Daktil

A daktil (más néven ujjábécé) egy kommunikációs eszköz. Elsősorban a siketek által használt jelnyelvek betűzési rendszereként alkalmazzák, de ettől függetlenül is használható hangzó nyelvek jelelésére.

A jelrendszer jellemzése

A jelrendszer alapja: 1 jel = 1 hang, vagyis az adott (például magyar) nyelv minden hangjának megfelel egy, a kéz ujjaival, illetve a kézfejjel mutatott jel. Általában akkor használják, ha a kifejezendő fogalomnak nincs szimbolikus jele. Előnye, hogy teljesen pontos, mindent ki lehet vele fejezni, hátránya viszont, hogy a jelkészlet nyelvenként (magyar, angol, német) egymástól eltérő. Igen sebesen lehet használni.

Minden siket közösségnek megvan a maga ujjábécéje, a magyar siket közösségeknek azonban két ilyen jelrendszerük is van. Az egyik a daktil, a másik pedig a fonomimikai ábécé.

Természetesen a siketeknek is van saját argo szavaik, sőt, csak a családban ismert és használt szókincsük. A daktil nagyon pontos, sokkal egyértelműbb, mint a kéz és arcmozgással (fono-mimikával) való kifejezés. Már csak azért is, mert a mai Magyarországon 6–7 egymástól 10–30%-ban eltérő jelnyelvi nyelvjárás van. Annak idején, mikor a németből magyarított jelnyelvet megújítani akarták hat, sajnos egymástól független siket-pedagógiai (szurdopedagógia) és jelnyelvi irányzat alakult ki. A jelnyelv ma már alkotmányosan elfogadott, önálló, a siket kisebbség által használt nyelv. Alakul, változik, fejlődik, tehát él, mint akár a beszélt nyelv is.

Története, formái

Az ujjakkal és magával a kézfejjel (kéztartás + ujjtartás), vagy az alkarral történő kommunikáció igen ősi módja a kommunikálásnak (Egyiptom). Használták kiabálás helyett, és titkosítás okán katonák irányítására, de használták a templomok kórusainak irányítására is, amikor több ember pontos éneklését – zenélését irányították úgy, hogy a kéz mozdulatai mintegy emlékeztették az előadókat a dallam (és a szünetekre!) vonalára és az egyes hangok (záróhangok) hosszára. A Brachoho-keironómia (brahiosz = alkar, cherio = kéz, nomosz = törvény)a karral, kézjelekkel való irányítás a zenében. Festészetben számtalan jellemző kéztartást látunk (Krisztus összezárt hüvelyk- és gyűrűsujja, de ez látható Buddha esetében is). A daktil alapja az ősi testbeszéd.

Siketek esetében az igen gyors betűnkénti jelelést (jelnyelv) tesz lehetővé az ún. ujj-abc. Az ujj-abc (vagy daktil) minden nyelvben más és más, de természetesen a magyar jelnyelv ismerői tanulják is, ismerik is az ún. nemzetközi ujjabc-, vagy daktiljeleket.

A daktil egy jele egy fonémának felel meg, a jelnyelvekkel ellentétben, ami gesztusnyelv is, tehát egyetlen mozdulat jelenthet egy mondatot is (becsukom az ajtót, borotválkozik, fenyeget). Tudniillik számtalan szavunk (igék, mozgást megjelenítők) egy-egy gesztussal kifejezhetők, pl. eszik, iszik, jár, gereblyézik, pelenka (pelenkáz), fut, követ, zsarol-kényszerít. Tehát a daktil főleg akkor praktikus, ha idegen neveket, külföldi személyneveket, szakszavakat betűnként kell eljelelni.

A daktil alapformája egyszerű, de nem az, ha angol, vagy arab, vagy francia hangzókat akarnánk jelölni, hisz sok, számunkra kimondhatatlan, nem jelezhető hangzás is van, pl. a szanszkritban, arabban, szuahéliben. A daktil mindig a leírt szavak betűit jelöli.

Az úgynevezett „alap betűk” az angol abc betűinek felelnek meg, a kis- és nagybetűk megkülönböztetése nélkül: a, b, c, d, e, f, g, h, i, j, k, l, m, n, o, p, r, s, t, u, w, z, x, y

A siketeink számára (a hallási sérülés jellegétől függően) nincs igazi különbség pl. n–ny, g–gy, vagy t–ty között, de ezeknek van magyar jele, ami ún. fonomimikai jel.

Az fonomimikában a hang jelzéséhez (fofno-) és mimika is társul, illetve a kéztartás gyakran jellemző testrészen, vagy az arcon történik, sőt még mimika (arckifejezés) is járul hozzá, jelentést pontosító szándékkal. pl. édes (kisujj lehúzása függőleges irányban az ajak alatt). néni, nép, orosz = a mutatóujj megérinti az orrcimpát, ecet = savanyú arcot vágni és minden ujj az arcot érinti, stb.

A kézzel való beszéd az Indiában alkalmazott mudrákkal (kéztartás, kifejező, valamit felidéző szimbólum, később vallásos kéztartás) szoros kapcsolatban áll (Dunkel), mert valaha a beszéd = mozgás volt. (vö: Austin: Apeach-Act Theory, Noam Chonsky az agyban eleve adott nyelvi mélyszerkezet + annak biológiai alapja) A jelnyelv alapja a szimulákrum, a mozdulattal felidézett mozgásos történés, vagy valaminek a jellemző mozgása, alakja, térbeli tulajdonsága. (pl. kavar: főz, konyha, szór: hint, fűszer, szór, mosópor, hintőpor, hajó, bölcső-ringat, szül, születik-új).

A daktil már igen elvont szimbólum, de van hasonlóság a kéztartás és a betű között, pl. o, p, x, y, z, de hasonlít az i, j és a k is. Hallóknak is célszerű lenne dadogás, vagy agyérkatasztrófa, diszlexia esetén egy kis jelnyelvet tanulni, mert a bal oldali beszédközpont (Wernicke és Brocka beszédmezők) új idegimpulzusokat kapnak a mozgásközpontok, a mozgási memória felől. (Dunkel)

Másképp kell hallóknak (szülő, hozzátartozó, gondozó, jelnyelvi tolmács) jelnyelvet tanulni, mint hallássérülteknek (jelnyelvi pedagógia alapelvei).

A jelnyelvben nincs ragozás, egyszerű kifejezéseket használnak (például a Holnap majd elmegyek a boltba, veszek tejet, kenyeret mondat jelnyelvi fordításban holnap fog menni vesz tej, kenyér)

Lásd még

• Jelnyelv
• Daktüloszok

Külső hivatkozások

A Wikimédia Commons tartalmaz Daktil témájú médiaállományokat.

• Ismeretek a hallássérültekről
• Magyar ujjábécé
• hallatlan.hu