Szputnyik–2

Sablon:Muhold A Szputnyik–2-t (oroszul: Cпутник-2) 1957. november 3-án állították föld körüli pályára. A második űreszköz volt, és az első olyan űrjármű, ami egy élőlényt vitt magával. A Szputnyik–2 2 méter alapátmérőjű, 4 méter magas, kúp alakú űrkapszula volt, amely rádióadót, távolságmérő rendszert, egy vezérlőegységet, különböző tudományos műszereket és hőmérséklet-szabályozó rendszert tartalmazott. Egy különálló, légmentesen lezárt kabinban egy kísérleti kutyát (Lajkát) vitt magával. Így Lajka kutya lett a világűrbe felemelkedett első Földlakó. A televíziós felvételeket, melyeken kutyák láthatóak a Szputnyik–5 fedélzetén, sokszor tévesen mutatják a Szputnyik–2 kapcsán, mivel a jármű felszereléséhez nem tartozott videokamera.

A küldetés menete

A Szputnyik-2-t egy R–7 hordozórakéta juttatta földkörüli pályára, hasonló, melyet a Szputnyik–1-nél alkalmaztak. A fölkörüli pályát elérve az orrkúp sikeresen levált, míg az A blokk nem különült el úgy, ahogyan azt tervezték. Ez a hiba megakadályozta a hőmérséklet-szabályozó rendszer működését, ezenkívül a hőszigetelés is megsérült. A belső hőmérséklet elérte a 40 °C-ot, így feltételezések szerint Lajka csak néhány óráig élhetett. 162 nappal a start után, 1958. április 14-én újra belépett a Föld légkörébe.

Az "utas"

Az első élőlény földkörüli pályán Lajka kutya – eredeti nevén Kudrjavka –, egy 6 kg-os nőstény terrier volt. A Szputnyik–2 kárpitozott űrkabinja elég helyet biztosított számára, hogy lefeküdhessen és felállhasson. Élelmet és vizet automatikusan adagoltak számára zselés formában. Lajka egy hámot viselt az anyagcsere-termékek felfogására. A korai adatok szerint a kutya kissé izgatott volt, de evett az ételéből. Az „utas” biztonságos visszajuttatására a Földre a korban még nem volt lehetőség, így a tervek szerint Lajkát elaltatták volna 10 nap után, de – amint 2002 októberében orosz források nyilvánosságra hozták – Lajka néhány órán belül túlmelegedésben meghalt. A kutatás szolgált az első adatokkal arról, hogyan viselkedik egy élő szervezet a világűrben.

A Szputnyik–2 és a Van Allen sugárzási öv

Szputnyik–2 – amíg eléggé északon volt ahhoz, hogy a szovjetek a rádiójeleket fogadhassák –, nem került olyan magasra, hogy érzékelhesse a Van Allen sugárzási övet. Később Harry Messel ausztrál professzor volt az egyetlen, aki adatokkal szolgálhatott volna, mivel az űrjármű adatrögzítő eszközt nem vitt magával. Ennek ellenére a szovjetek nem voltak hajlandóak a kód kiadására, és az ausztrálok sem adták ki az adatokat. 1958-ban mégis együttműködve megerősítették az Explorer–1, 3 és 4 kutatási eredményeit.

Lásd még

• Szputnyik-program

Külső hivatkozások

• A Szputnyik–2 a NASA oldalán