Bánffy Miklós (író)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Bánffy Miklós szócikkből átirányítva)
Bánffy Miklós
Gróf Bánffy Miklós
Gróf Bánffy Miklós
Született
1873. december 30.
Kolozsvár
Elhunyt
1950. június 5. (76 évesen)
Budapest
Házastársa Váradi Aranka
Foglalkozása politikus
író
diplomata
jogász
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Bánffy Miklós témájú médiaállományokat.

Gróf losonci Bánffy Miklós, teljes nevén: Bánffy Miklós Pál Domokos (Kolozsvár, 1873. december 30.Budapest, 1950. június 5.) magyar író, grafikus, díszlet- és kosztümtervező, színpadi rendező, politikus, külügyminiszter. Íróként a Kisbán Miklós álnevet is használta. Az egyik legnagyobb erdélyi földbirtokkal rendelkezett család tagja. Vele férfi ágon kihalt a losonci Bánffy család grófi ága.

Származása, családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1873-ban született, Kolozsvárott. Édesanyja báró Bánffy Irma (1852–1875), Bánffy Albert főispán és Esterházy Ágnes leánya, édesapja Bánffy György főajtónálló (1843–1929) volt, Bánffy Miklós főispán (1801–1894) és Wesselényi Katalin fia. Váradi Aranka színésznő második férje volt,[1] akivel 1939. január 25-én Budapesten, a Józsefvárosban kötött házasságot.[2]

1946-ban leánya férjhez ment Ted Jelenhez, az amerikai hadsereg diplomáciai szolgálatában álló hadnagyához, akivel afrikai állomáshelyre, előbb Casablancába, majd Tangerbe került. Apa és leánya többé soha nem találkoztak.

A háború után Romániában ellehetetlenítették kulturális tevékenységét, ezért a megélhetését nem tudta biztosítani. 1949-ben kiéhezetten, rongyosan érkezett meg feleségéhez Budapestre. Pár hónappal később a Haynal-klinikán halt meg 1950. június 6-án. Hamvait, végakarata szerint, 1976-ban vitték haza és helyezték el a kolozsvári Házsongárdi temető Bánffy-kriptájában.

Iskolái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1891-ben érettségizett a Budapest, VII. kerület, Klauzál u. 10. sz. alatt nemrégiben alapított Magyar Királyi Állami Gimnáziumban.

A Ráday Levéltárban őrzött egyetemi indexe szerint 1891-ben iratkozott be a kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem jog- és államtudományi szakára. Ilyen beírások olvashatók az 1891–93-as évekből: „Szorgalmasan látogatta az előadásokat” (Szádeczky Kardos Lajos), „Jó előmenetelű” (dr. Óváry Kelemen). 1892-ben a Magyar Diákszövetség Kolozsvári Osztályának elnöke lett. 1893-tól a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait. Miután ledoktorált, bekapcsolódott az erdélyi szövetkezeti mozgalomba, és az Erdélyi Gazdasági Egylet gyűlésein is felszólalt.

Politikai tevékenysége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott és Budapesten végezte. 60 000 holdas birtokával az ország egyik legnagyobb földesurának számított, s így kötelességének érezte, hogy a közért is tegyen. 1899-ben tiszteletbeli fogalmazó a fiumei tengeri hatóságnál. 1900-tól Berlinben a külföldi szaktudósítói hálózatnál segédtudósító volt. 1901-től szabadelvű programmal, majd 1910-től pártonkívüli programmal országgyűlési képviselő lett, később a Nemzeti Munkapárthoz csatlakozott. 1906-tól 1909-ig Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja volt.

A világháború kitörésekor Bánffy Miklós az erdélyi hadtestnél szolgált, majd a német Süd-Armee Commandóhoz vezényelték. Politikai felfogása Tisza Istvánéhoz hasonló, a háború alatt, a kormány megbízásából több alkalommal járt Konstantinápolyban és Szófiában. Az első világháború alatti frontszolgálatáról igen keveset tudunk.

1916-ban IV. Károly koronázási ünnepségének kormánybiztosa volt, ám békepárti polihisztorként a díszes felvonulás végére a sorba beállította a háborúban megrokkant katonákat is. Ez sokakban visszatetszést keltett; ünneprontónak tekintették.

