Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2024-22-2

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Acélgyártás ívfényes kemencében
Acélgyártás ívfényes kemencében

Az acélgyártás kiinduló anyaga főleg az ócskavas és a nyersvas. Ahhoz, hogy az alapanyagból acél legyen, annak fölösleges kísérőelemeit (C-, Si-, Mn-, P- és S-tartalmát) el kell távolítani. Ez úgy történik, hogy a megolvasztott fémbetétből kiégetik a „káros” elemeket, ötvözik „hasznos” elemekkel, majd a folyékony acélt kokillába vagy folyamatos öntőgépbe öntik és kristályosítják.

Az acél a vas legfeljebb 2,06% szénnel alkotott ötvözete, de ötvözőelemként számos más elem is szóba jön (szilícium, mangán, króm, nikkel, molibdén, vanádium, volfrám stb.). Az ipar egyik legfontosabb alapanyaga, előállításával az acélkohászat foglalkozik. Képlékeny alakítással (kovácsolás, hengerlés, kisajtolás stb.) hidegen és melegen megmunkálható, tulajdonságai hőkezeléssel tovább alakíthatók.

Az acélgyártás története azonos a vasgyártás történetével. A vas megjelenése az emberi kultúrában (vaskor) az emberiség technikai fejlődése szempontjából meghatározó fontosságú. Az első vaskohók még csak kis gödrök voltak, a vasércet faszénnel izzították. A szén redukálta a vasércet, azaz eltávolította oxigéntartalmát. A gyártott termék alig olvadt meg, az ércből salakkal szennyezett acélszerű terméket kaptak. A salakot kovácsolással távolították el, az anyagot ezután acélként fel lehetett használni.

Az első iparszerű eljárás a frisstűzi acélgyártás volt, amit a tégelyacélgyártás és a kavaró acélgyártás követett. Ezeket a szélfrissítéses Bessemer- és Thomas-acélgyártás, valamint a Siemens–Martin-eljárás szorította ki a 19. század közepén. Manapság elsősorban elektrokemencékben, de főleg új generációs konverteres eljárásokkal történik az acélgyártás.