szicíliai edénygyártást kivéve az összes központ gyakori edényformája. A kratérek fogóján maszkokat alakítottak ki, és esetenként hattyúfejekkel díszítették. Az edények nyakán kifinomult virágdíszítés jelenik meg, ami sokszor egy női fejet keretez.

Az amforák, amelyek közül csak a panaténaia-amfora honosodott meg főleg apuliai és lukániai lelőhelyekről kerültek elő, méretük mint a volutás kratéré fokozatosan egyre nagyobb lett és díszítésük is egyre bonyolultabbá vált. Ugyanez figyelhető meg a csak Apuliára jellemző ovális vagy konkáv hengeres formájú loutrophoroszok esetében is ahol csavarodó fogók jelentek meg a nyak két oldalán. Campaniában széles körben használták az amfóra egy speciális változatát, ahol a nyak tetején egy félkör alakú fül található. A fület sokszor átfúrták, az edényt így fel tudták akasztani.

Pelikék gyakoriak voltak Apuliában, de a többi központban viszonylag keveset találtak belőlük. A lebész gamikosz Campaniában és főleg Paestumban alapvető átalakuláson ment át, gyakran magas és bonyolult formájú többszintes fedővel látták el őket. Hüdriákat, lekanidészeket, léküthoszokat, oinokhoékat, szküphoszokat és csészéket mindegyik központban gyártottak, de általában nagyobb méretűek voltak (főleg Apuliában) mint amiket az anyaországban készítettek. Kantharoszok, rütonok és sztamnoszok szinte csak Apuliára jellemzők, halas tálak mindenhonnan kerültek elő, kivéve Lukániában. A tálaknak a közepét díszítették, az puliai halas tálakat az különböztette meg az attikai elődeiktől, hogy a halak hasa a tál közepe felé fordul és nem az edény pereme felé. Palackok és alabasztronok relatíve későn jelentek meg, az előbbi forma főleg Sziciliában volt népszerű.

A helyi formák közül legfontosabb az úgynevezett nesztorisz, olasz nevén trozzella volt, amit több helyen is megtaláltak. Főleg a korai Lukániai központra volt jellemző, majd később korlátozottan használták Apuliában is, de a többi központban nem. Apuliai specialitás a fogantyús patera, egy nagyméretű edény, ami 70 centiméteres átmérőjű is lehetett. Ezek főleg temetkezési helyekről kerültek elő, és feltételezhetően főleg rituális célokra használták őket.

Ikonográfia

A dél-itáliai művészek és különösen az Apuliában tevékenykedők szerették nagyméretű sokfigurás díszítéssel ellátni edényeiket. Ez a fajta díszítési mód először Apuliában fejlődött ki az i. e. 5. század végén, vagy az i. e. 4. század elején feltételezhetően az Athénből importált edények, főleg volutás kratérek hatására. Úgy tűnik, hogy ezek az edények népszerűek voltak a helyei lakosság körében, ez arra ösztönözte a helyi művészeket, hogy utánozzák és tovább fejlesszék őket. Ennek során monumentális kompozíciókat is kialakítottak valamint megoldásokat kerestek a perspektíva és rövidülés ábrázolásának problémáira, ami műfaj korlátai miatt csak részlegesen sikerült nekik.

Eltekintve azoktól a kisméretű edényektől amelyeken csak egy figura látható (fiatal férfi vagy egy nő, egy szatír, Érosz, esetleg ritkábban valamilyen állat) a közepes és nagyobb edények díszítése változatos és sokat elárul nem csak a mindennapi életről és a halál utáni elképzelésekről, hanem a görög mitológiáról és ennek a színházhoz való kapcsolatáról is.

Mitológia

Gyakoriak a mitológiai jelenetek is, és sokszor nem könnyű megkülönböztetni a mítoszok és a klasszikus színdarabok ábrázolásait, mivel számos görög darabot ezek a mítoszok ihlettek. A színházi hatás azonban felismerhető a mitológiai jeleneteken a gazdagon díszített ruhaábrázolásokon, a színházi háttérre emlékeztető struktúrákon, a sziklák, barlangok formáiról, és legfőképpen az idős szereplőről (paidagogos), aki nem a mítosz része, viszont a színházi előadás fontos szereplője volt. A mitológiai ábrázolások közül legnépszerűbben a Dionüszoszhoz köthető jelenetek voltak.

