Autonómia Dél-Tirolban

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Háromnyelvű (ladin, német és olasz) közlekedési tábla Dél-Tirolban

Dél-Tirol autonómiája Olaszországban az olasz és az osztrák kormányok közti hosszú tárgyalások során alakult ki, amelyek folyamán Ausztria határozottan kiállt a Dél-Tirolban élő német nyelvűek jogaiért.

Története[szerkesztés]

Dél-Tirolt, amely korábban az Osztrák–Magyar Monarchiához, ezen belül Ausztriához tartozott, az első világháborút lezáró békeszerződések juttatták Olaszországnak. Az olaszok politikája a többségében német anyanyelvűek által lakott régióban az etnikai arányok megváltoztatására törekedett az olaszok javára.

Az osztrák tiltakozások évtizedei és a második világháború után a két ország külügyminiszterei 1946. szeptember 5-én aláírták Dél-Tirolról a Gruber–De Gasperi Egyezményt, amely szavatolta a német kisebbség számára a törvényhozói és végrehajtói autonómiát Bozen (Bolzano) tartományra. Az olaszok azonban úgy kerülték ki ennek végrehajtását, hogy Bozent egyesítették az olasz nyelvű Trentino tartománnyal. Az így létrejött Trentino-Alto Adige tartomány ugyan szintén autonómiát kapott, az etnikai arányok viszont az egyesítéssel úgy megváltoztak, hogy az egyezmény gyakorlatilag értelmét vesztette.

Ezután még több évtizedig folyt a Dél-Tirol vita, mert a régió kisebbségi lakói és Ausztria nem nyugodtak bele az olaszok teremtette helyzetbe. Ausztria Dél-Tirol ügyében többször az ENSZ közgyűléséhez fordult panasszal. A nyomás alatt az olasz parlament végül 1971. november 10-én megszavazta a valódi kisebbségi területi autonómiát megteremtő Autonómia Statútumot.

Az autonómiajogok[szerkesztés]

Dél-Tirol saját helyi parlamentet (Landtag) és közigazgatási végrehajtó szervet (Landesregierung) kapott. A parlamentben (regionális tanács) az olasz és a német képviselők száma egyenlő, elnökei felváltva olaszok és németek.

Az alkotmány, az olasz jogrend alapelvei, a nemzetközi kötelezettségek és a nemzeti érdekek szabják meg a háromszintű autonómiajogokat: a régió teljes, rész- és a kiegészítő illetékességekkel rendelkezik. A helyi törvényhozó hatalom teljes hatáskörei olyan területeket érintenek, amelyek fontosak a kisebbség önazonosságának megőrzésében (helyi közigazgatási szervek megszervezése, a helységnevek meghatározása, kötelező kétnyelvű helységnévtáblák, a népművészetek, helyi hagyományok ápolása, kulturális és tömegtájékoztatási intézmények működtetése, oktatási és szociális ügyek stb.).

Az autonómia-statútum alapján a lakásépítési támogatásokat, a bérlakásokat és a közszférában a munkahelyeket az egyes településen élő népcsoportok arányában osztják el.

A német és az olasz nyelv a hivatalokban egyenlő rangú. Köztisztviselő eleve nem lehet, aki nem rendelkezik mindkét nyelven nyelvvizsgával. Ha valamelyik nyelvcsoport úgy érzi, valamely jogszabály sérti, a regionális tanácsban vagy a tartományi tanácsban kérheti az „anyanyelvi szempontok szerinti szavazást”, illetve ilyen ügyekben a Bolzanóban működő Közigazgatási Bírósághoz is lehet fordulni. A tartományok az Alkotmánybírósághoz is fordulhatnak ilyen ügyekben.

A teljes hatáskör területei[szerkesztés]

  • kultúra
  • területgazdálkodás
  • környezetvédelem
  • vízgazdálkodás
  • lakásépítés
  • vásár és piac
  • bányászat
  • földművelés
  • vadászat, halászat
  • ipar
  • kereskedelem
  • idegenforgalom
  • közgondozás
  • szakmai képzés
  • óvodák.

Részhatáskörök[szerkesztés]

A részhatásköröket az állami törvények korlátozhatják. Ezek:

  • nemzetközi kapcsolatok
  • iskolaügy
  • kutatás
  • egészségügy, táplálkozás
  • sport
  • külkereskedelem
  • szállítási hálózat, repülőterek
  • helyi rendőrség.

Kiegészítő illetékesség[szerkesztés]

A kiegészítő hatáskörökben tartományi szinten kiegészíthetik az állami szintű törvényeket, például a munkaközvetítésben.

Forrás[szerkesztés]

  • Kreczinger István: Nemzeti kisebbségek jogi helyzete Európában In: Az Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány Magyar EU Figyelő sorozata, Budapest, 2004.

További információk[szerkesztés]