Szerkesztő:Giff/Allap

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Széchenyi és Kossuth vitája[szerkesztés]

Gróf Széchenyi István az 1840-es években vitát kezdeményezett Kossuth Lajossal, az ekkoriban mind szélesebb bázisú nemesi liberális mozgalom emblematikus alakjával a Habsburg Birodalom részét képező Magyarországon.

A vita fontosabb állomásai[szerkesztés]

1840-ben Kossuth a pesti megyegyűlésen két alkalommal a "legnagyobb magyar" szállóigévé vált kifejezéssel ajándékozta meg Széchenyit. Igaz, hogy a szállóigének nincs ma már az a politikai mellékíze, mely Kossuth egykori szavaiból félreérthetetlenül kiérzett. "...egy nagy és fontos téren a setétséget utálni már megtanultuk volt fénycsillogással ama férfiúnál,... kinél nagyobb magyart nemzetem évkönyveiben nem ismerek, s kinek nevét, a Széchenyi István nevet, csak buzgó hálával s hő lelkesedéssel emlegetendi minden magyar, a míg lesz magyar."[1] Széchenyi ezt így örökítette meg naplójában: "Kossuth a legnagyobb magyarnak nevezett. Harsogó, hosszú taps. Meg se moccantam. Később Kossuthhoz: miért emel oly magasra, hol nem tarthatom fel magamat." Kossuth szavai azt is sugallták: a gróf immár pusztán történelem, a jelennek nincs dolga vele.[2]

1841-ben Széchenyi A Kelet Népe címmel írott röpirattal támadta meg az akkor induló újság vezércikkeit jegyző Kossuthot. A cím többszörösen szimbolikus: kifejezi, hogy a magyarság napfelkelte előtt áll, utal az elszigeteltségre, amely az idegen (szláv, germán) nemzetek tengerében osztályrészül jutott a magyaroknak.[3] Kárhoztatta azt a fajta politikai agitációt, mely túl széles körben, arra nem érettek között is veszélyt keltő mozgósítást folytat.[4] Kossuth legfőbb vétkének azt a modort tulajdonítja, hogy reformcéljai kifejtése során a "hideg számok helyett a képzelet és gerjedelmek fegyverével dolgozik", hogy "a szívhez szól, ahelyett, hogy az észhez szólna".[5] Széchenyi kifejezését félreértették: a szív politikájában nem az érzelem mélységét, hanem "azt a mindennél veszedelmesebb politikát ítéli el, melyet közönségesen impressziókra hajlónak, vagy érzelminek nevezünk". Széchenyi az emocionális politikától, a hevülékeny magyar e jellemző hibájától óvott.[6]

Kossuth a Felelet gróf Széchenyi Istvánnak című munkájával válaszolt, és elutasította a radikalizmus vádját. A Felelet a mesterelődnek kijáró tisztelet hangján, de a szerző igazának öntudatos meggyőződésével íródott. Kossuth változatlanul a legnagyobb magyarnak minősíti támadóját: "...ujjait a kor ütőerére tevé, és megértette lüktetéseit".[7] A Hírlap népszerű lett, de "felsőbbséget nem tűrő roppant tömeg", "fékevesztett, szenvedélyét követő nép" nem sodorta sehova, és e népet nem süllyesztette a Hírlap ábrándozásba. Kossuth hű maradt és marad ígéretéhez: sem a hatalmasok komor tekintete, sem polgártársainak heve által nem hagyja magát elveitől eltántorítani.[8]

1842-ben a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként elmondott beszédében fogalmazta meg újabb kritikai észrevételeit Széchenyi. Ez alkalommal a nemzetiségi kérdés vonatkozásában támadta a liberális reformmozgalmat. 1843-tól Széchenyi a Jelenkor című újságban kezdett sajtópolémiába a Pesti Hírlappal. Nézetei azonban nem nyerték el a korabeli közvélemény tetszését, így fokozatosan elszigetelődött. Bár aktív politikai tevékenységet folytatott, nem csatlakozott sem a liberális, sem a konzervatív párthoz.[9]

1847-ben írta meg Politikai programtöredékek címet viselő munkáját, melyben Kossuthot már tudatos parasztfelkelés szításával vádolta. Az 1847-48-as utolsó reformországgyűlésen közvetlenül kívánt megmérkőzni Kossuthtal, ezért a felsőtábla helyett a követek házában vett részt a diéta munkájában. Az 1848-as márciusi forradalom eseményei hatására nemcsak felismerte, de beismerte, hogy Kossuthék - Széchenyi által eddig kockázatosnak tartott - taktikája bizonyult a helyes útnak. Feladta addigi fenntartásait, s az áprilisi törvények szentesítése után Kossuthtal együtt miniszteri tárcát vállalt az első felelős magyar kormányban.[10]

