Szerkesztő:Regulus~huwiki/új cikk
„Királypuccs"-nak nevezte a marxista történetírás – például Ormos Mária történész[1][2] – Boldog IV. Károly, az utolsó magyar király visszatérési (restaurációs) kísérleteit. A „királypuccs" kifejezés azt sugallta, hogy Horthy Miklós kormányzó volt a legitim, Boldog IV. Károly király pedig az illegitim hatalom birtokosa.
A visszatérési kísérletek mai megítélése[szerkesztés]
A kor közjogi struktúrájának (történeti alkotmány) vizsgálatát követően - amelynek fontosságára a restaurációs kísérletek után már ifj. gróf Andrássy Gyula és gróf Apponyi Albert is rámutatott - új szempontok jelentek meg az események értékelésében. Romsics Gergely[3] és – korábbi nézeteit felülbírálva – Zsiga Tibor[4] történészek álláspontja szerint a „királypuccs" elnevezés hibás és téves, a következő okok miatt:
IV. Boldog Károly király eckartsaui nyilatkozatában (1918) nem mondott le, hanem csak visszavonult a politikai élettől, így visszatérése bármikor lehetséges volt, amennyiben az uralkodását zavaró tényezők (vis maior) elhárultak; e mellett pedig a levél nem volt jogalkotó cselekedet (nem ellenjegyezte a Parlament).
A királynak két képviselője is volt a zűrzavaros három év (1918-1921) alatt: József Ágost királyi főherceg mint homo regius („a király embere", helytartó); illeve Horthy Miklós kormányzó.
Mivel Horthy hatalmát az legitimálta, hogy a felkent uralkodót helyettesíti, ezért a kor közjogi helyzetének ismeretében nem tartható az események olyan beállítása, amely azt sugallja, hogy a király „puccs" útján akarta megszerezni a hatalmat, hiszen a „puccs" egy, a törvényekkel szembeszegülő politikai cselekedet (ld. pl. „nyilas puccs").