Emlékeim című írásában olvashatjuk élményeit az összeomlás, az őszirózsás forradalom utáni időkről, s ad remek portrét Károlyi Mihályról: „Ember voltában, úgy hiszem, jobban ismertem, mint bárki. Közeli rokonom, és (…) legtávolabbi gyerekkorunk óta – én hétéves voltam és ő hat, midőn tehát először találkoztunk – úgyszólván testvéri barátság fűzött hozzá, mely utóbb az ifjúság viharos éveit is betöltötte. Fönnmaradt továbbra az is, bár az élet lassanként más-más utakra vitt – más-más utakra vitt a természetünk is –, míg végül fölfogásban és világnézetben egymástól teljesen elszakadtunk. Mégis fönnállott közöttünk a gyermekkorból eredő intim viszonyunk. Tegyük hozzá, Károlyi Mihály és leánytestvére első unokatestvérek gyermeke. Talán ez volt az oka, hogy nyúlszájjal és farkastorokkal jött a világra (…). Születésekor az anyja már tüdőbajos volt, és alig három év múlva meghalt. A hátrahagyott két árvát nagyanyjuk, a nagynéném veszi magához.”

1918 legutolsó napján Bánffyt a Székely Nemzeti Tanács, egészen pontosan annak tényleges vezére, Bethlen István megbízta, utazzék nyugatra. A cél: fölvilágosítani egy semleges küldött által a győztes hatalmakat, mi az igazi helyzet Magyarországon, és milyen teljes belső összeomlás lesz, ha győz az előretörő bolsevizmus. Sorra járta Bécset, Berlint, Hágát, majd elérte Bethlen sürgönye Bécsből: „Gyere azonnal” – ami egyben Budapesten a szovjeturalom végnapjait is jelentette, a pénznek végén járó Bánffy számára pedig (aki az utóbbi időben már portréfestésből tartotta fenn magát), nagy megkönnyebbülést.

1921. április 14. és 1922. december 19. között a Bethlen-kormányban külügyminiszteri tisztséget töltött be.

A Magyar Királyság kormánya hibázott, amikor olyan hiú reményekkel áltatta magát, hogy a békeszerződés országgyűlési jóváhagyásával megszűnik a gyűlölködés Közép-Európában, a rend, a nyugalom, az igazság lesz úrrá a térségben, és a győzők kényének kiszolgáltatott, üldözött magyar kisebbségek ezentúl elviselhető körülmények között, anyagi, társadalmi és vallási téren akadálytalanul fejlődve élhetnek. Ám ebben a magyar királyi kormány alaposan tévedett. Pedig a legnagyobb hálával eltelve vette tudomásul a nagyköveti konferencia határozatát, amely szerint a Nemzetek Szövetségének továbbítják a magyar nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban megfogalmazott panaszait. Ugyancsak hálával értesült arról, hogy a Nemzetek Szövetsége úgy döntött: védőszárnyai alá veszi a nemzeti kisebbségeket. A Nemzetek Szövetségének Tanácsa 1920. november 29-i ülésén jelesül úgy határozott, hogy a Jugo-Szláviában és Cseh– Szlovákiában élő kisebbségeket helyezi védelem alá. Ugyanakkor a Tanács úgy vélekedett, nem szükséges a védelmet a romániai magyar kisebbségekre kiterjeszteni, arra hivatkozva, hogy a Románia és a szövetséges főhatalmak között megkötött kisebbségvédelmi szerződés csak akkor lép életbe, ha a trianoni szerződést három nagyhatalom ratifikálja.
– 1921. április 19. Bánffy Miklós külügyminiszter a Nagykövetek tanácsának], tankonyvtar.hu[3]

Külügyminisztersége bő másfél esztendejéről, amely az ország 20. századi történetének igen feszült időszaka volt (ekkor került sor Magyarországnak a Népszövetségbe való felvételére, s többek között erre az időre esett a trianoni béke döntését megkérdőjelező sikeres soproni népszavazás, a IV. Károly visszahozását megkísérlő „királypuccs”, mindkettő rendkívüli nemzetközi bonyodalmakkal), Bánffy Miklós részletesen írt 1946-ban megkezdett, de befejezetlenül maradt, s Huszonkét év címmel 1992-ben megjelent visszaemlékezéseiben.