Az utókor figyelmét főleg a Kossuth és Széchenyi közötti vita kötötte le. Azonban a reformkor fő csatája mégsem ez volt, hanem a feudalizmus és a polgári átalakulás táborát állította szembe egymással. Nemcsak Kossuth, hanem Széchenyi is az utóbbihoz tartozott.[11] A magyar történelem két kiemelkedő személyiségének vitája állásfoglalásra késztette a kortársakon kívül az utókort is. Az értékelést a későbbi korok politikai harcai is befolyásolták. Széchenyi nevét a két világháború között a jobboldali, míg Kossuthét a második világháborút követően a baloldali irányzatok tűzték zászlajukra.

Vita a reformok társadalmi bázisáról[szerkesztés]

Az arisztokrata Széchenyi főleg a mágnásokat, a köznemes Kossuth inkább az egyszerűbb nemesek tömegét igyekezett a reform ügyének megnyerni. Széchenyi "liberális arisztokrata volt, én demokrata- emlékszik vissza Kossuth. Valójában, azonban ez nála sem azt jelentette, hogy a politikai hatalmat az egész nép kapja kézbe. Az ő iránya annyiban demokratikusabb, hogy a kisnemesség, általában a középréteg alacsonyabb, nagy tömegének érvényesüléséért küzd, ezt akarja behelyezni a hatalomba, mely korábban az arisztokrácia, meg a vagyonos középnemesség kizárólagos birtoka volt.[12]

A megyei nemesek tartották kezükben a reformkor döntő politikai intézményeit: a megyéket és az országgyűlés alsó, követi tábláját. Innen származik nemesi politikai öntudatuk.[13] Kossuth és Széchenyi előtt sem volt kétséges, minden reform alapfeltétele, ugyanakkor célja is, hogy a magyar nemesekből "nemes magyarok" váljanak. Széchenyi azonban alkatilag idegenkedett a műveletlen, indulatai fogságában megbízhatatlanul politizáló középnemességtől. Úgy gondolta, hogy a reformok az arisztokrácia politikai tapasztalataira és műveltségére alapozva hajthatók végre. Az átalakulás vezető ereje pedig a legkedvezőbb helyzetben lévő nagybirtokos arisztokrácia, mely az átalakítás jutalmaként vezető pozícióját továbbra is megőrzi.[14]

A valóságosnál Széchenyi alacsonyabbra, Kossuth viszont magasabbra becsülte a nemzet értelmességi szintjét. Kossuth a nemesség egészének eszmei fejlettségét a kelleténél többre értékelte. Kossuth az arisztokráciát általánosan nem támadta, de a "veletek vagy nélkületek" elvet -az átalakulás végbe fog menni"veletek, általatok, ha nektek tetszik; nélkületek, ellenetek, ha kell" - csupán a mágnásokkal szegezte szembe.[15] A jogoknak tényleg visszaadásáról és nem visszaszerzéséről beszélt, de ez utóbbit is szükségszerűen bekövetkezendőnek tartotta, ha a visszaadás késlekedik az arisztokraták részéről.[16]

Vita a reformok üteméről és sorrendjéről[szerkesztés]

A liberálisok arra törekedtek, hogy a következő ütemben valósuljanak meg a reformok: kárpótlás fejében végrehajtott jobbágyfelszabadítás, aztán a közteherviselésen alapuló elképzelés szerin a nemesi adómentesség eltörlése. A parasztoknak "az alkotmány sáncaiba" való beemelése azért is sürgető volt, mivel többségük nem volt magyar, és mindenképp meg kellett előzni, hogy a bécsi udvar adott esetben a liberálisok ellen mozgósítsa őket. Az 1840-es évek elején 10-15 évre becsülték azt az időt, amíg a reformokat életbe léptethetik. Kossuthnak rövidesen meggyőződése lett, hogy nemzedéke nem kap ennyi időt.[17] Kossuth szerint a kor kívánalmai három stádiumon át valósulnak meg. Az első az agitáció, amikor az ember érezni kezdi, "hogy a dolog nem jól van úgy, amint van". Ezt követi a diszkusszió (megvitatás), midőn az ember "azon meggyőződésre jut, , hogy a dolog bizony másképp is lehet". Végül pedig felébred a cselekvő akarat: "mihamar elmondjuk: másképp kelllenni". Magyarország a fő kérdésekben (személyes és politikai szabadság, ősiség, örökváltság, birtokbírhatás)már túljutott az első szinten, így a Pesti Hírlap a megvitatás orgánuma.[18]

