Einstein–de Haas-hatás
Az Einstein–de Haas-hatás vagy Richardson-hatás (Owen Willans Richardson után) egy fizikai jelenség, amit Albert Einstein és Wander Johannes de Haas írt le 1915-ben.[1] Ez a leírás a mágnesesség, az impulzusnyomaték és az elemi részecskék spinje közötti kapcsolatról szól.
Leírás[szerkesztés]
Az Einstein–de Haas-hatás a Barnett-hatás megfordításának tekinthető.
A hatást igazoló kísérlet a következő: egy vékony huzalra felfüggesztett, tekerccsel körülvett vashengert mágneseznek a tekercsen átfolyó árammal. Ekkor a vas mágneses dipólusai többnyire a külső mágneses tér irányába állnak be, ami csak úgy lehetséges, ha az atomi dipólusok impulzusmomentumai a külső tér irányába mutatnak. Az impulzusmomentumok vektorösszege ekkor már nem nulla, és mérhető forgás figyelhető meg. Az Einstein–de Haas-hatás azt demonstrálja, hogy a spin impulzusmomentuma egy forgó test impulzusmomentumához hasonló természetű, ahogy azt a klasszikus mechanikában megfogalmazták. Ez egy figyelemreméltó megállapítás volt, mivel az elektron spinje kvantált és nem lehetséges a klasszikus mechanika keretein belül leírni.[2]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Frenkel physics.umd.edu
- ↑ Alice Calaprice, The Einstein Almanac (Johns Hopkins University Press, Baltimore, 2005), p. 45. ISBN 0-801-88021-1
Források[szerkesztés]
- ↑ Frenkel physics.umd.edu: V. Ya. Frenkel: On the history of the Einstein–deHaas effect. www.physics.umd.edu
További információk[szerkesztés]
- Hans Breuer: Atlasz 10.-Fizika. (hely nélkül): Athenaeum 2000 Kiadó. 2002. ISBN 9789639261990
- Karl Reichel: Gyakorlati mágnestechnika. (hely nélkül): Műszaki Kiadó. 1985.
- S. J. Barnett: Magnetization by Rotation. (hely nélkül): Physical Review, Vol. 6. 1915. 239–270. o.
- S. J. Barnett: Gyromagnetic and Electron-Inertia Effects. (hely nélkül): Review of Modern Physics, Vol. 7, Issue 2. 1935. 129–166. o.
- David R Topper. Quirky sides of scientists: true tales of ingenuity and error from physics and astronomy. Springer, 11. o. (2007). ISBN 0387710183