Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2015-53-2

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
< Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei
A II., h-moll hegedűverseny kottaanyagának borítója
A II., h-moll hegedűverseny kottaanyagának borítója
A mű alkotója, Bartók Béla
A mű alkotója, Bartók Béla

Bartók Béla az 1937 augusztusa és 1938. december 31. között készült II. hegedűversenyt (Sz. 112, BB 117) tartotta egyetlen hegedűversenyének. Amit ma I. hegedűversenyeként ismerünk, az egy korai, kéttételes mű, amit csak halála után adtak ki. Egyes kutatók szerint a mű a variációs művészet szinte felülmúlhatatlan csúcsteljesítménye.

A klasszikus háromtételes, gyors-lassú-gyors felépítést követő versenymű híven őrzi Bartók művészetének valamennyi jellegzetes vonását, köztük a szerkesztés szigorú következetességét és a dallamalkotás összetéveszthetetlenül egyedi technikáját. Bartók dallamai megtartják a népzene egyszerű fordulatait, mégis végtelenül érzékenyek, választékosak és kifejezőek.

A versenymű két szélső tétele szorosan kapcsolódik. A II. hegedűverseny valójában egyetlen, megbonthatatlan tartalmi egységbe foglalt variációs mű, amelyben a nyitótétel páros ütemmutatója a fináléban páratlan ütemmé változik, a bevezető tétel hagyományos szonátaformája a befejezésnél táncos forgataggá, rondó szonátaformává alakul. Zenei anyagukat egységbe foglalja a dallam-, a harmóniavilág és a formai megoldások rokonsága. A hegedű, mint dallamvivő hangszer különösen a variációs második tételben jut méltó szerephez. A műben sok a verbunkos elem, ami egyébként Bartók e korszakának egyik jellegzetessége.

A mű hangszerelése a hegedűversenyek között egyedülállóan virtuóz és rendkívül igényes. A hangszín-effektusok és a sok különleges, kevert hangzás miatt a darab kemény próbaköve nemcsak a hegedűsöknek, hanem a zenekaroknak és a karmestereknek is. Idézhetnénk a sul ponticello színek fölött vibráló cseleszta-hárfa hangzatokat az első tételből, a második tétel (és az egész mű) kivételes timpanihasználatát, az utolsó tétel gomolygásait és rézfúvósait, a zsebkéssel megpöccintett cintányér sistergését. Mindez azonban nem öncélú hangszerelési bravúrok sorozata, hanem ha Bartók szerzői elképzelései megvalósulnak, akkor maga a hangzás is a mű kifejezésének részévé válik.