Esslingeni Gépgyár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Esslingeni Gépgyár
Maschinenfabrik-Esslingen.png
Típus üzleti vállalkozás
Alapítva 1846
Megszűnt 1968
Székhely Esslingen járás
Alapító Emil Kessler
Iparág gyártás
Forma Aktiengesellschaft
Esslingeni Gépgyár (Németország)
Esslingeni Gépgyár
Esslingeni Gépgyár
Pozíció Németország térképén
é. sz. 48° 45′ 05″, k. h. 9° 16′ 16″Koordináták: é. sz. 48° 45′ 05″, k. h. 9° 16′ 16″
A Wikimédia Commons tartalmaz Esslingeni Gépgyár témájú médiaállományokat.
Az Esslingeni Gépgyár gyárépületei a Neckar és a vasútállomás között a 19. században…
…és 1906-ban
Adományozott 306 sz. Esslingen-mozdony 1856-ból a Cité du train vasúti múzeumban
A nagy teljesítményű „Württembergi K”, az egyik legsikeresebb Esslingenben tervezett és épített mozdony
A 103. sz. Bismarck nevű mozdony, a Hesseni Ludwigsbahntól, Építési év: 1872
SSB GT4 tip. villamos, gyártásban: 1959–1965 között
Az Izraeli Államvasutak részére gyártott V 60 tip. dízel-tolatómozdony

Az Esslingeni Gépgyár (németül: Maschinenfabrik Esslingen AG (ME), vagy Maschinenfabrik Eßlingen AG) mozdonyokat, motorkocsikat, villamosokat, repülőgép-szállítókat, siklókat, vasúti vagonokat, vasúttechnikai szerkezeteket (forgóváz), hidakat, acél magasépítészeti berendezéseket, szivattyúkat és kazánokat gyártó vállalat volt.

Története[szerkesztés]

A gépgyárat az 1813-ban született Emil Keßler mérnök alapította 1846. március 11-én Stuttgartban a Württembergi Királyság kezdeményezésére , mely a külföldtől független saját vasúti járműgyártás létrehozására irányult. Keßler megfelelő tapasztalatokat szerzett korábban Karlsruhéban a gépgyárban, ahol 1837-től társtulajdonos, majd 1842-től kizárólagos tulajdonos volt.

Az új üzem alapkőletétele 1846. május 4-én volt Esslingen am Neckarban. Egy évvel később 1847. októberében készült el az első mozdony a Württembergi Királyi Államvasutak (Königlich Württembergischen Staats-Eisenbahnen (K.W.St.E.)) részére. A gépgyár szorosan együttműködött a királyság államvasútjával, így szinte valamennyi új fejlesztése itt valósult meg.

Emil Keßler 1867-es halála után az azonos nevű fia, ifjabb Emil Keßler lett az üzem tulajdonosa. 1885-ig vezette a gyárat. Az ezredik mozdony 1870-ben készült el, amely az alapító nevének tiszteletére a KESSLER nevet kapta.

A cég jó hírnevet szerzett először otthon, majd külföldön is. Több más céget is fölvásárolt (Maschinenfabrik Gebr. Decker & Co. 1881, Maschinen- & Kesselfabrik G. Kuhn 1902), 1887-ben a Costruzioni Meccaniche Saronno (Olaszország) majd 1913-ban új üzemet épített Mettingenben a siker biztosítása érdekében.

Egy kitérőként 1851 és 1858 között ismét beszálltak a hajóépítésbe Ulmban és Friedrichshafenben, hogy az 1848 utáni gazdasági válságot legyőzzék. Ennek a tevékenységnek ötven dunai hajó, két Necka-gőzös, két Boden-tavi gőzös, (a Wilhelnm és az Olga) és két Boden-tavi uszály volt az eredménye. Állandó volt a részvétel az acél- és hídépítésben mely a cég működése alatt végig megmaradt.

1907-től ismét egy Keßler állt a Gépgyár élére, Emil Keßlers fiatalabb fia Ludwig Keßler. Még a villamos mozdony gyártásba is beszálltak, 1912-ben szerződést kötöttek a Wendelsteinbahn-nal. 1920 után indult egy program akkumulátoros bánya- és ipari mozdonyok gyártására. Ezen kívül építettek belsőégéses motoros járműveket, Köf kismozdonyokat éppúgy, mint esslingeni motorkocsikat. Szintén Esslingenben készült a Stuttgarti városképehez tartozó GT4 villamoskocsi, melyből 1956-1965 között több, mint 250 db készült s melyek még 2007 végén is használatban voltak. A stuttgarti sikló járműveit szintén az ME készítette.

A XX. század ’60-as éveikig összesen több ezer gőz- és dieselmozdonyt szállítottak világszerte, köztük több különleges kivitelűt. A fogaskerekű mozdonyok különféle változatainak gyártásával is hírnevet szerzett a gyár magának. Riggenbach, Abt és Strub rendszerű fogaskerekű mozdonyokat készítettek. Az utolsó gőzmozdony 1966 október 21-én készült el az üzemben, mely egy Indonáziának gyártott fogaskerekű mozdony volt.

Végül a cég a Gutehoffnungshütte leányvállalata lett. 1965-ben a Daimler-Benz AG 71% tulajdonrészt szerzett benne, hogy saját termékei gyártsához haszunálja.[1] Az ipari teherautók gyártását 1958-ban a Still GmbH-nak eladták. A vasúti járműgyártást ezért megszüntették.[2] A Maschinenfabrik Esslingen AG ma egy ingatlan-és lízing társaság mint a Daimler ingatlan alapkezelő társaság leányvállalata Schönefeldi székhellyel.[3]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Die Maschinenfabrik Esslingen und ihre historische Entwicklung. [2012. január 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. március 26.)
  2. Chronik der Still GmbH. [2011. november 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. március 13.)
  3. Amtsgericht Potsdam Aktenzeichen: HRA 3819 P

Források[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Maschinenfabrik Esslingen című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. - Az eredeti szócikk forrásai szintén itt találhatóak.

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Commons:Category:Maschinenfabrik Esslingen
A Wikimédia Commons tartalmaz Esslingeni Gépgyár témájú médiaállományokat.

Irodalom[szerkesztés]

  • Max Mayer: Lokomotiven, Wagen und Bergbahnen – Geschichtliche Entwicklung in der Maschinenfabrik Eßlingen seit dem Jahre 1846. VDI-Verlag, Berlin 1924.
  • Catalogue of the Exhibition Emil Kessler 1813–1867. Exhibition in the Baden State Library, Karlsruhe from 4 November to 2 December 1967, Deutsche Gesellschaft für Eisenbahngeschichte, 1967.
  • Wolfgang Messerschmidt: Lokomotiven der Maschinenfabrik Esslingen 1841 bis 1966. Steiger-Verlag, Moers 1984.
  • Wolfgang Messerschmidt: Von Lok zu Lok. Esslingen und der Lokomotivbau für die Bahnen der Welt. Franckh´sche Verlagshandlung, Stuttgart 1969.
  • Werner Willhaus: Maschinenfabrik Esslingen., Eisenbahn-Kurier Verlag, Freiburg 1999.
  • Ludwig Keßler: Aus den Anfängen der Maschinenfabrik Eßlingen. Emil Keßler – sein Leben, sein Werk. Erinnerungsschrift zur 125. Wiederkehr des Geburtstags von Emil Keßler, 1938.