Széchenyi a nemzet és arisztokrácia jövőjét, amely az ő felfogásában megbonthatatlan egységet alkotott, három oldalról érezte fenyegetve: a tespedés, az idegen önkény, és az adott időben elsődlegesen a forradalom által.[19] Széchenyinek a társadalmi stabilitás és a kiszámíthatóság óvatos mérlegelést, megfontolt programadást tettek szükségessé. 1830-33 között három nagy programadó művet jelentetett meg(Hitel, Világ, Stadium). A hitelfelvételhez az azt korlátozó feudális jogrendet kell lebontani, a nyomáskényszer és a robotmunka eltörlésével megnyílik az út a modern mezőgazdaság kiépüléséhez, amihez az érdekegyesítéssel egy korszerű birtokos osztály kialakulása kapcsolódik.[20]

Vita Magyarország és Ausztria viszonyáról[szerkesztés]

A vita egyik lényeges pontjáról van szó. Kossuth szerint a nacionalizmus szellemében a nemzet érdekeinek érvényesülnie kell, akár birodalom érdekeivel szemben is. Széchenyi viszont lehetőleg kerülni akarja azon pontokat, ahol a magyar nemzetiség palántáját veszély fenyegeti, így mindenekelőtt a birodalomhoz fűződő "vegyesházasság" közjogi kérdését.[21]

Magyarország ekkor már három évszázada, az uralkodó személyének közössége a perszonális unió folytán része volt a Habsburg Birodalomnak. Az ország formai függetlenségét nem vonták kétségbe, de az érdemi döntések természetesen a birodalom központjában, Bécsben születtek. Magyarország megőrizte rendi alkotmányosságát. A megyékben a köznemesség önkormányzata érvényesült. Széchenyi Magyarország 52 megyéjét "ötvenkét piciny királyságnak" nevezte. A Habsburg uralkodót Magyarországon következetesen királynak címezték, aki csak magyar királykoronázás után, esküt téve a magyar törvényekre gyakorolhatta az országban jogait. A királynak háromévente országgyűlést kellett egybehívnia, ezeken a rendi diétákon a nemességé volt a döntő szó. A meglévő rendi politikai intézmények pedig könnyen a régi irányokra, a bécsi udvar elleni sérelmi politika hagyományos vágányaira tolhatták a politika szekerét.[22] Széchenyi a legtöbbet ígérőnek a birodalmi kormányzat és a magyar nemesi-nagybirtokosi elit együttműködésén alapuló reformpolitikát tartotta volna, azonban ennek esélyei voltak a legcsekélyebbek.[23] Kossuth is Magyarország jövőjét a Habsburg Birodalmon belül látta, a magyar önállóság helyreállításának vagy növelésének kérdését azonban, az Erdéllyel való uniót leszámítva, nem vetette fel - elsősorban cenzurális okokból. Cikkek sorában lépett viszont fel a gazdasági önállóság érdekében, amelyet a politikai önállóság előfeltételének tekintett. Előbb szabadkereskedelmi elveket vallott. A terménykivitel szabaddá tételéért a Vukovár-Fiume vasút felépítését azért szorgalmazta, hogy az ország Bécs elkerülésével juthasson ki a tengerhez, a világpiacra. A birodalom esetleges csatlakozása a virágzó német Zollvereinhez (német vámszövetség) azonban szükségessé tette iparvédő vámok bevezetését. Az Ausztriához fűződő viszony kérdését már csak a cenzúra miatt sem tudták részletesen kifejteni. Abban jól elhatárolható közöttük a különbség, hogy Széchenyi féltve a meginduló átalakulást, tartva a kormány erejétől és nemzetközi támogatottságától (Anglia erőegyensúly politikája, a Szent Szövetség rendszere), óvatos volt, és megpróbált együttműködni a kormányzattal. Kossuth ezzel szemben a reformok szükséges és halaszthatatlan kierőszakolásáért a szakításig is hajlandó lett volna elmenni. [24]

Vita a nemzetiségi kérdésről[szerkesztés]

Kossuth heves beszédei és cikkei az illír kérdésről újabb indulatos reakcióra ösztönözték Széchenyit. Akadémiai beszéde kíméletlenül őszinte kritikája volt természetjogi és politikai szempontból, a magyar nacionalizmus uralkodó formáinak, melyhez hasonló példát hiába keresnénk a szomszéd nemzeti mozgalmak történetében, s amelyet rajta kívül egy magyar sem mert volna így elmondani.[25]