A külügyminiszterségről való lemondása után Bánffy Miklós Klebelsberg Kuno felkérésére elvállalta a Képzőművészeti Tanács elnöki tisztét. Ekkor került sor erdélyi hazalátogatására, amely vízválasztó lett az életében: rájött arra, hogy mit is jelent számára Erdély, Bonchida, és ekkor merült fel benne a hazatérés gondolata.

1926-ban visszatért a Románia részévé vált Erdélybe. A román király kezéből személyesen kapott román állampolgárságot azzal a feltétellel, hogy tíz évig nem fog politizálni. Felismerte, hogy az akkori romániai politikai viszonyok között a legfontosabb feladat a megmaradáshoz elengedhetetlen kulturális intézmények megtartása, a kisebbségi helyzet szorításában működésük biztosítása. Mikó Imre Bánffy Miklós emberközelben című visszaemlékezésében a következőket írta: „Bukarestben (Bánffynak) első dolga az volt, hogy beiratkozzék a Jockey-klubba és társadalmi kapcsolatot teremtsen azokkal, akik akkor számítottak. Elragadtatással beszélt egy öreg Hurmuzachiról, akivel – úgy látszik – legjobban megértették egymást. Lehet, hogy meg is írta a Megszámláltattál … valamelyik figurájában, hiszen az arisztokráciának közös vonásai voltak, akár román volt, akár magyar. Imponált neki Armand Calinescu esze és erélye, Grigore Gafencu sima modora, Argetoianu cinizmusa”. Erkölcsi és anyagi támogatását érezhette az elnyomott magyarság anyagi talpra állása és megmaradása szempontjából kivételes jelentőségű Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE), a magyar tudományosság erdélyi fellegvára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a magyar közművelődés szervezete, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) is. Az Erdélyi református egyházkerület főgondnokává választották, amelyben Makkai Sándor, majd Vásárhelyi János püspök oldalán szerepe volt a magyar felekezeti iskolák megvédésében, megtartásában és gyarapításában is.

Hazatérésével a legnagyobb riadalmat a Magyar Párton belül okozta, de Bánffy valóban a háttérben maradt. Az OMP reformistái álltak közel hozzá, így Kós, Spectator, s csupán a nagy múltú Ellenzék című napilapon keresztül – melynek főrészvényese volt – szólt bele az erdélyi politika eseményeibe.

Bánffy Miklós gróf sírja Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben

1939-ben vezetésével létrejött a Romániai Magyar Népközösség, a magyarság kulturális és gazdasági-társadalmi képviseletének ellátására. A szervezet egészen a II. bécsi döntésig az egyetlen romániai magyar érdekvédelmi és tömegszervezet volt. Ekkor indultak tárgyalások egy új kisebbségi statútumról is, amely különösen az oktatásban, a kulturális intézmények és az egyházak működésében ígért javulást. A tartós nemzeti elnyomás és az eluralkodó belpolitikai káosz hatására azonban az erdélyi magyarság többsége ekkor már szkeptikusan tekintett az ilyen egyezkedési kísérletekre.

Miután Észak-Erdélyt Magyarországhoz visszacsatolták, 1940-ben a magyar országgyűlés behívott erdélyi felsőházi tagja lett. 1943-ban Bethlen István titkos megbízatásával Bukarestben tárgyalt a Hitler-ellenes erőkkel (Iuliu Maniuval), ez azonban a németek tudomására jutott, és 1944 őszén német csapatok felgyújtották és kifosztották bonchidai kastélyát. 1944 nyarán-őszén többször tárgyal Horthyval, akit megpróbált rávenni a háborúból való kilépésre, de csak annyit ért el, hogy megvédte Kolozsvárt a fronttá válásától, az elpusztítástól. 1944. október 17-én a Szálasi-puccsot követően rövid levélben lemondott felsőházi tagságáról, indoklása szerint „Tekintettel arra, hogy magyar törvényhozásról többé nem lehet szó …”. Bánnfy Miklós és családja Budapesten érte meg a front átvonulását, 1945 tavaszán tértek vissza Kolozsvárra. A háború után otthon sem fogadták úgy, ahogy megérdemelte volna, sőt vagyonából a helybéliek teljesen kiforgatták, birtokát elvették. Visszaköltözött Budapestre, ahol ugyancsak méltatlan körülmények között tengődött, majd hunyt el 1950-ben.

