HMS Warrior (1860)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
HMS Warrior
HMS Warrior 2.JPG
Hajótípus Sorhajó
Üzemeltető Naval Ensign of the United Kingdom.svg Brit Királyi Haditengerészet
Hajóosztály első osztályú csatahajó
Pályafutása
Építő Thames Ironworks and Shipbuilding of Blackwall Co. Ltd.
Építés kezdete 1859. május 25.
Vízre bocsátás 1860. december 29.
Szolgálatba állítás 1861. augusztus 1.
Szolgálat vége 1904
Sorsa ma múzeumhajó
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 9000 tonna
Hossz 129,5 m
Szélesség 17,8 m
Merülés 8,2 m
Sebesség 24 km/h (13 csomó) vitorlával
26 km/h (14 csomó) gőzzel
32,5 km/h (17,5 csomó) kombinált
Fegyverzet 26 db 68 fontos ágyú
10 db 100 fontos löveg
4 db 40 fontos löveg
2 db 25 fontos löveg
1 db 12 fontos löveg
1 db 6 fontos löveg
Páncélzat 115/100 mm
(4,5/4 hüvelyk)

Legénység 705 fő
A Wikimédia Commons tartalmaz HMS Warrior témájú médiaállományokat.

A HMS Warrior a Brit Királyi Haditengerészet elsőosztályú sorhajója volt. 1859-ben kezdték építeni, alig 19 hónap múlva vízrebocsátották és hét hónappal később szolgálatba állt. A Warrior korának legerősebb hadihajója lett, addig sosem látott méretekkel, tűzerővel és páncélvédelemmel. Sebessége is messze meghaladta a kor egyéb hadihajóinak sebességét.

Előzmények[szerkesztés]

A Warrior építését megelőzően a hadihajókat kizárólag fából készítették és vitorlás üzemmódúak voltak. A fa-hadihajók a tüzérség nagyarányú elterjedésével váltak korszerűtlenné, ugyanis a tűzerő, védelem és mozgékonyság hármas egységének követelményei fahajók esetén nem tarthatók. Az ellenséges ágyútűz egyre erősebb lett, aminek kivédésére a fa már nem alkalmas, a nagyobb tűzerőhöz erős és stabil hajótestekre volt szükség, ami viszont a sebességet, mozgékonyságot csökkentette. A kor elterjedt ágyútípusa az elöltöltős, huzagolatlan csövű, 32 fontos ágyú, aminek tömege 2300 kg volt. Az ágyúk méreteit a tömeg és a hátrasikláskor fellépő hatalmas erők miatt nem lehetett tovább növelni, ezért a tűzerőt azzal fokozták, hogy az oldalsortűz alkalmával gyakorlatilag minden rendelkezésre álló tüzérségi eszközzel egyetlen célra lőttek és igyekeztek egy időpillanatban elsütni valamennyit. A kor hadihajói 100-130 ágyút hordoztak három fedélzeten, oldalsortűz esetén percenként 800 kg körüli tömegű lövedékkel pusztíthatták a célt.

A gőzgépek elterjedésével a francia hadsereg – III. Napóleon alatt – a Brit Birodalom friss vetélytársává lépett elő a tengereken. 1850-ben megépítették a Napóleon nevű gőzgépes hadihajót, ami fegyverkezési versenyt indított el. 1858-ra Nagy Britannia és Franciaország összesen 32 darab csavarhajtású hadihajóval rendelkezett. A fából készített hadihajókban azonban a gőzgép és a szén többlettömege már a korábban szokásos oldalsortüzet sem tette lehetővé, mivel a túlterhelt faszerkezet könnyen megroppanhatott volna. Előfordult olyan, hogy a hagyományos oldalsortüzet alkalmazó gőzgépes fa-hadihajónak rögtön szárazdokkba kellett vonulni, mert fedélzeti gerendáinak és oldalbordáinak nagy része eltört vagy meghasadt. Az oldalsortűz hullámzóvá vált, a hajóorrnál kezdték a tüzelést, és az végighaladt a tatig. Ez viszont csökkentette a tüzérség hatékonyságát.