Kossuth egy hírlapi jegyzetben Széchenyi beszédének két leginkább kifogásolt mozzanatát kiélezetten idézte fel: "gr. Sz.-I.-úr midőn egy részről a latin nyelv helyébe a magyar nyelvnek helyezését jogszerűnek, helyesnek mondá, más részről pedig nyelvünknek ezen határvonalon túl kényszerített erőszakoltatását (méltán) rosszallá; azt panaszolta, hogy ő ezen utóbbi véleményével a honban csaknem egészen isoláltan áll (...), továbbá a méltóságos gróf azt, hogy a szláv mozgalmakban más ellenséges irány is rejlik, mint puszta dicséretes reactio, rágalomnak, gyanúsításnak bélyegzé.[26]

Széchenyi nem szólt mások hibáiról, csak a magunkéról. És ezzel még szélesebb támadási felületet nyújtott ellenfelének. Kossuth úgy érezte, hogy itt "a magyar becsület ügye" forog kockán; Széchenyi a pánszlávoknak, illíreknek, a nemzet ellenségeinek ad igazat, mert elismeri, hogy mozgalmuk csak reakció a magyar túlzással szemben. A valóságban Széchenyi nem egészen így értette szavait. Az angol liberális elven alapult nézete, mely szerint a túlzott akció reakciót okoz, de azt nem állította, hogy e visszahatáson túl az egész nemzetiségi mozgalom magyar túlzás eredménye lenne. Azt mondotta, hogy túlzás nélkül nem volna annyi bosszúság velünk szemben.[27]

A két szerző egyetértett abban, hogy a szláv népek előbb utóbb keresztülmennek az egyesülés folyamatán, velük szemben pedig majd a német egység jelenthet ellensúlyt. E riasztó prognózisok szempontjából kezelték a "kelet népe", a két nagy közé ékelt kicsiny nemzet fejlődésének európai esélyeit.[28]

Kossuth javaslatának lényege az volt, hogy hagyjuk meg nemzetiségeinknek magánkörben a saját nyelvük használatát, ám követeljük meg tőlük, hogy közügyekben a magyart használják. Főképp pedig tegyük belső viszonyainkat - s ezzel az övékét is - demokratikussá, korszerűvé, s ekkor a nemzetiségek asszimilációja is megtörténik (politikai nemzeteszme).[29]

A vita korabeli és az utókor szerinti megítélése[szerkesztés]

Kinek van igaza? - tették fel a kérdést a Széchenyi-Kossuth-vita olvasói az 1840-es években. Kinek volt igaza? - Tették és teszik fel a kérdést 1848 óta, amikortól a vita lezárult.[30]

A kortársak egyértelműen Kossuthnak adtak igazat. Egy időben Széchenyivel közeli barátságban lévő Wesselényi Miklós így fakad ki a Kelet népéről írva: "Kárhoztatást érdemlőbb merény e könyvnél nemigen lehet. Egy személynek egy lap ellen megtámadólag s ellenségesen lépni fel, mellyel tartani hitem szerint kötelessége, ki nemzetét (...) szereti, (...) már ily megtámadás csak magában véve sem helyes, semmi jót nem szülhet."[31] Széchenyi népszerűségének mélypontja az akadémiai beszéd következtében érkezett el. "A nemes gróf hazánkat az itt letelepült külön törzsöknek oda veti martalékul - volt az általános vélemény -, s ezek a koncot örömmel elfogadják, s ugyanezért már koszorút is nyújtottak a nemes grófnak a pánszlávizmus főnökei."[32] Széchenyi a reformkor végére politikailag elszigetelődött, eszméi megvalósulásának csak korlátozott lehetőség adódott, ebből következően a kortársak a vitát Kossuth szükségszerű győzelmeként értelmezték.

