Adminisztrátori rendszer

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az adminisztrátori rendszer Magyarországon a reformkorban [1] egyike volt a közigazgatás egyik legtöbbet bírált kérdésének. Az adminisztrátori rendszernek a megyéknél való bevezetésére vonatkozó javaslat lényege az volt, hogy a megyékben uralkodó ellenzékkel szemben a kormány királyi kinevezésen alapuló hivatalnokok, úgynevezett adminisztrátorok útján keresett támaszt.[2]


Amikor a főispán hivatalból méltósággá alakult át, szükségessé vált olyan tisztviselők kinevezése, akik ugyan a címmel nem rendelkeztek, ám a főispáni hatáskört ténylegesen betöltötték. Ezek a tisztviselők voltak az adminisztrátorok, akik különösen az örökös vagy főpapi főispánokkal bíró vármegyékben már régebben is előfordultak. Az adminisztrátori intézménynek akkor lett alkotmányos jelentősége, amikor a megyékben uralkodó ellenzékkel szemben a kormány a királyi kinevezésen alapuló hivatalokban keresett támaszt. A főispáni hatalom, mint az egyházi és világi főrendek kiváltsága sohasem válhatott a bécsi kormány eszközévé. Miután Apponyi György alkancellár lett, elhatározta, hogy a megyékben a végrehajtó hatalmat a királyi hivatalnokok által megerősíti. Mivel a főispánok nagy része nem volt hajlandó megfelelni az 1844. november 11-i királyi leirat azon szabályainak, hogy kötelesek állanódan a megyéjükben tartózkodni és a kormány szándékai iránt teljes odaadást tanúsítani, ezért 1845. június végéig 9 főispáni kinevezést vagy áthelyezést és húsz adminisztrátori kinevezést kellett a kormánynak foganatosítania. Mivel már korábban is működött 8 adminisztrátor, ez a lépés lényegében felforgatta a rendi alkotmányt (bár a kormánynak ez az eljárása az alkotmánnyal egyenesen nem ellenkezett). A rendi alkotmánynak az egyik fő jellemvonása éppen az volt, hogy az arisztokrácia és a birtokos nemesség ne csak a törvényhozásban vegyen részt, hanem a végrehajtásban is. Éppen az a körülmény, hogy a megyékben minden felső beavatkozás nélkül kormányozhatott az uralkodó osztály, tette e hatóságot a régi törvények őrévé. A rendi társadalom helyébe az állami tisztviselő készül lépni, abban a korban, amikor alaposnak látszhatott az a vélemény, hogy az államhatalom a magyarnak ellensége. Felmerült az is, hogy mindez nem tisztán, sőt nem is főképpen a közigazgatás érdekét tartjotta szem előtt, hanem pártérdekeket. Érthető volt tehát az ellenzék tiltakozása az ország legfontosabb érdekeit illető ezen kérdéseknek tisztán a királyi prerogativából kifolyó módon, rendeleti úton való elintézése ellen. Még a konzervatívok sem látták szívesen a változást. A főnemesi családokat sértette a hivatal elválasztása a méltóságtól, és a bürokráciának az arisztokrácia helyébe való léptetése. A konzervatívok Majláth Antal főkancellárral élükön nyilvánosan vagy titokban mindent elkövettek az Apponyi-féle rendszer megbuktatására. József nádor sem nézte jó szemmel a hirtelen erőkifejtést. Széchenyi István azonnal kifejezte aggodalmait 1845. február 25-én az Apponyihoz intézett levelében és később sem szűnt meg rosszallni a rendszer kifejtését. Az ellenzéki megyék pedig, élükön Pesttel, ahol Kossuth Lajos, és Zalával, ahol Deák Ferenc volt a szóvivő, kezdettől fogva állást foglalnak az adminisztrátori intézmény ellen. A nemzet ébredése és erősödése épp akkor sok hazafiban megérlelte a meggyőződést, hogy a gyors és biztos haladás csak erős végrehajtó hatalomnak lehet műve. Ebben a pontban a centralisták (Eötvös, Szalay) tehát egyetértettek a kormánnyal. Az adminisztrátori rendszernek egyik végzetes következménye volt, hogy hosszú időre ismét gyűlöletessé tette a közigazgatás államosításának eszméjét, és ismét azt a látszatot keltette, hogy a megye az alkotmányos szabadság őre. Emellett nem tagadható, hogy az adminisztrátori rendszer – különösen eleinte – ért el bizonyos eredményeket. Ugyanakkor egyes adminisztrátoroknak, különösen a hontinak és biharinak, az erőszakoskodása egyre nagyobb elégedetlenséget váltott ki. A régi ellenzéknek és a vele szövetséges konzervatívoknak sikerült az 1847. évi választások alkalmával meghiúsítani a kormány többségre jutását. Mivel pedig az adminisztrátori rendszer is a többség győzelmének eszközéül szolgált, az ellenzék többségre jutása egyértelmű volt a rendszer bukásával. Ez ellen intézte Kossuth válaszfeliratában a legfőbb támadást. A kormány eljárásának rosszallása keresztül is ment a rendeknél. Mivel e rosszallásnak a király elé terjesztése egyértelmű lett volna az egész kormány elítélésével, az még egyszer kísérletet tett a többség megszerzésére. Visszavonást idézett elő az ellenzék soraiban és az adminisztrátori rendszer ünnepélyes elejtése által meg akarta nyugtatni a rendeket. A kedélyeket lecsillapítani azonban már nem volt könnyű feladat, és az adminisztrátori rendszer okozta sérelem által felidézett izgalom egyik legfontosabb előkészítője volt a február végén uralomra jutó, a párizsi hírek által még inkább fokozott forradalmi hangulatnak.

