Szent László Társulat

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

A Szent László Társulat hitbuzgalmi egyesület.

Története[szerkesztés]

Gróf Károlyi István, a Szent István Társulat elnöke alapította meg 1861. május 5-én Pesten. Az egyesület célja hazánk és annak keleti határain lakó szegény, de különösen magyar katolikusoknak lelki szükségleteiről való gondoskodás, az által, hogy számukra iskolákat és templomokat épít, a meglevőket fenntartja, számunkra magyar papokat és tanítókat tart, hogy így véreinket a katolikus hitnek és a magyarságnak megtartsa. IX. Piusz pápa 1863. március 13-án brevével ismerte el, és június 27-re és november 19-re tagjai számára teljes búcsút engedélyezett. Első elnöke Lonovics József csanádi püspök, később kalocsai érsek volt. Moldvában és Romániában lakó véreink, kivált a csángó magyarok alkották a társulat gondoskodásának első tárgyát. 1864-ben már 27 000 tagja volt. 1869-ben létrehozta a Csángó Bizottságot, 1870 után pedig a pápa, valamint a 19. század végén a hazai katolikus intézmények segélyezését is ellátta. 1880 után azon munkálkodott, hogy a kivándorlás után a távozók magyar nemzeti és katolikus tudatát életben tartsa. A társulat tagjai a 19. század végén egy évre 72 korona tagsági díjat fizettek.[1] Amikor 1916 augusztusában az erdélyi románok betörtek, az iskolákat bezárták, javaikat elkobozták, tanítóikat kiutasították illetve internálták, 1919-ben ugyanez megismétlődött a Romániához csatolt Bukovinában és Erdélyben. 1933-ban Shvoy Lajos székesfehérvári megyés püspök, a társulat elnöke az újjáéledés programját hirdette meg. 1938-tól a társulat tevékenységi köre a következőre terjedt ki: a Magyarországon kívüli katolikus magyarok gondozása, vallási életük és anyanyelvük megtartásának istápolása papok küldésével, folyóiratokkal, valamint vallási és szociális intézmények szervezése által. 1948 után, a szovjet megszállás alatt nem működhetett. 1995. január 21-jétől újjáalakult.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. V. ö. Szent-István-Társulat Naptára (1891).

Források[szerkesztés]