Horváth Márton (politikus)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Horváth Márton
Született 1906. október 8.
Budapest
Elhunyt 1987. június 7. (80 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Foglalkozása
  • politikus
  • szerkesztő
Tisztség magyar országgyűlési képviselő
Iskolái Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (1926–)

Horváth Márton, Schiller (Budapest, 1906. október 8. – Budapest, 1987. június 7.) magyar politikus, szerkesztő. Fia, Horváth Iván irodalomtörténész.

Élete[szerkesztés]

Nagypolgári zsidó régiség-kereskedő családban látta meg a napvilágot.[1] 1926-ban beiratkozott a Királyi József Műegyetem Építészmérnöki Karára. 1931-ben a KMP tagja lett, egyetemi tanulmányait megszakította. 1932-ben lakbérsztrájkok szervezése miatt letartóztatták, vizsgálati fogság után néhány hónapra internálták. 1935 januárjában ismét letartóztatták, a Vasas című szakszervezeti ellenzéki lap szerkesztéséért 12 évi börtönre ítélték. 1937-ben apja közbenjárására 5 évre csökkentették büntetését. 1940-ben kiszabadult, ezután illegalitásban élt, mivel Budapestről kitiltották. Röpiratokat nyomtatott és terjesztett. 1941 végétől az illegális Szabad Nép munkatársa és egyik szerkesztője. 1942 tavaszán másokkal együtt ismét letartóztatták és 12 évi börtönbüntetésre ítélték. 1944 márciusában színlelt betegsége miatt büntetését megszakították. 1944 nyarán kapcsolatba lépett a Békepárttal, tagja lett a párt Központi Bizottságának, ő tartotta a kapcsolatot a Katonai Bizottsággal. Kevéssel ezután ismét elfogták. 1944 novemberében Németországba akarták szállítani, a tehervagonból azonban Komárom előtt 3 társával együtt megszökött. 1945 januárjában és februárjában az MKP Központi Vezetősége propaganda osztályának vezetője lett. 1945 márciusától 1950-ig a Szabad Nép felelős szerkesztője, 1945-1956 között az MKP, majd MDP Központi Vezetőségének, 1945-46-ban az MKP Politikai Bizottságának tagja volt, 1946-48-ban az MKP, 1948-49-ben az MDP Politikai Bizottságának póttagja, 1949-53-ban tagja, 1950-53-ban az MDP Központi Vezetősége Szervező Bizottságának tagja, 1950-54-ben a Szabad Nép szerkesztő bizottsági tagja és az MDP Központi Vezetősége agitációs és propaganda osztályának vezetője, 1954-től 1956 októberéig ismét a Szabad Nép felelős szerkesztője volt.[2]

1948-1956 között vezető szerepet játszott a voluntarista kultúrpolitika és a sematizmus uralkodóvá válásában. 1956-ban egy új szabadabb párt létrejötte mellé állt. 1956 novemberében elhárította a Népszabadság főszerkesztői megbízatását, mivel a párt megújítását Nagy Imre személyéhez kötötte. Így az MSZMP új vezetése előtt kegyvesztetté vált, minden politikai tisztsége megszűnt.[3] 1956-57-ben a Magyar Munkásmozgalmi Intézet munkatársa, 1957-60-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum, 1960-63-ban a Hunnia Filmstúdió, 1963-66-ban ismét a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, 1966-ban nyugalomba vonult.[2]

Moldova György író írja róla önéletrajzi regényében, Az utolsó töltényben:

Legjobb tudomásom szerint Horváth semmiféle filmes szakismerettel nem rendelkezett, és később sem törte magát, hogy elsajátítsa a szükséges tudnivalókat. Olyan legendák keringtek róla, hogy egyszer bement egy forgatásra és a felvevőgép lencséje helyett a fahrkarba nézett bele, mely nem más, mint a gép mozgatására szolgáló egyszerű fémdarab és elismerően bólogatott:

- Nagyszerű ez a beállítás!

A Filmgyárban aztán el is terjedt az a közmondás, hogy „benézett, mint Horváth Marci a fahrkarba.” A külseje is kevés rokonszenvet keltett iránta. Leginkább egy hatalmas, félig kiolvasztott töpörtyűhöz hasonlított, amelyre valaki megmagyarázhatatlan okból egy szemüveget rakott. Hamarosan gúnynevet is kapott: a hasonlóan terebélyes testalkatú kongói diktátor után „Mobutu”-nak hívták.