A Révai nagy lexikonában[szerkesztés]

Az adminisztrátori rendszer, a közigazgatás államosításának egyik faja, amellyel Apponyi György gróf alkancellár 1844—47-ig terjedő időszakban kísérletezett a vármegyei ellenzék erőszakos megfékezése céljából. A kormány azzal leplezte tulajdonképeni célját, hogy azt állította, miszerint az új rendszerrel csupán a vármegyei közigazgatásban elharapózott tömérdek és igazán sürgős orvoslást igénylő visszaéléseknek óhajt véget vetni. A Metternich által inaugurált és Apponyitól képviselt politika valójában azonban arra törekedett, hogy a nemzeti reform-párt fő erőssógét, a municipálizmust megtörje és neki megfelelő végrehajtó vármegyei hatóság által az ellenzék követjelöltjeit — főleg a szegény és műveletlen bocskoros nemesség megvesztegetésével és felbujtásával — a választásokon kibuktassa. Evégből a rendi alkotmány felforgatásával azon főispánok mellé, akik az erőszakosság új rendszerét alkalmazni nem akarták vagy nem tudták, helyetteseket, adminisztrátorokat rendelt, őket jó fizetéssel ellátta és az állam minden hatalmi eszközével felruházta. Így a főispánságból, amely a rendi közjog felfogása szerint inkább móltóság (nobile officium) volt, hivatalt, a funkcionáriusból egyszerű állami tisztviselőt csinált a főispáni hatalom, amely főleg egyházi és világi főrendek kiváltsága volt, a központi kormány közege lett. A király 1844. november 10-én írta alá az erre vonatkozó rendeleteket, melyeket országos felzúdulás fogadott. Móg a főispánok többsége is vonakodott a törvénytelen megbízatásnak engedelmeskedni s 52 közül 32 helyére adminisztrátor került, részben olyan, aki eddig ellenzéki oldalon harcolt, de szegre akasztva elveit, a bécsi kormány legkészségesebb szolgája lett. A centralisták, kik erős ós egységes végrehajtó hatalom szervezésében a kormánnyal egy véleményen voltak, maguk is felismerték az adminisztrátori rendszerben rejlő nemzeti és alkotmányos veszedelmet, minthogy a központi hatalom idegen, bécsi érdekek szószólója volt. Eötvös prokonzuloknak nevezte az adminisztrátorokat, kik egyik-másikának erőszakoskodása és visszaélései (Biharban, Hontban stb.) egyre erősebben lobbantották fel az ellenzék feljajdulásának tüzét. Az adminisztrátori rendszer Apponyi nevét is népszerűtlenné, sőt gyűlöltté tette. Egymást érték a zajos vármegyei ülések, a véres és botrányos tisztújítások, de a kormány mégsem érte el fő célját, az ellenzék letörését és egy kezes, konzervatív többség létesítését. Az adminisztrátori rendszer heves és széles vitákat váltott ki az 1847—48-as országgyűlésen, míg a párizsi februári forradalom hírére az egész apparátus, a vezetőkkel (Metternich, Apponyi) együtt hirtelen megbukott.

Források[szerkesztés]

  • Révai nagy lexikona 93. old.
  1. 1825 és 1848 között
  2. https://adoc.pub/a-reformkor-1-a-reformkor.html