Sir John Franklin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szobra szülővárosában
Thomas Phillips (1770–1845): John Franklin (1828, National Portrait Gallery
Ismeretlem művész: sir John Franklin
Sir John Franklin (1845 előtt) — James Thomson (1787–1850) rézmetszete(?) William Derby (1786–1847) festménye alapján

John Franklin (1828-tól sir John Franklin, Spilsby, 1786. április 16.Vilmos király-sziget közelében, 1847. június 11.) angol utazó, felfedező, sarkkutató.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Részt vett 1803-ban Flinders utazásában, 1805-ben ott volt Trafalgárnál, 1815-ben New Orleans-nál.

Először 1818-ban, David Buchanan sikertelen expedíciójának másodtisztjeként járt az északi sarkvidéken. Céljuk az Északi-sark megközelítése volt (ti. akkoriban úgy vélték, hogy azt jégpáncél nélküli tenger veszi körül), de hajóik, a Dorothea és a Trent csak a Spitzbergákig jutottak.

1819-ben sir George Back és J. Richardson partnereként szárazföldi expedíciót szervezett. A Hudson-öböl délnyugati partján épült York Factory településről indultak el, az Athabasca-tó és a Nagy Rabszolga-tó érintése után a Rézbánya-folyó (Coppermine river) mentén jutottak el a Coronation-öbölbe. 1820-ban el is érte a keresett helyet és onnan tovább haladva 900 km-nyi partvonalat kutatott át egész a Tourn-Again-fokig, ahonnan élelmiszere fogytával visszafordult. 1822-ben jutott vissza Angliába. Az úton az expedíció húsz résztvevője közül tizenegy odaveszett.

1825-ben Backkel és Richardsonnal visszatért a Nagy Rabszolga-tóhoz, hogy hajózható utat keressen a Mackenzie folyótól a Bering-szoros felé, ahonnan Beechey kapitánynak kellett volna őt támogatni. A Mackenzie folyón leereszkedtek a Beaufort-tengerre, és nyugat felé feltérképezték a kontinens partvidékét a Barrow-fokig. Újabb partok fölfedezése közben nevezetes mágnesi megfigyeléseket tett és dús természettudományi gyűjteményekkel tért vissza 1829-ben Angliába, ahol nagy kitüntésekben részesült: lovaggá ütötték[1] és a párizsi földrajzi társaság aranyérmét is megkapta.

1834–1845 között a Van Diemen-föld (Tasmánia) kormányzója volt, amíg fel nem kérték, hogy vezessen expedíciót az Északnyugati átjáró felkutatására.

1845-re a kanadai sarkvidék ismeretlen területei egy 181 300 km²-es kiterjedésű négyszögre zsugorodtak.[2] Franklin ide akart behajózni a Lancaster-szoroson keresztül, majd nyugatra és délre tartani, ahogy a jég és a szigetek elhelyezkedése engedte, hogy mintegy 1670 km-es utat megtéve keljen át az északnyugati átjárón.[3] Az Erebus és Terror hajókkal, Crozier és Fitzjames kapitányokkal indult leghíresebb utazására, melyen 158 főből álló kiséretével együtt odaveszett. Azzal az utasítással küldték ki, hogy Parry első utazásának irányát követve a Bering-szoros felé vitorlázzék. 1845. július 26-án még a Melville-öbölben egy cethalászhajóval találkozott és azzal küldte Angliába utolsó üzenetét. 1846-ban hírét sem hallották, de azért még nem féltették. Mikor azonban 1847 és 1848 nyara is elmúlt, anélkül, hogy hírét hallották volna, neje és barátai Angliában nagy mozgalmat indítottak a fölkeresésére. Ezek után az addig ismeretlen terület nagy részét az eltűnt expedíció felkutatására indított hajók derítették fel.

Eleinte sem a tengeren, sem a szárazföldön nem találták nyomát. Csak 1850 augusztus találták meg a Beechey-szigeten első telelése helyét és az expedició három tagjának sírját. Csak 1854-ben hallotta Rae az eszkimóktól, hogy a Nagy-Hal-folyótól 10-12 napi járásnyira 1850 tavaszán sok fehér ember pusztult el. Később ezüstkanalakat mutattak neki, amelyeken az expedíció tisztjeinek neve volt kivésve; ebből és egyéb jelekből meggyőződött, hogy az expedició egy része csakugyan elveszett. 1855-ben a Hudson-öböl-társaság küldött ki egy hajót az elveszettek nyomozására, de sikertelenül. Az angol tengernagyi hivatal ez időtől kezdve az expedició tagjait halottaknak tekintette. Lady Franklin azonban 1857-ben M'Clintock kapitánnyal, egy csavargőzöst küldött az expedició nyomozására. 1859-ben csakugyan talált M'Clintock egy Croziertől és Fitzjamestől írt tudósítást, melyből kitűnt, hogy a hajók 1846. szeptember 12-én Vilmos király földjénél befagytak, hogy Franklin ott meghalt és hogy 1848 áprilisában elhagyták a befagyott hajókat. M'Clintock azután a parton követte az elveszettek nyomát, elpusztulásuknak sok jelét találta, ereklyéket cserélt az eszkimóktól és szeptemberben végül a kutatás szomorú eredményeit közölte az angol nemzettel.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Savours (1999), pp. 39–166
  2. Savours, Ann (1999). The Search for the North West Passage. New York: St. Martin's Press. ISBN 0312223722, p. 169
  3. Cyriax, Richard (1939) Sir John Franklin's last Arctic expedition; a chapter in the history of the royal navy. London: Methuen & Co., pp. 18–23

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]