Dénes Vera

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Dénes Vera
Életrajzi adatok
Születési név Grossmann Vera
Született 1915. március 12.
Budapest
Elhunyt 1970. március 16. (55 évesen)
Budapest
Házastársa Sándor Frigyes
Iskolái Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (–1937)
Pályafutás
Műfajok szimfonikus zene, versenymű, kamarazene
Hangszer gordonka
Tevékenység gordonkaművész, -tanár
A Wikimédia Commons tartalmaz Dénes Vera témájú médiaállományokat.

Dénes Vera (született Grossmann) (Budapest, 1915. március 12. – Budapest, 1970. március 16.) gordonkaművész és -tanár; Sándor Frigyes karmester, hegedűművész felesége.

Élete[szerkesztés]

Férjével közös emléktáblája egykori lakhelyükön, a XIII. kerület Kresz Géza utca 17. számú ház falán. (A tábla tévesen kétszeres Liszt Ferenc-díjasként jelöli)

Zenekedvelő zsidó családban született. Édesapja kereskedő volt. Hangszerválasztását egy gyermekkori operai élmény, Rossini Tell Vilmos-nyitányának gordonkaszólója segítette. Magánúton kezdett zenét tanulni, majd 1925-ben került be a Zeneakadémiára. Schiffer Adolf (gordonka), Weiner Leó (kamarazene), Waldbauer Imre és Kerpely Jenő (vonósnégyes) tanítványa volt. 1935-ben művészi, 1937-ben tanári képesítést szerzett. A végzés évében a bécsi nemzetközi gordonkaversenyen döntős volt.

Már növendékként koncertezett és tanított is. 1936-tól a Budapesti Női Kamarazenekar szólamvezetője lett. A következő években szalonzenekarokban is játszott és turnézott velük. 1939-ben az OMIKE zenekarának szólistája lett. Itt ismerte meg férjét, akivel 1940-ben kötött házasságot. A koncertezés mellett tanított is az izraelita zeneiskolában, magánnövendékeket is vállalt.

1944-ben a nyilasuralom alatt internálták, de megszökött és a felszabadulásig Sándor Frigyessel hamis papírokkal bujkáltak.

1945-ben rögtön bekapcsolódott a zenei életbe. Előbb a Művész Zenekar nevű alkalmi formációban, majd az újjáalakult Székesfővárosi Zenekarban játszott. Ebben az együttesben maradt a névváltoztatás (Magyar Állami Hangversenyzenekar) után is, 1952-ben kapta meg a szólógordonkás címet, amit haláláig megtartott. Az 1957-ben induló Magyar Kamarazenekarnak is szólamvezetője lett.

A kamarazenélést egy percre sem hanyagolta. 1946-ban alapító tagja volt a Tátrai-vonósnégyesnek. 1951-ben vette át a helyét Banda Ede.

Csellótanárként 1949-ben kapott új lehetőséget. Az újjáalakított budapesti zeneoktatási rendszerben hangszerének szakfelügyelője lett. Tíz év múlva már a Zeneakadémia oktatója, 1964-től főiskolai tanára. Itt legismertebb tanítványai Kedves Tamás, Kiss Domonkos Judit, Szödényi Nagy Enikő.

Mint szólista repertoárja kiterjedt az egész gordonkairodalomra. Ő mutatta be Mihály András gordonkaversenyét, Sárai Tibor Tavaszi concertóját, kamaradarabokat. 1953-ban a cenzúra miatt adásba nem került rádiófelvételt készített Ligeti György gordonka-szólószonátájából (1948–53), ami részben Dénes Vera megrendelésére készült.

Annak ellenére, hogy nem volt ideális csellista alkata, szorgalmával, tökélyre törekvésével nagy elismerést vívott ki magának a rendkívül erős magyar mezőnyben. A kritikák kiemelték kifejező játékát, rendkívül szép hangszínét. Neveltetésénél fogva művészként, tanárként a német iskolához tartozott.

Lánya, Sándor Anna (1950–) a Liszt Ferenc Kamarazenekar gordonkása.

Kitüntetései, díjai[szerkesztés]

  • Bécsi nemzetközi gordonkaverseny oklevele (1937)
  • Bolgár Női Érdemrend III. fokozat (1948)
  • Kiváló munkáért (1950)
  • Liszt Ferenc-díj (1952, 1954, 1959)
  • Szocialista munkáért (1955)
  • Érdemes művész (1961)

Források[szerkesztés]