Horváth okos ember volt, pontosan felmérte a helyzetét. A „régi gárda” tagjai közé tartozott, akikkel Kádár János nem kívánt együtt dolgozni. Semmivé foszlott a hatalma, amelyet korábban az egykori Központi Bizottság tagjaként, a „Szabad Nép” főszerkesztőjeként, a kultúrpolitika legfőbb irányítójaként élvezett. A Filmgyárba könyörületből került, mint egy káder-elfekvőbe, ahol több-kevesebb biztonságban eltöltheti a nyugdíjig hátralevő éveit.

Moldova György műve nem a benne tárgyalt kor hiteles krónikája, hanem fiktív elemekben bővelkedő regényes önéletrajz, amelynek történeti forrásértéke nincs. Cserébe viszont számos meg nem történt eseményről és véghez nem vitt tettről is értesülhetünk belőle (legalábbis Horváth Márton esetében biztosan). Ezért a mű itt idézett sorait az alábbiakban pontosítjuk:

1. Az eredetileg műszaki pályára készülő Horváth Márton egyik élethossziglan tartó szenvedélyének tárgya a fényképezés és annak technikája volt (aminek hasznát vette az illegalitásban is), így meglehetős jártasságra tett szert az egyes géptípusokkal és lencserendszerekkel kapcsolatos műszaki kérdésekben éppúgy, mint a labortechnikában; továbbá komoly fényképezőgép- és objektívgyűjteménnyel is rendelkezett. Kizárható, hogy összekeverte volna a filmfelvevőgép keresőjét a fahrtkarral.

2. A „Mobutu” gúnynév igaz lehet, ezt Moldován kívül más filmgyári forrás is említi. Horváth Márton csakugyan magas, testes, szemüveges ember volt, mint Mobutu elnök, és ő is visszaélt a hatalmával a politikusi pályája során.

3. Hamis állítás, hogy az ’56-os forradalom után Kádár nem kívánt volna együtt dolgozni Horváth Mártonnal; a dolog fordítva áll. Horváth utasította vissza Kádár felkérését, hogy folytassa a pártlap – a Szabad Népből lett Népszabadság – szerkesztését, mivel elítélte a szovjet intervenciót és a forradalom leverését. Lásd Horváth Márton 1956. november 16-i levelét az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságnak. Közli HORVÁTH Iván: Apák és fiúk. Magyar Hírlap, 1991. 80. sz. Elérhető: http://magyar-irodalom.elte.hu/arianna/filologia/horvath2.html

4. Horváth Márton a Rákosi-korszakban nem a Központi Bizottság, hanem annak elődszervezete, a Központi Vezetőség tagja volt. A pártból történt önkéntes távozása után a filmgyár élére nem „könyörületből került”. A stratégiai fontosságú posztokra szánt személyeket sosem humanitárius alapon választják ki. A kinevezésnek egy elvi és egy gyakorlati oka volt.

Horváth 1960. májusi megbízatásának az elvi lehetőségét az MSZMP 1958-as művelődéspolitikai irányelveiben, majd a párt 1959-es VII. kongresszusán meghirdetett részleges kultúrpolitikai liberalizáció biztosította, amelynek egyik fontos kísérleti terepe éppen a filmgyár volt. A meghirdetett elvek: a párt- és az állami irányítás szétválasztása, az adminisztratív eszközök alkalmazása helyett az „eszmei befolyásolás” primátusa, törekvés az értelmiség és a pártonkívüliek megnyerésére, nagyobb mozgástér ígérete a művészeti élet szereplői számára stb. (Ezeknek a terveknek az egyik-másik eleme a filmgyárban meg is valósult, így például Horváth hivatali működésének az első szakaszában már nem a Filmfőigazgatóság, hanem a filmgyár vezetője dönthetett a forgatókönyvek elfogadásáról.)