Ekkor megint a franciák léptek először, Dupey de Lôme vaslemezekkel páncélozott hajóval, a Gloire-ral állt elő. Ezt 1858 márciusában kezdték építeni, és áprilisban Angliában szinte pánikhangulatot váltott ki. Az Admiralitás június 28-i jelentése szerint: „Franciaország megkezdte a nagy sebességű fregattok építését, melyek oldalát vastag fémlemezek védik, és ez parancsolóan szükségessé teszi, hogy országunk késedelem nélkül ugyanígy járjon el.” Eleinte csak a francia hajó lemásolását tervezték, de Sir John Packington, a haditengerészet vezérkari főnöke Isaac Watts terveire támaszkodva elfogadtatta a parlamenttel egy teljesen újszerű hajó építésének programját: ez volt a Warrior.

A terv célja, hogy a létező legnagyobb, leggyorsabb, legerősebb és legjobban páncélozott hajója legyen. Versenytárgyalást írtak ki 1859. április 29-re, amit a Thames Iron Works of Blackwall cég nyert el.

Tervezés[szerkesztés]

A tervezéskor nem szakadtak el teljesen a korábbi hagyományoktól. A hajótestet elvben stabil ágyútalapzatnak tervezték, az ágyúk az oldalsortűz követelményei szerint a hajó oldalán kaptak helyet. A meghajtást alapvetően a vitorlázatra bízták, az árbócrend és a vitorlák hagyományos elrendezésűek (orrárbóc, orrsudár, főárbóc, tatárbóc).

A gőzmeghajtás elemeit a vitorlázatos közlekedés miatt különös megoldásokkal egészítették ki, például a kémény összecsukható lett, hogy a főárbóc keresztvitorlájának helyet adhasson. A propellert a meghajtótengelyről le lehetett szerelni, hogy vitorlás üzemmódban ne növelje a közegellenállást, a taton külön emelőcsigával emelték ki a vízből. Az emelőcsiga kezeléséhez a 705 fős teljes legénységből több mint hatszáz kellett.

Újdonságai azonban hagyományt teremtettek. Ezek között említhetők a szerkezeti szilárdságot is növelő vízzáró rekeszfalak, a hajófeneket két önálló rétegből képezték ki, hogy megfeneklés esetén se károsodjon a szerkezet, a hajógerinc, a bordák és a fedélzeti gerendák kovácsoltvasból készültek, sőt a teljes héjazat is.

A hajó középső része egy óriási, téglatest alakú, 70×17 méteres vasdoboz. Ezt erődnek nevezték. Az erőd oldalfala 115 mm-es, első és hátsó vége 100 mm-es vaslemezekből állt és 460 mm vastag tikfaburkolaton keresztül erősítették a hajótest 25 mm-es vaslemezeire. Ez a megoldás az ágyúfedélzeten tartózkodó tüzéreket is védte. Az erőd teljesen független egységként került kialakításra, a tat és az orr teljes lerombolása esetén sem süllyedt volna el a hajó. Itt, illetve alatta kapott helyet a teljes gépészet.

A gőzgépet a greenwichi John Penn and Son cég gyártotta. Vízszintes elrendezésű, 2850 mm furatú és 1220 mm löketű két darab hengerében körülbelül 8 km/h sebességgel mozgott a dugattyú. Az erőátviteli tengely 55/min maximális fordulatú, névleges teljesítménye 920 kW (1250 LE). A két darab kazán 38 tonna vizet tartalmazott, maximális nyomásuk 1,5 bar. Széntároló képessége 850 tonna.