Színház

Dél-Itália és Szicília legjelentősebb vázáin színházi jelenetek láthatók, amelyeket görög tragédiák ihlettek, legfőképpen Euripidész művei, akinek darabjai nagy népszerűségnek örvendhettek az i. e. 4. században. Ezek a képek általában a főszereplőt ábrázolják utalásokkal a darab cselekményére. A figurák ruhája gazdagon díszített, maszkot nem viselnek és csak nagyon ritkán jelennek meg utalások a tényleges színpadra. A kép felső részében gyakran istenek gyűlése jelenik meg, akik valamilyen módon kapcsolatba hozhatók a darab cselekményével.

Mindennapi élet

A mindennapi élet népszerű ábrázolása volt a szépítkező vagy esküvőjére készülő nőalak, főleg Apuliai pelikéken és Szicíliában. Más edényeken atlétákat (főleg az i. e. 5. század végén és az i. e. 4. század elején), lakomákat jelenítettek meg. Eltérően az athéni edényektől gyakran ábrázoltak sziklákat vagy nagyobb köveket, amiket főleg ülőhelyként vagy lábtámaszként jelenítettek meg. Az edények hátulján legtöbbször két vagy három fiatal férfi jelenik meg meglehetősen egyhangúan ábrázolva, de ezeknek az alakoknak a segítségével tudnak egyes edényeket a kutatók konkrét (bár legtöbbször csak fantázianéven ismert) alkotók munkáihoz sorolni.

Halottkultusz

A díszítés egy másik fontos témája a túlvilág és a halottkultusz. Apuliai vázákon gyakran jelenik meg Orfeusz, akinek az i. e. 4. században virágzó kultusza volt Tarantóban. Más dél-itáliai központokból számos olyan váza került elő, amelyen az elhunyt síremlékénél egy gyászoló látható.

Az i. e. 5. század végére a görög vázákon lévő feliratok szinte teljesen elvesztették jelentőségüket, és főleg Apuliában és Paestumban is csak a nagyobb és bonyolultabban díszített edényeken jelennek meg. Különösen értékesek, amikor ritkábban ábrázolt jeleneteket azonosítanak. Csak két olyan vázafestő ismert aki szignálta műveit, Aszteasz és Püthon, mindketten Paestumban tevékenykedtek.

Technika

A dél-itáliai edények készítési módja megegyezett az athénivel, azzal a különbséggel, hogy az itteni agyagnak kisebb a vastartalma ezért kiégetés után világosabb színű. Ezért a vázafestők időnként a még díszítetlen edényeket egy vékony okkersárga réteggel vonták be és újra kiégették. A nagyobb edényeket több darabból állították össze, az összeeresztéseknél gyakoriak voltak a törések, néhány edényen javítás nyoma fedezhető fel. Míg a legtöbb vázát funkciójának megfelelően használtak egy részüket, főleg a sírmellékletnek szánt darabokat úgy alakították ki, hogy az edény teste és talpa között egy részen egy nyílást hagytak, így nem tárolhattak bennük folyadékot. Más edényeket olyan gyenge füllel láttak el, ami nem bírta volna a mindennapi használatot. A volutás kratérek egy részének nem vonták be a belsejét, így feltételezhetően nem vegyítőedénynek szánták őket.

A nagyobb Apuliai vázákon (volutás kratéreken és amfórákon), az i. e. 4. század közepétől az edény nyakán és vállán lévő kiegészítő díszítéseket gyakran más színekkel – fehérrel, sárgával, narancssárgával, a piros különböző árnyalataival – festették meg. Feltételezhető, hogy ebből fejlődött ki az úgynevezett Gnathia vázák (a lelőhelyről elnevezve, ahol számos darabot találtak) díszítési módja, ahol a figurális és ornamentális jeleneteket közvetlenül a vázák fekete mázára festették. Ez a technika párhuzamosan létezett az i. e. 4. század második felének vörösalakos díszítési módjával, és egészen Taranto i. e. 273-ban történő római meghódításáig használatban maradt, amikor a hagyományos vörösalakos edényeket már régóta nem gyártották.

Források

• Trendall, A. D. Red figure vases of South Italy and Sicily. London, UK: Thames and Hudson (1989). ISBN 0-500-20225-7 
• Sarti, Susanna (szerk.). Görög művészet (A művészet története 16/3). Budapest: Corvina Kiadó (2007). ISBN 978-963-13-5654-0 
• John, Boardman. Görög művészet (A művészet világa). Budapest: Glória Kiadó (2006). ISBN 963-9587-22-2 

Kategória:Ókori görög művészet]] Kategória:Görög vázafestészet]]