Burano

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Burano főutcáján minden ház a turisták igényeit szolgálja ki

Burano (velencei nyelven Buran) a velencei lagúna szigete, pontosabban Velencéhez hasonló, 0,21 km² összterületű szigetcsoportja, amelynek részeit hidak kötik össze egymással. Burano 7 km-re fekszik Velencétől, északkeleti irányban, Torcello közelében, a lagúna északi részén. Fő nevezetessége élénk színűre festett házai és csipkekészítése. Lakossága mintegy 3 000 fő. A szigetet fahíd köti össze a szomszédos, nagyobb területű, de jóval kisebb lélekszámú Mazzorbóval. Közigazgatásilag Velencéhez tartozik.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Buranói utcakép
A színpompás utcakép sok festőművészt vonz a szigetre

Burano a szomszédos Torcellóval és Mazzorbóval együtt a velencei lagúna legkorábban létesült települései közé tartozik. A szigetet valószínűleg már a római korban is lakták, majd a 6. században az Attila hun seregei által 452-ben feldúlt Altinumból menekülők telepedtek le itt. A menekülők elhagyott városuk hat kapujának a nevét adták a környék szigeteinek: Murano, Mazzorbo, Burano, Torcello, Ammiana és Costanziaco. Eszerint a Burano név a "Porta Boreana"-ból, azaz az északi kapuból eredhet. A város nevének eredetére vonatkozóan további két feltételezés is létezik. Az egyik szerint az alapító Buriana családról kapta a nevét, míg a másik feltevés szerint a név arra utal, hogy az első telepesek a kb. 8 km-rel délebbre fekvő Buranello szigetéről érkeztek.

Egyes kutatók szerint az eredeti Burano nem ott alakult ki, ahol a mai szigetet találjuk. Egyes régi feljegyzésekből azt vélik kiolvasni, hogy az egykori Burano a tengerhez közelebb helyezkedhetett el, amelynek a lakói azonban a tengerszint erős ingadozása miatt a lagúna belseje felé húzódtak. Más írások ezzel szemben arról tanúskodnak, hogy Burano helye soha nem változott. A sziget első házai vályogból készültek. Csak később kezdtek téglaházakat építeni, ekkortól a régi épületeket raktárként használták. Később a sziget mintegy 8000 lakosú, virágzó település lett, amelyet azonban Torcellóból kormányoztak, és amely egyetlen olyan kiváltsággal sem rendelkezett, mint amilyenekre a közeli Murano abban az időben szert tett. Burano férfilakossága főként halászatból és csónakkészítésből élt, míg az asszonyoknak elsősorban a 16. századtól a 18. század végéig a csipkekészítés adott munkát és megélhetést. Burano jelentősége csak a 16. században kezdett növekedni, amikor a szigeten lakó asszonyok csipkevarrással kezdtek foglalkozni, és kialakult a csipkekészítés sajátos, Buranóra jellemző technikája, a reticella. A buranói csipke hamarosan a sziget egész Európában keresett exportcikke lett. A csipkekészítés a legkülönbözőbb társadalmi rétegekben egyaránt elterjedt, bár ami a nemesi származású asszonyok és a tehetősek részére a női alkotókészség kibontakoztatása volt, az az apácák számára az alázatosság gyakorlását és az elmélkedés lehetőségét nyújtotta, a legszegényebbek számára csak puszta kenyérkereseti forrást jelentett.

Burano fő „folyója”, a Rio Ponticello

A csipkekészítés a 18. század végétől hanyatlásnak indult, és csak 1872-től tért vissza a szigetre, amikor megnyitották a csipkekészítő iskolát. Akkorra ugyanis már Francesca Memo személyében csak egyetlenegy maradt a csipkekészítés titkait ismerő asszonyok közül, aki átadhatta tudását az utódoknak. Ekkortól ismét virágzásnak indult az iparág, noha napjainkban csak nagyon kevesen készítenek a hagyományos, roppant időigényes technikával csipkét, amely ennek megfelelően rendkívül drága. A kézzel varrott csipkét egyre inkább kiszorítja a konkurencia, a (főként távol-keleti eredetű) géppel készített csipke.

Ma Burano öt, egymástól csatornákkal (Rio Ponticello, Rio Zuecca és Rio Terranova) elválasztott városrészre tagolódik: San Martino Destro, San Martino Sinistro, San Mauro, Giudecca és Terranova. Az utolsó jelentős városképi átalakítás során befedték a város legfőbb csatornájának egy részét, hogy a helyén kialakíthassák a város főutcáját és főterét.

Nevezetességei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A San Martino templom jellegzetesen ferde tornya az apró, tarka házak fölé magasodik

Burano legfőbb nevezetességét az élénk színűre festett lakóházai jelentik. A sziget virágkora óta mind a mai napig az önkormányzat adja ki az engedélyt arra, hogy az egyes házakat milyen színűre lehet festeni. Ennek köszönheti a sziget a legváltozatosabb pasztellszínek egyvelegében pompázó utcaképét. Egy legenda szerint a házak tarka színei segítették a halászokat, hogy a színek alapján ködös időben is könnyen hazataláljanak. A Galuppi téren áll az 1872-ben létesített Csipkekészítő iskola (Scuola del Merletto), amely ma a mesterség múzeumának ad otthont (Museo del Merletto). Az iskola az 1960-as évek végéig működött teljes tanítási idővel, ma már csak alkalmi csipkekészítő tanfolyamokat tartanak az intézményben.

Ugyancsak a főtéren, az egykori csipkekészítő iskolával szemközt áll a jellegzetesen ferde tornyú, Szent Márton templom (Chiesa San Martino). Bal oldalhajójának egyik oltárát Giambattista Tiepolo egyik fiatalkori, 1725-ben festett, Krisztus keresztre feszítését ábrázoló oltárképe díszíti.

Híres szülötte[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Baldassare Galuppi (Burano, 1706. október 18.Velence, 1785. január 3.) itáliai karmester és zeneszerző, a 18. századi velencei opera jelentős mestere. Szülőhelyére utalva il Buranello néven is említik, keresztneve pedig velencei írásmód szerint Baldissara alakban is előfordul. Emlékét Burano róla elnevezett főterén álló bronzszobra őrzi.

Közlekedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Velencétől mintegy 7 km távolságban fekvő sziget a Velence északi partján fekvő kikötőből (Fondamente Nove) az ACTV velencei közlekedési vállalat járataival az LN (Laguna Nord) vonalon mintegy 40 perc alatt elérhető. Burano az átszállóhely a Torcello felé induló ingajáratra. A VelenceMurano – Burano – Treporti útvonalon közlekedő hajók Mazzorbón is kikötnek.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Burano hivatalos honlapja
  • Sheila Hale: Velence (American Express Zsebútikönyv), Ikon Kiadó, Budapest, 1991
  • Marion Kaminski: Kunst und Architektur: Venedig. Könemann, Tandem Verlag GmbH, 2005

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Burano témájú médiaállományokat.