A kinevezés közvetlen oka pedig nem más, mint a pártot ekkor sújtó káderhiány volt. Az 1959 szeptemberében hosszas előkészítés után újraindítani kívánt Írószövetség elnökéül kiszemelt ultrabalos Bölöni György ugyanis váratlanul elhunyt, s a helyére hirtelenjében nem találtak mást, mint a szintén töretlenül lojális addigi filmgyárigazgatót, Darvas Józsefet. Ezután kérték fel az addig múzeumigazgatóként dolgozó, pártonkívüli Horváthot, aki – vélhetően az ekkorra kibontakozó reformhangulat hatására is – átvette a filmgyár vezetését. A sokakat meglepő eseményre egy kortársi tanú így emlékezik: „Mesélték, amikor a filmgyári pártszervezetben bejelentették, hogy ő lesz az igazgató, majd ismertették az életrajzát, egy sofőr, aki későn érkezett, és így csak a biográfia második felét hallotta, odaszólt Keleti Mártonnak: »Már megint fölakasztottak valakit?«" Lásd HORECZKY Krisztina: Bíró Zsuzsa dramaturg életműdíjas. Elérhető: http://www.filmkultura.hu/regi/2003/articles/profiles/birozs.hu.html

Ami Horváth Márton két és fél éves filmgyári regnálását illeti, ez mindvégig az egymással is harcban álló filmes klikkek, a cenzori szerepéhez visszataláló minisztérium (Aczél György) és az igazgató közötti csatározásoktól volt terhes, amelynek során Horváth is számos rossz kompromisszumot kötött. Ennek vetett azután véget a Filmművész Szövetség 1962. november 14-i vitaestjén elmondott és a visszaemlékezők szerint botrányt kavaró búcsúbeszédével, amelyben nyíltan a felső vezetést tette felelőssé a filmgyárban készülő semmitmondó, mellébeszélő és hazug filmekért, majd lemondott, és visszament múzeumigazgatónak. (Kár, hogy az akkor filmgyári dramaturg Moldova György erről az esetről nem hallott, és „káder-elfekvőről” beszél, amelyben Horváth „több-kevesebb biztonságban eltölthette a nyugdíjig hátralevő éveit”.)

A tájékozottságnak ez a hiánya természetesen Moldovát is óvatosságra inti, nyilván ezért is hárítja el magától a saját állításait az olyan felvezetésekkel, mint hogy„legjobb tudomásom szerint…”, „olyan legendák keringtek…”, „el is terjedt az a közmondás…”. De ha ennyire híján van a hiteles információknak, vajon miért ragadott tollat Moldova?

A Központi Bizottság 1957. december 21-i zárt ülésén elmondott zárszavában Kádár János a Nagy Imre és a forradalom melletti kiállása miatt vele szembekerült Horváth Mártonról úgy nyilatkozott, hogy őt „morálisan kell lehetetlenné tenni … de ezt ne az ítélet tartalmazza.” Lásd Döntés a Nagy Imre-csoport ügyében – A Központi Bizottság zárt ülése 1957. december 21-én. Közli: RIPP Zoltán. Múltunk, 1990/4. 176. A kádári direktíva azután a párt formális és informális csatornáin át eljutott mindazokhoz, akiknek dolguk volt vele (párttörténészek, lapszerkesztők, kiadói emberek), s a jelek szerint Moldova György nem tesz mást, mint máig szilárdan „tartja a vonalat”.

Irodalmi munkássága[szerkesztés]

Regényében, a Holttengeri tekercsekben (1970) egy világmegváltó célokkal fellépő mozgalom híveként arról töpreng, hogy a világ ígért és remélt megváltása helyett miért követett el társaival együtt új bűnöket? Fontosabb kérdése azonban, hogy a személyi kultusz törvénysértései után e mozgalom képes lesz-e nagy céljainak valóra váltására? Ennek keretét az a történelmi pillanat képezi, amikor a tegnap még üldözött kommunisták kezébe kerül a hatalom, s vele a hatalommal való visszaélés lehetősége is.

A mozgalom e fordulata énregény formájában, egyes szám első személyben előadott történetben tárul fel. Bár a főhős, Pálfi Károly modellje maga az író, a könyv nem önéletrajz. A közösségi múlt személyes mag köré rendeződik, a mozgalom kritikája a lelkiismeret-vizsgálat szigorával, az önmarcangolás pszichológiailag indokolt egyoldalúságával párosul. Az önkritika azonban nem érinti a lényeget: a marxizmus korszerű voltába, a forradalmi munkásmozgalom történeti indokoltságába vetett hitét. Ennek hátterét a szocializmus hatvanas évekbeli arculata biztosítja.