Fegyverzetében kevés nagy löveget és sok kisebbet alkalmaztak. A 68 fontos (~31 kg-os lövedék) ágyúk messze meghaladták a korban alkalmazott más tengerészeti lövegeket, egy ilyen 5 tonna feletti tömegű, elméleti lőtávolsága 5 km, alkalmazott lőtávja általában 1000 méter. Ebből az ágyúból hagyományos hadihajó legfeljebb 1 darabot alkalmazhatott, a Warrioron 26-ot telepítettek. A legfrissebb technikai újdonságként huzagolt hátultöltős lövegeket is beépítettek, amelynek 100 fontos (45 kg-os) lövedékei 8 km-re is repülhettek.

A hajó költségei a hagyományos három ágyúfedélzetes fahajókhoz képest kétszeresek voltak. Az előbbiek ~176 000 font sterlingbe, a Warrior 379 154 font sterlingbe került.

Szolgálatban[szerkesztés]

A Warrior mai helyén, Portsmouth kikötőjében

A hajó fegyverzete és páncélzata hatásos elrettentésnek bizonyult. A Warrior 1871-ig egyetlen csatában sem vett részt, mert minden potenciális ellenfele messzire elkerülte. A brit haditengerészetnek mégis magyarázkodni kellett a tűzerőt illetően, mivel kritikák érték, hogy a 130 ágyús ellenfelek percenként 1600 font kilövésére képesek, a Warrior viszont csak 1480 fontra. A közvéleménynek közleményekben magyarázták el, hogy a 68 fontos löveg egyetlen lövése öt 32 fontossal ér fel pusztító erejét tekintve, tehát az effektív hatás 3500 fontra tehető.

A Warrior első őrhelyét a La Manche-csatorna vizén foglalta el, és ennek hatására III. Napóleon feladta haditengerészeti terveit, a szárazföld felé fordult.

Hatása[szerkesztés]

A Warrior nemcsak a francia haditengerészeti elképzeléseket törte derékba, hanem elkészültével azonnal elavulttá tette a teljes angol flottát is. Rögtön láthatóvá vált, hogy a britek keservesen felépített, hatalmas méretű fahadihajó-flottája rövid időn belül cserére szorul. Problémát jelentett, hogy kereskedelmi hajókat építő magáncég építette, hiszen a technológia ismertté vált, és bármely más ország megrendelésére is készülhettek volna ehhez hasonló hajók. Ez is erősítette, hogy a korábbi állományt feltétlenül le kell cserélni, az egész királyi flottát vasba kell öltöztetni.

A Warrior példájára, sőt forradalmi újításait továbbfejlesztve más tengeri hatalmak is vaspáncélos hajókat kezdtek építeni, egyre nagyobb ágyúkkal ellátva azokat. Ezért vált a hajó igen gyorsan elavulttá. A hajó forradalmasította a hadihajó-építést és -alkalmazást, de éppen az általa okozott sokk miatt beinduló fegyverkezési versenyben igen hamar alulmaradt.

További sorsa[szerkesztés]

1871-ben másodosztályúvá minősítették át és tartalékállományba helyezték. 1900 körül ócskavasként akarták eladni, de senkinek sem kellett, ezért 1904-ben a portsmouthi Vernon Torpedóiskola állományába került, ahol Vernon-III lett a neve. Az első világháború után újra értékesíteni próbálták ócskavasként, majd 1924-ben úszó mólóvá alakították a dél-walesi Pembroke-dokk fűtőolajraktárában, új neve Oil Fuel Hulk C77. Árbócait, hajógépeit és egyéb felszereléseit eltávolították, fedélzetére 15 cm-es betonréteget terítettek. 1979-ben a csupasz hajótest felújítása Hertlepool kikötőjében kezdődött meg. 1987 június 12-én indult el Portsmouth felé, ahol július 27-e óta múzeumként funkcionál.

Érdekesség, hogy az 1860-ban épített hajótestben, ami 1924-től egy helyben vesztegelt, a felújítás megkezdésekor, 1978-ban egyetlen csepp vizet sem találtak, szerkezetileg tökéletesen ép maradt.

Forrás[szerkesztés]

  • Walter Brownlee (1988). „Őfelsége hadihajója, a Warrior”. Scientific American (magyar kiadás) (2), 72-78. o.