A XIX. század második felében egy erőteljes historizálási folyamat kezdődött meg: Széchenyi konzervatív kisajátítása. Széchenyi soha nem tartozott az állagőrző konzervatívokhoz. Óvatos politikát ajánló, a tömegmozgalmaktól tartózkodó magatartása, továbbá éles szembeszegülése a demokrácia irányába nyitott Kossuthtal alkalmassá tették arra, hogy a konzervatívok előképükké emeljék.[33] A dualizmus korában Széchenyi tisztelete inkább az 1867-es kormánypártok részéről volt erőteljesebb, míg Kossuth kultuszát a függetlenségi ellenzék pártolta. A XIX. század végére ünnepélyes, de hiányos Széchenyi kultusz alakul ki, a kenetes hódolatnak ugyanis nem kellett az egész Széchenyi, kinek aggodalmai, rémlátásai alaptalannak tűntek a dualizmus korának önelégült biztonságérzetében. A világháború és az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után Széchenyi komor jóslatai kezdtek megint időszerűvé válni, főleg azok szemében, akik a forradalmak veszélyeinek hangsúlyozására használták fel őket. Viszota Gyula például a nagy vitát egyértelműen Széchenyi javára dönti el. Kossuth igazgatása - írja - "végül temérdek véráldozatot követelt".[34] Szekfű Gyula e konzervatív historizmus hagyományait betetőzve profetikus, látnoki magasságokba emeli Széchenyi egyéniségét: Ő a magyarság örök lényegiségét testesíti meg, tanításai örök időkre szólnak, mert ő ismerte legjobban a magyarság erényeit és jellemhibáit - amelyekre, mint időtlen mércére alapozható a helyes politika (Három nemzedék 1920)[35]

Az 1945 utáni marxista történetírás, mintegy revansot véve az előző korszak konzervatív kultuszán, rendkívül mostohán bánt a legnagyobb magyarral. A hazai sztálinisták számára Széchenyi egyenesen belső ellenség volt, a Habsburgok konzervatív támogatója. Volt, ahol szobrát is ledöntötték, és mint kozmopolita és dekadens grófot emlegették.[36] Amint a Széchenyi-kutatás az 1970-es évektől kezdve megszabadult az ideológiai terhektől, Széchenyi megint előképpé, folytatható hagyománnyá alakult, a Kossuth-díj mellé Széchenyi-díjat is alapítottak. A rendszerváltás idején is folytatódott ez a tendencia, a forradalmiság, az erőszak elutasítását hangsúlyozva, maguk a rendszerváltók is középpontba állították Széchenyi kultuszát, s így ünnepelték 1991-ben születésének 200. évfordulóját.[37]


Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Kosáry 276. o.
  2. ↑ Lackó 148. o.
  3. ↑ Varga 36. o.
  4. ↑ Gergely 12. o.
  5. ↑ Varga 43. o.
  6. ↑ Kosáry 280. o.
  7. ↑ Varga 62. o.
  8. ↑ Varga 67. o.
  9. ↑ Gergely 13. o.
  10. ↑ Gergely 13. o.
  11. ↑ Kosáry 286. o.
  12. ↑ Kosáry 284. o.
  13. ↑ Lackó 46. o.
  14. ↑ Gergely 11. o.
  15. ↑ Szabad 57. o.
  16. ↑ Varga 79. o.
  17. ↑ Pajkossy 12. o.
  18. ↑ Kosáry 283. o.
  19. ↑ Varga 51. o.
  20. ↑ Gergely 9. o.
  21. ↑ Kosáry 282. o.
  22. ↑ Gergely 8. o.
  23. ↑ Gergely 9. o.
  24. ↑ Pajkossy 15. o.
  25. ↑ Kosáry 294. o.
  26. ↑ Szabad 73-74. o.
  27. ↑ Kosáry 295. o.
  28. ↑ Lackó 203. o.
  29. ↑ Lackó 207. o.
  30. ↑ Gergely 17. o.
  31. ↑ Lackó 165. o.
  32. ↑ Lackó 206. o.
  33. ↑ Gergely 18. o.
  34. ↑ Kosáry 279. o.
  35. ↑ Gergely 19. o.
  36. ↑ Kosáry 286. o.
  37. ↑ Gergely 21. o.

Források[szerkesztés]

  1. Friedrich István: Gróf Széchenyi István élete I.-II. Budapest, 1914-15.
  2. 19. századi magyar történelem 1790-1918 Szerkesztette: Gergely András, Korona Kiadó, Budapest, 1998.
  3. Lackó Mihály:Széchenyi és Kossuth vitája. Magyar História, Budapest, 1977.
  4. Varga János: Kereszttűzben a Pesti Hírlap. Budapest, 1983.
  5. Gergely András: Széchenyi István. Új Mandátum Könyvkiadó, 1998.
  6. Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban Budapest, 1946.
  7. Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Budapest, 1977.
  8. Pajkossy Gábor: Kossuth Lajos. Új Mandátum Könyvkiadó Budapest, 1998.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szerkesztő:Giff/Allap&oldid=23034189”