Morális pánik

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A morális pánik kifejezés arra a jelenségre utal, amikor a média szenzációkeltő és leegyszerűsítő bemutatási stílusa révén egy csoport vagy egy bizonyos csoporthoz kapcsolódó jelenség az adott társadalom idealizált rendjét fenyegető veszélyként tudatosítja az emberekben. Ez igen erős autoritatív megoldásokat sürgető közhangulatot alakít ki, melyre a hatóságok törvényi szigorításokkal válaszolnak. A fokozott intézményi és közfigyelemhatásra növekszik a jelenség regisztrált eseteinek száma, így legitimálva a rend helyreállítása érdekében tett lépéseket. A morális pánik nyomot hagyhat a társadalom jogrendszerén, a társadalmi rend fenntartásával megbízott intézmények eljárásain, a társadalmi normák rendszerén. A folyamat során alkotott szimbolikus képzetek beépülnek a társadalmi hiedelemrendszerbe, az itt kialakult népszerű képek leegyszerűsítő magyarázatot biztosítanak a társadalmi rendről szóló laikus elképzelések számára.

A fogalom megalkotója Stanley Cohen 20. századi angol filozófus és szociológus.

Morális pánik fogalma[szerkesztés]

A morális pánik fogalma a deviancia szociológiájának és a média szociológiájának az összekapcsolása nyomán jött létre közel harminc évvel ezelőtt.(Cohen 1972 / 80) (McRobbie and Thornton 1995) (Kitzinger 2000) Az ifjúsági mozgalmak, a drogkérdés, és az a mód, ahogyan a média ezeket az eseményeket kezelte, a társadalom reagálásának sajátos logikájába engedett bepillantást. Amikor morális pánikról beszélnek, a fogalmat ma is legtöbben ebben az eredeti értelemben használják, amely némileg leegyszerűsítve az események moralizáló túlreagálását jelentette.[1]

A kifejezést Jock Young használta először, aki megfigyelte, hogy a drogszedés növekedésről szóló statisztikákra a közvélemény pánikkal reagált, ami azt eredményezte, hogy a rendőrök a drogokkal kapcsolatos ügyekben indokolatlanul nagyszámú gyanúsítottat tartóztattak le. A kategóriát Stanley Cohen dolgozta ki szisztematikusan 1972-ben megjelent könyvében. (Cohen 1972 / 80) A fogalom elterjedését nagyban megkönnyítette, hogy a figyelmet felkeltő kifejezés a könyv címében is szerepelt: Folk Devils and Moral Panics. (Mumusok és erkölcsi pánikok) A kifejezés negatív értelmű volt, és arra a gyanútlan naivitásra utalt, amellyel az emberek többsége viszonyult néhány deviáns jelenség reprezentációjára a médiában.

A könyv megjelenése óta eltelt évtizedekben a morális pánik kategóriája óriási karriert futott be, nemcsak a szociológiai szakirodalomban, de a mindennapi életben és a médiákban is bevett kifejezéssé vált. Morális pániknak minősült Angliában, a hetvenes években az utcai rablástól való hisztérikus félelem, az AIDS-et körülvevő rettegés, az amerikai drogpánik a nyolcvanas években, a televíziós erőszak elitélése, az eltűnt gyermekek ügye, vagy a leányanyák társadalmi elfogadottsága ellen protestáló kollektív felháborodás. (Thompson 1998) De kiterjesztették a fogalmat olyan időben távol eső jelenségekre is, mint amilyenek például a tizenötödik és a tizenhetedik század közötti boszorkányüldözések. (Goode and Ben-Yehuda 1994)

Kritériumok[szerkesztés]

Goode és Ben-Yehuda (1994) öt fontos kritériumot sorol fel, melyek jelzik számunkra, hogy környezetünkön morális pánik uralkodott el.

  1. Az érintettség érzésének növekedése. A társadalom tagjai növekvő odafigyeléssel viseltetnek egy bizonyos csoport és annak viselkedése iránt. Ennek a figyelemnek az élénkülése kimutatható a közvélemény-kutatásokból, megfigyelhető a média témastruktúrájában, a társadalmi kontroll intézményeinek figyelmében, valamint a problémával kapcsolatos társadalmi mozgalmak aktivitásának növekedésében.
  2. Az ellenséges hangulat kialakulása. A képviselt magatartás fenyegető és kártékony a többségi értékekre és érdekekre nézve, alapjaiban veszélyezteti a társadalom létét, de legalábbis annak egy fontos szegmensét. Kialakul egy mi-ők szembenállás, a jók és a rosszak ellentéte, ami a folyamatos polarizáció során a hősök és az ördögök középkori moralitásokból hagyományozott folklórjának mintáit követi.
  3. Társadalmi egyetértés. A társadalomban legalább minimális mértékű egyet- értésnek kell uralkodnia azzal kapcsolatban, hogy azon bizonyos magatartás hordozta veszély valós és komoly-e, s hogy a felelősség egy bizonyos csoport számlájára írható-e. Nincsen morális pánik anélkül, hogy a társadalom számottevő része a problémát ne definiálná hasonlóan.
  4. Aránytalanság. A megfigyelők nagyobbnak tartják a deviáns viselkedést hordozó csoportot, magatartásuk következményeit súlyosabbnak és mélyrehatóbbnak észlelik, mint amilyen az valójában. A viselkedés felett érzett aggodalom jóval meghaladja a veszély mértékét, akár önmagában, akár más veszélyekkel összehasonlítva tárgyaljuk.
  5. Változékonyság. A morális pánik változékonyságán azt értjük, hogy hirtelen kitörő – és gyakran gyorsan elpárolgó – közérdeklődésről van szó. Néhány a pánik közül intézményesül, vagyis a felvetett problémák kezelésére különböző állandósuló szabályok születnek. Ilyenkor a probléma iránti figyelem különböző formákban fennmarad. Társadalmi mozgalmak tűzik programjukra a problémás jelenség kezelését, új törvények születnek megoldásukra, vagy változik a végrehajtási gyakorlat. Születhetnek új, informális személyközi normák, vagy kialakulhat a vétkesek megbélyegzésének új gyakorlata. Mindezeken túl a pánik nyomtalanul el is tűnhet. Vannak, melyek a semmiből jönnek és oda is térnek vissza, mások – mint a drogpánik – időnként ütik fel a fejüket, és az előző hullámra építkeznek. Az ellenségesség kritikus csúcsa időben viszonylag korlátozott.

Források[szerkesztés]

  • Kitzinger, D. (2000). A morális pánik elmélete. Replika (40), 23-48.[1]
  • Császi, L. (2003). Tévéerőszak és morális pánik. Budapest: Új Mandátum.
    • (Császi, 2003)