Szilágyi Mihály

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szilágyi Mihály gróf arcképe, acélmetszet (1430 körül)

Horogszegi gróf Szilágyi Mihály ( ? 1400 körül – Konstantinápoly, 1460) hadvezér, kormányzó.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szilágyi László és Bellyéni Katalin fia. Egy fiútestvére Osvát, két lánytestvére Erzsébet és Zsófia volt. Báthori Margitot 1440-45 között vette feleségül. Házasságukból valószínűleg több gyermek is született, de egyikük sem érte meg a felnőtt kort. Mihály Hunyadi Mátyás magyar király nagybátyja, Hunyadi Jánossal együtt harcolt a török ellen a várnai és a második rigómezei csatában (1448). 1456-ban, a nándorfehérvári diadal idején a vár kapitánya volt, amit a csata után ő építtetett újjá. 1457–58, majd 1460-ban macsói bán, 1458-ban emellett, Magyarország kormányzója volt. 1460-ban erdélyi vajda és az alsó részek főkapitánya lett.

V. László, mint az igen nagy birtokú, nemesi család e vitézségéről híres tagját, temesi főispánná és macsói bánná nevezte ki.

1456-ban, amikor II. Mehmed oszmán szultán hadai Nándorfehérvár, a mai Belgrád felé özönlöttek, sógora, Hunyadi János e legfontosabb magyar végvár kapitányságát őrá bízta. A vár védelmében erélyt és hősies elszántságot tanúsított. A július 22-én Kapisztrán Szent János ferences hitszónok, Hunyadi János, Kanizsai László és Rozgonyi Sebestyén társaságában végrehajtott végső kirohanása döntötte el az ostromot: Mehmedet a vár alól, nagy vérontás árán elűzték. Ezzel Európát hetven évre megvédték az oszmán hordától.

A Hunyadiak pártján[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Testvérének, Erzsébetnek, Hunyadi Jánossal kötött házassága óta szívvel-lélekkel segítette előre a Hunyadiak, s azokéval együtt a maga ügyét. Hunyadi János halála után László lett a Hunyadi-párt feje, és azokban az ádáz pártharcokban, amelyek a Hunyadi-ház ifjú sarjai és Cillei Ulrik között kitörtek, Szilágyi fő szerepet játszott. Amikor Nándorfehérváron kelepcébe csalhatta régi, magához hasonló erélyes, gátlástalan ellenfelét, Cilleit, annak lemészárlásában maga is részt vett.

1457-ben, unokaöccse, Hunyadi László kivégzése után, Erdélyt szemelte ki a főhatalomért való élet-halál harca bázisául, mert ott és az azzal határos magyar Részeken (Partium) volt a legerősebb a Hunyadiak pártja. A vármegyék és a székelység tárt karokkal fogadták, a várak kapui megnyíltak előtte, csak a királypárti szászok szegültek ellene. Így pl. Beszterce, a Hunyadiak birtokának egyik központja, függetlensége visszaszerzése végett, Szilágyi ostromát visszaverte. Ő másutt mindenütt teljes sikerrel lépett fel; Erdélyben minden regáléjövedelmet lefoglalt, régi ellenségeivel, így például Szentmiklósi Pongrác liptói főispánnal megbékélt. Kölcsönösen arra kötelezték magukat, hogy egymást minden ellenség ellen megvédelmezik. Hiába küldte a király Szilágyi ellen Giskrát (a zsoldosvezért), végül is kénytelen volt a lázadozó ország lecsendesítésére, az országgyűlést összehívni, Pozsonyba.

Szilágyi ezalatt Mehmed nagyvezírjének egyik Nándorfehérvár táján portyázó csapatát verte meg, de még 1457 végén (egyesek szerint már 1456-ban) másfajta halálos veszedelemben is forgott: Brankovics György szerb despota, tartományának meg nem segítése és veje, Cillei Ulrik megöletése miatt, bosszút akart rajta állni. Amikor Mihály öccsével, Szilágyi László nándorfehérvári várnaggyal a vár környékén négylovas kocsin utazott, Brankovics csapdát állított nekik, s orvul rájuk rontott. Mihály a kocsiról gyorsan leugorva, lóra kapott, s szerencsésen elkerülte a halált, testvére László azonban sebeibe belehalt. A féktelen egyéniségek e vérengző torzsalkodásában Szilágyi Mihály fivérének méltatlan halálát nem hagyta megtorlatlanul. Pár nappal tőrbe ejtésük után, hirtelen összegyűjtött maroknyi hadával, váratlanul rajta ütött Brankovicson Kupiniknál, a Száva mellett. Makacs ellenállás, és Brankovics jobb keze két ujjának, amelyekkel – Orbini szerint – annyiszor esküdött hamisan, levágása után, a kiskirályt elfogta, több magyarországi uradalmát magára ruházta, de mivel másik unokaöccse, Hunyadi Mátyás királlyá tételét forgatta már a fejében, nem akarta örök ellenségévé tenni a despotát, hanem inkább Mátyás pártjára szerette volna állítani. Kibékült vele, a kicsikart uradalmakról lemondott, s szabadon bocsátotta.

