Sorhajó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A brit Victory sorhajó

A sorhajó a gőz- és páncélozott hajók hadrendbe állítása előtt a legnagyobb hadihajó volt, amely az akkor használatos tüzérségi fegyverek méretével arányosan 2-3, sőt, néha egymás fölött négy ágyúfedélzettel rendelkezett. Vízkiszorításuk legalább 800 tonna volt, és minimum 50 ágyúval voltak felszerelve, de a nagyobb példányok nem ritkán 100-130 ágyút is hordoztak. Elnevezését arról kapta, hogy a sorhajók a tengeri csatában egymást követően, vonalban haladtak. Alapesetben az ellenfél hajósora mellett elhaladva oldalágyúikkal lőtték egymást. Méretük és az ágyúk száma alapján több osztályba sorolták őket. Az első osztályú sorhajó a 17. és 18. század fordulóján több mint 90 ágyúval rendelkezett, és vízkiszorítása elérte az 1500 tonnát. A későbbiekben a határok még följebb tolódtak, és az első osztály egységei közé a több mint 100 ágyúval felfegyverzett, 2000 tonnát meghaladó sorhajókat sorolták.

A hajó felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sorhajó három teljes árboccal rendelkezett; a túlméretezett hajótest ellenére haladási tulajdonságai igen jók voltak. A gőzhajó feltalálása után rövid ideig ezeket a hajókat is kisegítő gőzgéppel szerelték fel. A páncélozott hadihajók építésének megindulása, mint például a HMS Warrior a sorhajók értékét jelentősen lecsökkentette, ezért ezek a hajók a 20. század elejére teljesen eltűntek a hadrendből.

A hajó parancsnoka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sorhajó parancsnoka a sorhajókapitány, aki ezredesi rangban levő tengerész törzstiszt.

Ütegfedélzetes sorhajók: a brit Warrior sorhajó és a francia Gloire megjelenése után épült hasonló páncélozott hajók. A francia hajó fatestű de páncélzattal védett, az angol már acéltestű és páncélzattal védett hadihajó. Már használták a hátultöltő vontcsövű ágyúk kiforratlan kezdeti példányait. Az ágyúk elrendezése és ezek védelmére a vértezet mérete igen nagy volt és ez jelentős tömeget jelentett, a páncélzat vastagságát a méretek miatt már nem lehetett növelni. Az ágyúk helyzete is korlátozta a tűz alatt tartható területet. Ez az elrendezés konzerválta volna a vitorlásokra jellemző ütegfedélzetet, a javuló hatásfokú hátultöltős vontcsövű lövegek korára.

Központi üteges kazamatahajó: az ágyúk mennyiségét csökkentették és egy központi, jól védett erődbe „kazamatába” vonták össze őket. Megjelent a vízvonal védelmét szolgáló övpáncél. A hajó hosszirányába is telepítettek ágyúkat, a tüzelési terület kiterjesztésére.

Barbettes kazamatahajó: a következő lépcsőfok, a franciák a kazamaták felé négy páncélozott saroktornyot alakítottak ki, 45°-os szögben lecsapva a sarkokat. Így korlátozottan de szélesítették a tűz alatt tartható területet. A lövegek stabil beépítésűek voltak így a hajóval kellett célozni, ez hátrányos harcászati megoldás volt. Jellemző példája a francia Ocean.

Citadellapáncélos: az olasz Duilio és a Dandolo, valamint az angol Inflexible készült így. 340-430 mm-es ágyúkat telepítettek egy citadellába, ami így jelentős védelmet kaphatott, a hajó fontosabb részeit páncélozták.

Barbettás toronyhajó: a franciák által kedvelt kategória. Nyitott barbettákat alkalmazta a hajóikon 3-4 db-ot, mindegyikbe egy-egy ágyút telepítve. Az ágyúcső csak a tüzelés idejére bújt ki a páncélfal mögül, töltése hátrafordított és süllyesztett helyzetben történt. Ezért a barbetta vízcsepphez hasonló alakja. Az övpáncélt teljes hosszában megtartották. A védtelen oldalfelület miatt a lőszerfelvonó aknákat is páncélozták. Ezt a megoldást a csatahajókon is alkalmazták. A francia irányzat jó mintája az Amiral Duperré.

Redutos hajó: egyedi építésű hajókategória az olaszok által építve. Az Italia és testvérhajója a Lepanto épült így. Használták ugyan a barbettát, de a két forgótalapzatos ágyúpár együttes védelmére azt egy redutban egyesítették. A védettséget ezen kívül csak a lőszerfelvonó akna vértezete, a páncélfedélzet és a kémények előbbihez csatlakozó részének páncélozása szolgálta.

Tornyos páncélhajó: több kísérlet után és kitérő után visszatértek a tornyok alkalmazásához. A brit Nile volt az első, ami teljesen zárt lövegtornyot alkalmazott, hátultöltős vontcsövű ágyúkkal, szellőző berendezésekkel. A továbbiakban egyre nagyobb és erősebb hajók jelentek meg, kétféle főtüzérséggel, ami később a célzásoknál több gondot okozott, mint előnyt. Volt egy jellegzetesség, amit a csatahajók korai példányainál is megtartottak sokáig. Ez egy elhibázott következtetés volt, amit a Lissai csatánál lezajlott események hoztak. Ekkor a Tegetthoff tengernagy vezette Ferdinand Max oldalról belerohant az olasz Re D'Italia hajóba, azt meglékelte és elsüllyesztette. Ezért hitték azt sokáig, hogy a nagy hajók alkalmasak lesznek a kosolásra, sarkantyúikkal, elsüllyesztve az ellenséget az ágyúik helyett.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bokor József (szerk.). Sorhajó, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998). Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 28. 
  • Š. Guláš, D. Leščinský: A vitorlás hajók története (Madách Kiadó, 1984)
  • Sárhidai Gyula: Arzenál '85 – A tengeri harc fegyverei (Zrínyi Katonai Kiadó, 1985)
  • Bak et al. 2001: Bak József dr – Csonkaréti Károly dr – Lévai Gábor: Hadihajók (típuskönyv). Budapest: Zrínyi Katonai Kiadó. 1984. ISBN 9633263263