Dúralumínium

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A Hindenburg dúraluminum szerkezetének egy darabja

A dúralumínium egy alumíniumötvözet, amely 2–4,5 százalék rezet, 0,2–2 százalék magnéziumot, 0,5–1,2 százalék mangánt és 0,2–1 százalék szilíciumot tartalmaz. Kis sűrűségű, jó szilárdsági tulajdonságú, mérsékelt korrózióállóságú anyag. Az építészet mellett elsősorban a repülésben használják.[1]

A dúralumíniumot a német Alfred Wilm fejlesztette ki a Dürener Fémművekben a 20. század első évtizedében. Az ötvözetet 1909-ben mutatták be. Felfedezését 1911-ben publikálták. A duralumínium-féleségek 3,9-4,4% rezetés 0,15-0,8% magnéziumot tartalmaztak.[2]

Összetétele és hőkezelése hadititoknak számított az első világháborúban, később széles körben elterjedt. Először a merev szerkezetű léghajók építésekor használták, mivel könnyű és erős. Dúralumíniumot használtak fel például a Graf Zeppelin, a Hindenburg, a USS Los Angeles és a USS Akron léghajók szerkezetéhez. Repülőgépgyártásnál először 1916-ban használták fel az ötvözetet, amikor a német Junkers J7 törzse és a szárnyak készültek duraluminiumból.[3]

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Duraluminium című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés]