Santa Maria delle Grazie-templom
| A Santa Maria delle Grazie-templom és kolostor Leonardo Utolsó vacsorájával | |
| Világörökség | |
 |
|
| A Santa Maria delle Grazie-bazilika | |
| Adatok | |
| Ország | Olaszország |
| Típus | Kulturális helyszín |
| Kritériumok | I, II |
| Felvétel éve | 1980 |
| Elhelyezkedése | |
A Santa Maria delle Grazie-templom Milánó egyik leghíresebb, az UNESCO Világörökség listáján 1980 óta szereplő bazilikája. A templomban található az Utolsó vacsora című freskó, Leonardo da Vinci egyik legismertebb alkotása.
Tartalomjegyzék |
Története [szerkesztés]
I. Francesco Sforza, Milánó hercege rendelte el, hogy építsenek dominikánus kolostort és templomot a város egyik terére, ahol egy korábban, a Kegyelmes Szűz Mária tiszteletére fölszentelt kápolna már állt. Guiniforte Solari tervei alapján, a kolostor 1469-ben készült el, a templom 1492-1493-ra. Milánó új uralkodója, Ludovico Sforza (il Moro) elhatározta, hogy az épülő templomnak a Sforza-család temetkezési helyéül is szolgálnia kell, így - vélhetően Donato Bramante tervei alapján - 1494-re átépíttette a templom apszisát. Ludovico feleségét, Beatrice d’Estét 1497-ben már oda temették.
1943. augusztus 15. éjjelén az angol-amerikai légicsapások miatt bombatalálat érte a kolostort is. A refektórium (szerzetesek egykori étkezőhelye) megsemmisült, de néhány fal – így az is, amelyre az Utolsó vacsorát (Il Cenacolo) festették – épségben maradt.
Magyar vonatkozások [szerkesztés]
Közvetlenül a freskó felett, az oldalfalon balra (Jézus jobbján) IV. Béla király leánya, Boldog Margit látható. Ez a milánói Sforza-család erős magyar kötődései megnyilvánulásának tekinthető. A család Visconti-ága révén ugyanis Ludovico Sforza is Árpád-házi leszármazott volt. A Sforza-család képe fölött látható címereinek üres mezőin néhány évtizeddel ezelőtt az Árpád-házi sávok - ha nagyon halványan is, de - még felismerhetők voltak.[1]
Építészeti jellegzetességei [szerkesztés]
A nyeregtetős templom homlokzata lombard gótikus stílusú, ezzel szemben a Bramante-féle díszes márványkapuzat reneszánsz alkotás. A kétféle stílus keveredése leginkább a templomnak a Corso Magentára nyíló oldalán figyelhető meg. Az oldalfalat Solari építette. A három félköríves apszis és a kereszthajó hatalmas, sokszögű négyzeti kupolájával, amely könnyed, körbefutó törpegalériára támaszkodik, Bramante munkája. A fehér márvány és a vörös terrakotta díszítés együttes alkalmazása és kontrasztja Bramantéra jellemző. A lábazaton a Viscontiak és a Sforzák címerei sorakoznak.
A külső fal hét falpillérének megfelelően mindkét oldalhajóban hét-hét kápolna van. A jobb oldalhajó első kápolnájában 15. és 16. századi sírok találhatók, az oltár fölött pedig ismeretlen, 15. századi lombardiai festőtől származó, művészettörténeti érdekességű freskó, a Madonna delle Grazie másolata. A negyedikben Gaudenzio Ferrari freskói (1540) láthatók, amelyek a Passió jeleneteit ábrázolják, az ötödikben pedig a 16. századból származó angyalos mennyezeti stukkódíszítés figyelemreméltó. A bal oldalhajó első kápolnájában Donato da Montorfanónak tulajdonított freskórészletek láthatók a másodikban pedig Luigi Arcimboldinak és Branda Castiglione grófnak szentelt emlékművek. Az előbbi szobrait Agostino Busti alkotta (16. század), az utóbbit Giovanni Antonio Amadeo a 16. században.
A Bramante géniuszáról tanúskodó tágas szentély négy oldalának erőteljes íveit kerékmotívumok díszítik és a térhatást jelentősen fokozza az előtte magasodó csegelyes kupola. A festmények közül figyelemre méltó a jobb oldalon hátul látható Madonna a szentekkel és a donátorral című freskó, melyet egy Leonardo iskolájához tartozó ismeretlen művész festett. A falakat domonkos szentek képei díszítik. A faragott és intarziás széksorok 1470-1510 között készültek.
Az egykori kolostor épületei, az udvarok és átjárók a templomtól balra helyezkednek el. A térről nyílik a főbejárat, innen egy kis előcsarnokon keresztül megközelíthető a nagyterem is, ahol Az utolsó vacsora látható. A kolostorba a templomon keresztül lehet bejutni. A templom szentélyéből ugyanis - baloldalt hátul – átjáró nyílik a négyzet alakú oszlopos Chiostrino (Kis kerengő) felé. Az árkádokkal körülvett kis udvart Ludovico Sforza szintén Bramantéval terveztette. Az átjáró fölötti keretben egy 16. századi dombormű áll, amely a Madonnát ábrázolja a Gyermekkel. Figyelemre méltó a Kis kerengőben két, Bramantinónak tulajdonított, térdeplő alak: Szent Katalin és Szent Péter vértanúk. Baloldalt középen érhető el a hosszúkás sekrestye, amelynek bejárata fölött ugyancsak Bramantinótól származó festmény látható: Madonna két szem között. A sekrestye legszebb berendezési tárgyai az 1489-ben készült intarziás és festett faliszekrények és az 1680-ból származó óra, amely a hónapokat és az évszakokat is jelzi.
Ugyancsak a templomból, a bal oldali utolsó kápolna és a szentély között levő ajtón át kis előtéren keresztül lehet bejutni a Madonna delle Grazie-kápolnába. Ez volt az eredeti templom, amelyet beépítettek az újba. Homlokzati részeit barokk stílusban átalakították, hátsó oldala azonban — két ikeroszlop között — 15. századbeli. Értékesek az ugyancsak a 15. századból származó mennyezeti freskók, amelyek akkor kerültek napvilágra, amikor a második világháborús bombázások következtében az őket elfedő vakolat hullani kezdett. Az oltár fölötti kép azt a jelenetet ábrázolja, amikor Gasparo Vimercato, a templom alapítója, családjával együtt menedéket talált az oltalmazó Madonnánál.
A templom bal oldalhajója mellett áll a Chiostro dei Morti (Holtak kerengője vagy Nagy kerengő), amely az eredeti Solari-építmény részeként, 1463-ból származik. Előtte húzódik a refektórium, amely a bazilika előtti térről kis előcsarnokon át közelíthető meg. Ennek túlsó, bal oldali falán látható Leonardo remeke Az utolsó vacsora.
Az utolsó vacsora [szerkesztés]
_-_The_Last_Supper_(1495-1498).jpg)
A 9 x 4,5 m-es freskó azt a drámai jelenetet örökíti meg, amikor Krisztus a 12 apostolnak kijelenti, hogy egyikük el fogja árulni őt.
Ludovico Sforza kérte fel 1495-ben Leonardo da Vincit a híres evangéliumi jelenet megörökítésére. A kép 1497-re el is készült, de alig 20 évvel utána már kétségessé vált, hogy képes lesz-e ellenállni az időnek. Leonardo eltért a freskófestészet addig ismert technikájától: erős temperát használt, amelyet csirizzel és gipsszel preparált falrétegre vitt fel. Nem tudni biztosan, az eljárás helytelensége vagy egyszerűen a fal nyirkossága miatt, a 16. században a nagy mű állapota egyre romlott és a század végére már menthetetlennek ítélték. A falba egy ajtót is vágtak, amelynek a festmény egy része áldozatul esett. Két évszázadon át nem túl sokat tettek megmentésére. Ezek után Beilotti, majd Mazza Barezzi restaurálta, de közbelépésük alighanem többet ártott a képnek, mint használt. 1908-ban Cavenaghi és 1924-ben Silvestri újabb kísérletet tett megmentésére, s nekik végre sikerült a színek reprodukálásával egyidejűleg elszigetelniük a képet a nyirkos faltól. 1943-ban a refektórium bombázás következtében beomlott, de Leonardo alkotása sértetlen maradt és a terem újjáépítésekor, 1947-ben, Mauro Pellicoli újabb erőfeszítéseket tett a festmény megmentésére. Fáradozását 1952-re siker koronázta, a helytelen restaurálási kísérletek nyomait eltüntette, s helyreállította a nagyjában eredeti freskót. Érdekes felfedezés is tulajdonítható neki: a legfelső réteg alatt ráakadt Leonardo saját kézjegyére.
A keresztrefeszítés [szerkesztés]
A Keresztrefeszítés Donato Montorfano, lombard stílusú festő műve. Valószínűsíthető, hogy őt maga Leonardo ajánlotta mecénása, Ludovico Sforza Milánó hercege (II. András révén Árpád-házi leszármazott) figyelmébe, hogy a durvább stílust igénylő Keresztrefeszítés falképet megfesse. Egészen bizonyos, hogy a refektórium feltételesen Isteni elrendelésnek nevezhető (lásd következő szócikk) művészeti együttese kialakítása céljából ők ketten egyeztettek is. Montorfano a képét, amely a valós világhoz tartozott, a padlóhoz közelebb kezdte, és a szentekre glóriát is festett. A képet 1495-ben fejezte be; Leonardo akkor kezdett hozzá a sajátjához. Bizonyítható, hogy azt igen hamar, már 1496 végére befejezte. Utána azonban még valamit javítania kellett rajta, ez talán 1498 februárjáig tartott.[2]
Az Isteni elrendelés [szerkesztés]
Isteni elrendelésnek a Santa Maria delle Grazie refektóriuma Leonardo da Vinci által megtervezett, egységes, komplex művészi kialakítása, - Leonardo szóhasználatával: In Nomine Dei) - nevezhető.
Az alkotásnak nemcsak az Utolsó Vacsora, és Donato Montorfano Keresztrefeszítés falképek, hanem a falakon körbefutó virágfüzérek és a szentek tondói is része. Leonardo egy mélyen vallásos, (Istennek az emberek iránti szeretetét bizonyító) "képi példabeszéd" megfestésére az egész termet vízszintes tér és függőleges időkoordinátákkal „hálózta” be. A körbefutó virágfüzérek feltételezhetően az alsó valós, és a felső transzcedens világokat választották el. Alul, a valós világban az emberek tartózkodtak; a szerzetesek kissé magasabban, egy dobogón foglaltak helyett (Goethe). A fényben ragyogó Keresztrefeszítés (a déli falon) - mint a legsötétebb éjfél pillanata - az alsó, valós világhoz kapcsolódik, amelyben a szenteken glória látható. Az északi falon van az Utolsó Vacsora, amely viszont a szellemi világ része, amit az bizonyít, hogy az ott tartózkodó szentek egyikén sincs glória - őket a „világuk” szentesíti. A sötétebb tónusú bal oldalon megy le Nagycsütörtök napja, még egy búcsúpillantást vetve a jobb oldalra, amelynek visszfénye valamiféle tükrön látszódik a középső falon („a művész - tükör” mondta Leonardo). Jézus mögött a táj fényárban úszik: a centrális perspektívákkal kijelölt „út” az arra méltóknak mindenhonnan az ő résnyire (mint a tű foka) nyitott szemén keresztül vezet a világosságba. Leonardo legmeglepőbb és legelfelejtettebb „találmánya”, ahogyan az idő huszonnégy órás körforgását ábrázolta a valós és virtuális (képi) terek függőleges osztásaival. A Keresztrefeszítés az éjfél pillanatának tekinthető. A hajnali egy órát az 1943 augusztusában lebombázott (és máig művészetileg helyre nem állított) keleti fal, annak virágfüzérei és szentjei képviselhették. Leonardo Utolsó vacsora falképe a hajnali 2 - éjjeli 23 órákat osztotta meg, minden oszlopközben 2-2-t. Végül az időívet, mint 24. óra a nyugati fal virágfüzére zárta (szent Margit tondójával). Ennek a furcsa órának persze mutatója is kellett, hogy legyen: Leonardo művén az oszlopokban üres falfülkék láthatók, kivéve egyet: amely a 21-22 órák közötti oszlopban van, és amelyben valamiféle furcsa tárgy (sokan a Grál kehelynek vélik) áll. Valójában az egy furcsa, függőleges osztású homokóra: a Nagycsütörtök felé eső oldala sötét- a pont kezdődő Nagypéntek felőli pedig világos. (A Bibliai új nap naplementekor kezdődött.) Ebben a pillanatban kezdődik tehát az a Leonardo által elképzelt cselekmény, amely Istennek az emberek iránt mutatott szeretetét volt hivatott bizonyítani, és ami miatt Szent Bertalan felugrott, ifjabb Szent Jakab elkeseredett kézmozdulatot tett, Szent András csak ijedten felkapja a kezét, Szent Péter apostol pedig valamit tesz, amit ma már senki nem érthet. Júdás és Jézus nem erre figyelnek, közöttük párbeszéd zajlik. Kettőjük keze egy tányér felé nyúl. A szokásostól eltérően most idősebb Szent Jakab (Szent János fivére) ül Jézus bal oldalán, rémülten tárva szét a karjait, és néz Jézus lába irányába (ahol most már csak egy, a XVII. században kivágott ajtónyílást láthatna).
Az említett homokóra, fölött, alig kivehetően egy „apokalipszis lovasa” halad a Keresztrefeszítés felé. A 20-21 óra oszlopközben látható a tollas sisakforgójú lovag, bal kezében ovális pajzsot tartva, a 22-23 óraközben pedig a díszes paripájának a feje, amely a képi terem felé fordul. Ezzel Leonardo az isteni elrendelés végzetszerűségét próbálta ábrázolni, vagyis azt, hogy az emberiség megváltása másnap meg kell, hogy történjen, és hogy azt senki - bármely vélt jó szándékból - nem akadályozhatja meg.
A Santa Maria delle Grazie domonkos kolostor refektóriumának komplex művészi kialakítása Leonardo da Vinci, Donato Montorfano, és mecénásuk: Ludovoco Sforza érdeme.[3]