Kulturális tevékenysége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kolozsváron, első egyetemi éveiben Gegenbauernél zenélt, irt is pár zenedarabot, amit azonban jóformán csak Zichy János akkori kultuszminiszter felesége, Zichy Margit ismert, aki maga is nagy zenekedvelő és nagyszerű zongorajátékos volt, ő ajánlotta férjének Bánffy Miklós kinevezését a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává 1912-ben.

A kulisszák világa sem volt ismeretlen Bánffy Miklós számára: diákkorában szinte minden este színházban volt, 18 éves korában már irt egy színdarabot, amit műkedvelők mutattak be, és néha délutáni előadásokon - amelyeket nem látogattak ismerősei - statisztált is a színházban.

Bánffy Miklós Kisbán Miklós néven drámaíróként vált ismertté, a Naplegenda című drámájának 1906-os bemutatója hírt s nevet szerzett neki, Ady Endre figyelmét is felkeltette. A Nagyúr című, 1912-ben bemutatott színpadi művét Kós Károly méltatta elragadtatással: „Katona József óta a legmonumentálisabb és legtökéletesebb históriai magyar drámá”-nak nevezte. A harmincas években a Martinovics című drámájával keltett viharos/vitatott visszhangot. Utolsó bemutatott darabja, Az ostoba Li, Kolozsváron került színpadra, 1946-ban.

Első novelláit, elbeszéléseit 1914-ben A haldokló oroszlán címen adta ki. A novella, elbeszélés, a kisregény a későbbiekben is kedvelt műfaja maradt, végig kísérte pályáján. Kötettel ugyan ritkán jelentkezett – Reggeltől estig (kisregény, 1927), Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja (elbeszélések, 1931), Farkasok (elbeszélések, 1942), Bűvös éjszaka (kisregény, 1946) –, de azok mindenkor kedvező kritikai visszhangra találnak.

1912 és 1918 között a magyarországi állami színházak, beleértve a budapesti Operaház intendánsa volt. Díszlet- és jelmeztervei mellett a modern darabok előadását is támogatta. "Operaházi intendáns korában derült ki az is – írta később Kós Károly –, hogy nemcsak díszlet- és kosztümtervező, hanem világviszonylatban is elsőrangú és modern díszlet- és kosztümtervező." Neki köszönhető, hogy a világ operaházaiban sikeres operák bekerültek a budapesti Operaház repertoárjába, sőt neki köszönhető az is, hogy Bartók Béla korábban elutasított műveit, A kékszakállú herceg várát és A fából faragott királyfit is bemutatta végül az operaház 1918-ban. Az ő díszleteivel és jelmezeivel felújított operát 2013-ban a Kolozsvári Opera bemutatta. 1916-tól a Kisfaludy Társaság tagja volt. Bécsi tartózkodása alatt portréfestéssel egészítette ki tiszteletdíját. 1923 és 1927 között a Képzőművészeti Tanács elnöke volt.

Miután 1926-ban visszaköltözött Erdélybe, az Erdélyi Helikon szerkesztője lett, és jelentős szerepet játszott az erdélyi irodalmi életben. Néhány műve németül, olaszul és franciául is megjelent. Nemcsak íróként, hanem grafikusként is maradandót alkotott. Az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott több könyvet illusztrált, például Tamási Áron műveit. Vagyonával ott állt a legjelentősebb magyar napilap, a kolozsvári Ellenzék és a legnagyobb kisebbségi magyar nyomdavállalat, a Minerva Rt. mögött.