A mű másik fontos mozzanata a bukás, az önkéntes félreállás, amellyel új szakasz veszi kezdetét: a vezeklés, az öregedés, a megrokkanás, de ezzel együtt a szellemi és morális gazdagodás folyamata is. Szellemi gazdagság és rezignáció, egyéni tragédia és az élet konszolidálódása, szorongások, tépelődések és reménykedések, befeléfordulás és kíváncsiság az új iránt – ezek a heterogén, sőt ellentétes tudati, érzelmi tendenciák határozzák meg a könyv összetett, sok színben játszó hangulati tónusát.

A regény politikai és morális szempontból ábrázolja a hatvanas éveket, aminek hátrányos esztétikai következményei vannak: sematikus jellemábrázolás, élettelen, valóságidegen karakterek, élethelyzetek. Helyenként igen erősen érvényesül az esszészerűség: sokszor túlmagyarázza mondanivalóját, és olyan messze elkalandozik az értelmezett élettényektől, ahová az olvasónak nehéz követnie őt.[4]

Regénye az úgynevezett kommunista "dezillúziós irodalom" részét képezi.[1] Művében gyakorlatilag leszámol a sztálinista múltjával. A Rajk-perről szóló részt kihagyatták művéből.[3] A könyvből Cantu Mari, a szerző lánya forgatott filmet Rózsadomb címmel.[1]

A személytelenség kultusza című írása érdemel még említést. Első részében azokról a kiemelt káderekről, „alsó posztokon dolgozó elvtársakról” van szó, akik „ott éltek és tevékenykedtek, ahol politikánk a valósággal találkozott” és akik „lelkiismereti válságok között is megkeresték helyileg a legjobb megoldást, az emberséges kommunista vezetés útját.” A Holttengeri tekercsek ezt a típust nem mutatta be, így a cikk az író által korábban festett korképet árnyalja. Az írás második részében szociolingvisztikai „elemzésnek” veti alá a személyi kultusz korának nyelvi érintkezési formáit.[4]

Főbb művei[szerkesztés]

  • A magyar földkérdés az ellenforradalmi reakció alatt. 1945. március 15. Kézirat gyanánt; Szikra Ny., Bp., 1945 (M. K. P. Szeminárium)
  • József Attila. A Magyar Kommunista Párt országos székházában 1945 dec. 2-án elhangzott két előadás / Lukács György: Pártköltészet / Horváth Márton: József Attila költészete; Szikra, Bp., 1946
  • Horváth Márton: Parasztegység? / Gyenes Antal: "Parasztegység"; Szikra Ny., Bp., 1946
  • Rákosi Mátyás, Révai József, Horváth Márton: 30 éves a magyar kommunista mozgalom; Szikra Ny., Bp., 1948
  • Népfronttal a békéért; Szikra Ny., Bp., 1949
  • Lobogónk: Petőfi. Irodalmi cikkek és tanulmányok; Szikra, Bp., 1950
  • Magyar irodalom – szovjet irodalom; Szikra, Bp., 1950 (A Magyar Dolgozók Pártja Politikai Akadémiája)
  • Megjegyzések a képzőművészeti vitához; Szikra, Bp., 1952
  • A Párt felvilágosító munkája a tömegek között; Szikra, Bp., 1952 (Pártépítés kiskönyvtára)
  • Holttengeri tekercsek. Regény; Magvető, Bp., 1970
  • „Apák és fiúk” (Közreadja, bev. Horváth Iván, in: Magyar Hírlap, 1991. 80. sz.)

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c http://wergida.blogspot.com/2009/12/horvath-marton-holt-tengeri-tekercsek-i. html
  2. a b MÉL
  3. a b ÚMIL
  4. a b A magyar irodalom története

Forrás[szerkesztés]

További irodalom[szerkesztés]

  • Sorshelyzetek. Budapest, 1986
  • Faragó Vilmos: Mi újság? Budapest, 1979
  • Czigány Lóránt: Nézz vissza haraggal! Budapest, 1990.

Külső hivatkozások[szerkesztés]

http://mek.oszk.hu/02200/02227/html/03/463.html[halott link]