Mátyás trónra juttatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Időközben ugyanis a király, V. László, 1457. november 23-án, Prágában hirtelen meghalt, s Szilágyi Mihály elérkezettnek látta az időt, hogy a fogoly Hunyadi Mátyást emeljék a magyar trónra (I. Mátyás néven). Szilágyit a királyválasztó gyűlés (a Duna jegén, 1458) az ország kormányzójává (régens guvernátor) választotta öt esztendőre, amíg a 15 éves Mátyás alkalmas nem lesz az országlásra. Szilágyi még aznap föleskette a rendeket az új király iránti hűségre, de meg kellett erősítenie az újonnan hozott törvényt is, amely szerint sem az ő, sem Mátyás rokonainak nincs mentelmi joguk.

Szilágyi azonnal Budára ment, s a királyi várat Garai nádortól, Mátyás számára átvette. Hunyadi László holttestét kihantoltatva Gyulafehérvárra vitette, édesapja hamvai mellé. Egyszersmind intézkedett Mátyás fogságból való kiszabadításáról, aki Prágából hazaérkezvén, sietett leróni háláját nagybátyja iránt: neki ajándékozta Besztercét és a besztercei grófságot, a Radna-völgyével, a kolozsi és dobokai uradalmaival együtt. Beszterce csak az imént verte vissza Szilágyi hadait, most az első sikertől felbátorodva, megrohanta a várat, ő azonban az Alföldről hirtelen ott termett, a várost bevette, a lakosok egy részét fölkoncoltatta, másokat megvakíttatott, voltak, akiknek kezét, orrát vagy fülét vágatta le.

A szintén bővérű Mátyás, aki különben is nehezen tűrte nagybátyja zsarnokoskodását, felháborodott annak besztercei kegyetlenkedésein, de még inkább azon a híren, hogy az indulatainak parancsolni nem tudó öreg július 26-án a királyi ház (Hunyadiak) ellenségeivel, a Garaiakkal Simontornyán véd- és dacszövetségre lépett: a Tisza mellékére magához rendelte Szilágyit, majd október 8-án elfogatta és Világos várába záratta, később parancsot is küldött a világosi várnagyhoz, hogy ölesse meg(!), ezt azonban, az új pápa, II. Piusz (Enea Silvio Piccolomini) követének közbenjárására, még idejében visszavonta.

Török támadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A következő év augusztusában Lábatlan Gergely várnagy távollétében, Szilágyi hű szakácsa három társával, azzal a hírrel lármázta fel az őrséget, hogy portyázó törökök lepték meg a vár alját. Az őrség nagy része kirohant, s csak a kapukon maradt néhány ember, akiket a szakács, a jóelőre megnyert jobbágyok segítségével lefegyverzett. A csakhamar visszatérő őrséget a bilincseiből kiszabadított Szilágyi elverte a vár alól és saját őrségét párthíveivel megerősítve, saját helyzetéről hírt adott a királynak. A király, aki ugyanakkor értesült a török támadásáról, Várkonyba (ma Tiszavárkony) hívta nagybátyját, s vele 1459. szeptember 9-én kibékült. Ismét rábízta Erdély kormányzását és a Délvidék főkapitányságát. Ez utóbbi a török elleni fővezérséget is jelentette.

Szilágyi ismeretes erélyével látott feladata teljesítéséhez. Előbb az al-dunai várakat erősíttette meg, aztán az Ali bég vezetése alatt a Száván át Futakig hatolt törököt Szokolyi Péterrel karöltve, tönkreverte.

1460-ban Mátyással békességüket újra megpecsételték. Mátyás, a nagybátyja ellen szüntelen acsarkodó 12 főembert eltávolított az udvarából.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Még ebben az évben Szilágyi Szerbiában, Szendrő táján Posasin mellett ismét megütközött Ali béggel. Csekély számú seregét azonban bekerítette az ellenség, s őt magát is – kétségbeesett hősi küzdelem után – foglyul ejtették. Konstantinápolyba hurcolták, ahol a szultán a 60 éves grófot lefejeztette, amiért nem volt hajlandó Nándorfehérvár sebezhető pontjait elárulni.

Nejétől, Báthory Margittól gyermekei nem maradtak. Acélmetszetű arcképét Teleki József gróf A Hunyadiak kora III. kötetében közli.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]