Magyarországon a szegedi szabadtéri játékokon megrendezte Az ember tragédiáját. Egy, az 1934. évi bemutatót megelőző írásában az Erdélyi Helikon 1934. februári számában maga számolt be több évtizedet átfogó Tragédia-élményéről, amelynek gyökerei a serdülő korában látott előadásokig vezethetők vissza. Bánffy 1934. július 15-én kezdte meg a tényleges rendezői munkát az 500 fős, főleg ínségmunkásokból és egyetemi hallgatókból verbuvált statisztériával. A főszereplők az általa tervezett új jelmezeket kapták. A bemutató előadásra augusztus 4-én került sor, zsúfolt nézőtér előtt. Augusztus 9-én Kurt Schuschnigg osztrák kancellár feleségével és kíséretével megtekintette a Tragédiát, s valamelyik előadáson ott volt – Bánffy meghivására – Octavian Goga is, Madách művének román fordítója.

A háború utáni Kolozsváron Bánffy Miklós először próbál bekapcsolódni a színházi és irodalmi életbe. Bemutatták Az ostoba Li című darabját, egy kisregénye, a Bűvös éjszaka is megjelent, tagjává fogadta az újonnan alakult Romániai Magyar Írószövetség, munkatársa lett az induló Utunknak, az egyetlen magyar irodalmi lapnak, amely abban az időben megjelent. De ezek a lehetőségek hamar bezárultak előtte: a berendezkedő kommunista hatalom mint „osztályellenséget” kezdte kezelni. Már nem közölték írásait, megélhetését nem tudta biztosítani, Király utcai házának egyetlen lakrészéből is ki akarták tenni, viszont útlevelet számtalan kísérlet után is csak 1949 legvégén kapott.

Földbirtokosként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bonchidán mintaszerű gazdaságot működtetett, remek lovaival megjelent a bukaresti versenyeken is.

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Naplegenda (színmű, 1906)
  • A nagyúr (színmű, 1913)
  • Kisbán Miklós néven: Az erősebb (színmű, 1918)
  • Maskara (színmű, 1926)
  • Reggeltől estig (regény, 1928)
  • Kisbán Miklós néven: Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja (regény, 1931, saját rajzaival és könyvdíszével)
  • Martinovics (színmű, 1931)
  • Emlékeimből (1932)

Az Erdélyi Trilógia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Megszámláltattál… (1934)
  • És híjjával találtattál (1937)
  • Darabokra szaggattatol (1940)

Memoár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Huszonöt év (1993)

Rajzok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ben Myll néven: Fresques et frasques (1922 k.); Politikusportrék (Bp., 2006)

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Soproni szobra
  • Az emlékére alapított Bánffy Miklós-díj a kultúra és a közművelődés érdekében hosszabb időn át, kiemelkedő munkát végző minisztériumi, intézményi és egyéb (gazdasági, üzemeltetői stb.) dolgozók részére adományozható állami kitüntetés.
  • Gróf Bánffy Miklós emlékére Magyarország romániai nagykövetsége, Bukarest és a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet szervezésében 2013 márciusában emlékkiállítást szervezett.
  • 2013. december 14-én, a soproni népszavazás létrejöttében végzett tevékenysége elismeréseként Sopronban szobrot avattak tiszteletére (a szobor Párkányi Raab Péter alkotása).[9]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Naplóm (részletek) Korunk, 2002. december
  2. Bp. VIII. ker. állami házassági anyakönyv 116/1939. folyószám.
  3. Francia diplomáciai iratok 3. 1920.1921
  4. Miroslav Marek: Wesselényi 2 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2007. április 6. (Hozzáférés: 2012. augusztus 9.)
  5. Miroslav Marek: Bánffy de Losoncz 6 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2008. január 18. (Hozzáférés: 2012. augusztus 9.)
  6. Miroslav Marek: Bánffy de Losoncz 6 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2008. január 18. (Hozzáférés: 2012. augusztus 9.)
  7. Miroslav Marek: Esterházy 4 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2009. január 30. (Hozzáférés: 2012. augusztus 9.)
  8. Miroslav Marek: Haller de Hallerkeö 3 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2009. január 30. (Hozzáférés: 2012. augusztus 9.)
  9. Online cikk a szoboravatásról a ma.hu portálon

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Elődje:
Teleki Pál
Magyarország külügyminisztere
1921. április 14. – 1922. december 19.
Utódja:
Daruváry Géza