Miszo
A miszo (味噌) szójababból/árpából/rizsből készült erjesztett paszta, a japán konyha nélkülözhetetlen eleme. Ízesítőszerként használják.
Elkészítés
[szerkesztés]A legnépszerűbb fajtát miszoszójából készítik, az erjesztést pedig kódzsikin (麹菌) nevű gombával végzik, sót is felhasználva. Hordóban több hónapig vagy akár évekig erjesztik. Színe és íze függ a hozzávalóktól és az érlelési időtől is. Ha rövidebb ideig, kevesebb sót használva erjesztik, a miszo világosabb, ha hosszabb ideig, sötétebb színű lesz. Fajtái: siromiszo (fehér miszo), akamiszo (vörös), avaszemiszo (kevert), hacsomiszo (teljesen fekete színű). Ezek a főbb kategóriák, ezeken belül még rengeteg alkategória létezik, ahova a miszót a felhasznált alapanyagok, szín, íz és készítési mód szerint besorolják. A hagyományos szója, rizs, árpa mellett kerülhet bele köles, hajdina, búza vagy rozs is.
Felhasználás
[szerkesztés]A miszót ízesítőszerként használják, legismertebb miszóból készült étel a miszosiru (味噌汁), vagyis a miszoleves. Ez egy igen változatosan elkészíthető és egyszerű étel, miszóból és dasiból alaplevet készítenek, ebbe tésztát, zöldségeket, tofut, gyakorlatilag bármit tehetnek.
A miszo egészséges, könnyű étel, magas fehérje-, vitamin- és ásványianyag-tartalma van. Sok japán miszolevessel kezdi a napot. A leves mellett más ételeket is szokás miszóval ízesíteni, például szószokat, önteteket, leveseket (udon, ramen, nabe, imoni). Ezeken kívül savanyúságokban is előfordul (miszozuke), sőt még édességekhez is használják bevonatként (mocsidango).
.jpg)
Története
[szerkesztés]Kínából származik, ahol az i. e. 4. században szójababból, búzából, alkoholból és sóból készítették. Ezt hisiónak nevezték. Japánban a VII. században, a Heian-korban terjedt el, amikor a japánok átvették Kínából a buddhizmust, a szerzetesek hozták be az országba más szója alapú élelmiszerekkel együtt. Ezeket közös néven sinek nevezték.
A Muromacsi-korig a szójabab megőrlése nélkül, a nattóhoz hasonlóan készítették. A Kamakura-korban már az étkezés szerves részévé vált, egy átlagos étkezés rizsből, szárított halból, friss zöldségekből és egy adag miszóból állt. A Muromacsi-korszakban kezdték el más ételek ízesítésére is használni. Ekkor vették észre ugyanis szerzetesek, hogy a szójababot pasztává is lehet passzírozni. A középkorban megjelent a temaemiszo fogalom, ami annyit tesz: házi miszo. Egyszerűsége miatt elterjedt az otthon készítés.
Az Edo-korban kukinak nevezték, és már rengeteg változata elterjedt Japán-szerte.
Az íze, állaga, szaga változhat évszaktól, régiótól és hőmérséklettől.
Ma már inkább gyárakban állítják elő, boltokban lehet kapni, és hűtőben tárolva sokáig eláll. Az ételekhez csak a főzés végén vagy közvetlenül a főzés után javasolt hozzáadni, mivel számos mikroorganizmus él benne.
Fordítás
[szerkesztés]- Ez a szócikk részben vagy egészben a Miso című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
